"A műkedvelők színpada az utczán kezdődik, midőn t. i. apró fiuk homlokukra erősített kis szarvukkal – vagy anélkül is – játszák a bikaviadalosdit. Egy része a többi gyermekeknek levetett felöltőit lobogtatja (capa-k helyett) az álbikák előtt; míg viszont a többiek fácskákkal vagy szalmaszálakkal utánozzák a banderrillero-k működéseit; söt gyakran picador-ok is vannak közöttük, a kik hosszú pálczákkal – és képzelt lóhátról – iparkodnak a mindjobban dühösködő bikát sarokba szorítani és megszúrni; a minek gyakran egyik vagy másik részről sírás lenne a vége, ha az ambiczió el nem fojtaná a könnyeket."

Majthényi Flóráról (1837. július 28. – 1915. május 18.) korábban a Magyar világjárónők sorozatban olvashattad Takács Mária írását. Spanyolországi képek című úti beszámoló-kötetét most ICA-n is olvashatod: a kilenc esszéből álló kötetben megismerheted azt a Madridot, Sevillát és Granadát, amit akkori úti élményeiből Majthényi Flóra rakott össze a világnak. A kötethez írt előszót ide kattintva olvashatod. Jó utat!

Majthényi Flóra: Spanyolországi képek

3. MŰKEDVELŐ TOREROK (SEVILLA)

A „Corrida de los novillos” sok tekintetben még érdekesebb, mint a valóságos, komoly bikaviadal; midőn t. i. 5-6 éves bikákat eresztenek a porondra, hol velök elismert hírű és nevű művészek állnak szemben s ott hivják csatára az erőt az ügyesség ellenében; míg amott „novillo”-k – 3-4 éves fiatal bikák – száguldanak meglepetéssel a küzdőtérre s szarvaik hegyét rájok erősített golyók teszik lehetőleg ártalmatlanná, s a kik ingerkedőleg várják őket, azok még nem művészek, csak műkedvelők – „afecionados” – vagy legfeljebb aspiránsai a jövő netaláni hirnévnek.

Részben érdekesebbek az előadások pedig azért, mert bepillantást engednek mintegy a színfalak mögé. Alkalmunk volt megfigyelni az illető műkedvelők ügyességének fokát a kezdetlegestől egészen ama pontig, a hol a művészet kezdődik: s épen azért az egyes műfogások annál érthetőbben fejlődnek és tűnnek föl szemünk előtt.
De az is megjegyzendő, hogy az eféle izgató látványokhoz nem szokott nézőnek remegése itt sokkal nagyobb, mint a valóságos „corrida”-nál, mert ott a művészek nagy ügyessége elfeledteti a veszélyt, míg a szegény műkedvelők egy részénél folyton átviláglik az a lehetőség, hogy a nyers erő győzedelmeskedni fog a még nem egészen kiképezett ügyességen, a mi gyakran meg is történik, mert hasztalanúl fürészelik le az ifjú bikák szarvait és helyettesítik az utánzott fej-ékbe vagy golyókba rejtik az igazi szarvak hegyeit, mindennek daczára nem gyöngíthetik meg a folyton dühösített állatok homlokcsontjának erejét.

De épen e veszélyben sajátságos kihívó báj van a spanyolok számára; s mondhatni, hogy e nemzet nagy része, mintegy a toreroi pályára születik, ha nem is követi, de mindenesetre gyönyörködik benne.

A műkedvelők színpada az utczán kezdődik, midőn t. i. apró fiuk homlokukra erősített kis szarvukkal – vagy anélkül is – játszák a bikaviadalosdit. Egy része a többi gyermekeknek levetett felöltőit lobogtatja (capa-k helyett) az álbikák előtt; míg viszont a többiek fácskákkal vagy szalmaszálakkal utánozzák a banderrillero-k működéseit; söt gyakran picador-ok is vannak közöttük, a kik hosszú pálczákkal – és képzelt lóhátról – iparkodnak a mindjobban dühösködő bikát sarokba szorítani és megszúrni; a minek gyakran egyik vagy másik részről sírás lenne a vége, ha az ambiczió el nem fojtaná a könnyeket.

Ez árnyéka, gyönge előjátéka a czirkuszi előadásnak; a következő lépcső a műkedvelők föllépte; a teljes dísz, a tetőpont pedig a valóságos corrida.

A tér ugyanegy; az ugynevezett Plaza de los toros (bikák tere), a mi tulajdonkép nem egyéb, mint a régi görög czirkuszok hasonmása. A gömbölyű tér porondja simára van söpörve s deszkakorlát veszi körül a menekülők számára veszély esetén, meg oly czélból is, hogy a dühös bikák ne juthassanak egykönnyen a közönség ülőhelyeihez.

Kőből épült lépcsőalakban emelkednek ezek fölfelé köröskörül. Fönt pedig a páholyok vannak, a legtöbb városban fából, úgy hogy félelmes látni, midőn a férfiközönség szivarra gyújt s a fokozódó lelkesültség szórakozottságában gondtalanul dobja el a még folyton égő végeket. Képzelhető milyen zavar és szerencsétlenség lenne az: ha e 10-12,000 embert magában foglaló czirkusz lángokba borulna.

De erre senki sem gondol. Megtelik lassanként az egész nézőtér s a műkedvelői előadás rendszerint abban is különbözik már: hogy ez alkalommal inkább is csak a „sol” (napsütött oldal) tarkállik a besereglett közönségtől, míg a „sombra” (az árnyék) hézagos marad; a miből azt itélhetni, hogy a közönség nem annyira előkelő, mert az olcsóbb helyek a kapósabbak.

A kezdet épen olyan, mint a valóságos „corrida”-nál, csakhogy mindenben kevésbé fényes, vagyis fénytelen.

A katonai zenekar elfoglalja korlátos helyét a lépcsőzeten, a víz, sütemény, gyümölcs és mindenféle egyéb csemegeárusok végig járják a sorokat; a magasból dobálják a reklámos tarka annonceokat, mialatt a közönség hangosan társalog, szivarozik, csemegézik; míg végre türelmét vesztve zajongni, fütyölni kezd, ekkép követelve az előadás kezdetét.

A zenekar megszólalása elnyomja a zajt: míg amazt viszont egy közbeszóló trombita jeladása figyelmezteti, hogy a torerok jönnek.

Megnyilik a három bejárat egyike: s legelöl a picador-ok lépdelnek lóháton, egyszerű műkedvelői öltözeteikben, ama hagyományos bőrnadrágok, nagy karimájú esetlen kalapok, s nőiesen fölcsavart hajfonatot képező fejdísz nélkül, mely a komoly előadásoknál nemcsak elkerülhetetlen, de kötelező is.

Utánuk jönnek a capeador-ok, szintén egyszerű utczai öltözetben, csak a karjokra dobott capa-köpeny jelzi, hivatásukat, mely köpenykék tarkák ugyan, de avultak s nyoma sincs a művészelőadásoknál csillogó sok ezüst-arany himzésnek s élénk színű selyemnek, bársonynak. A hagyományos fejdísz és bojtos szögletes kalap is hiányzik.

Ugyanigy jönnek be a banderillerok (a tarka papirral diszített vashorgokat dobók) és végre a matadorok (bikaölők), az egész társaság e főszemélyei, kiknek a piros posztódarab van köpeny helyett a karjukon.

Körbe sétálván, megállanak s a rendes előadásoknál díszes páholyban ülni szokott felügyelő bizottság nem lévén most jelen: üdvözlik a közönséget, mert különben ezt csak a második üdvözlet illetné. Azután kezdődik az előadás, megnyílik a bikák istállóihoz vezető ajtó s berohan az egyik szegény „novillo”.

Csodálkozva, meglepetve áll meg egy pillanatra, s a zaj, mely környezi és fogadja, még jobban megriasztja őt és eszeveszetten kezd szaladgálni köröskörül.

A picadorok megtámadják s magukra vonják figyelmét, iparkodván megsebezni őt a kezökben tartott hosszú lándzsaszerű pálczával s midőn a szegény állat vérezni kezd – vagy e nélkül is – önvédelemből megtámadja a lovat; s gyakran ép úgy földre teríti, mint a felnőtt nagy bikák szokták, csakhogy most az áldozat béle ki nem fordúl és a döfés nem halálos.

A bika folytatná még bosszúállását, ha a capeador-ok nem teremnének rögtön ott és nem vonnák magukra figyelmét a köpenykék lobogtatása által.

Ezalatt a különben is gyenge rossz gebe alul kiszabadítják hamar a lovast, leszedik a kantárt, nyerget és vagy ott hagyják a helyszínén, vagy ha bír, fölsegítik és kivezetik, vagy legjobb esetben folytatja a picador-ral együtt hőstetteit; akaratlanul és öntudatlanul menve ugyan a veszélynek, mert nem látja, a fél szeme be lévén kötve.

Ezután a picadorok visszavonulnak, egyedül a capeador-oknak adva helyet, mely változását a játéknak trombitaszó jelzi.

A bika, vagy műkedvelő előadásnál a bikák, mert kettőt, sőt hármat is eresztenek be egyszerre a porondra, ekkor már jóformán ki vannak fáradva s néha egykedvüen is nézik az orruk előtt lobogtatott capa-t (köpenykét). S ez különösen akkor van, ha a picadorok által ejtett sebek vérzésétől már elgyengültek.

De hogy nézhetnénk egykedvüen azt a sok ingerkedést, a melylyel szegényeket üldözik?!

Végre föltámad bennök ismét az öldöklési vágy s újult erővel támadják meg dévaj kinzóikat.

S most következik a capa-nak ama változatos hullámzása, mely által kitüntetheti a capeador ügyességét. Ha a bika megtámadja, gyorsan ugrik félre az előre tartott capa mögül, úgy hogy a bőszült állat ezen szalad keresztül, beléje akasztva olykor szarvait. De csakhamar észreveszi csalódását és üldözőbe veszi újra a capeador-t.

Ez ingerkedve szalad előtte, oly ügyesen hullámoztatva a köpenykét, hogy a bika az ember helyett mindig azt éri el, s türelmét vesztve más capeador-t vesz üldözőbe.

Természetes, hogy a műkedvelőnek gyakorlottságától függ, jobban vagy kevésbé feledteti-e ama veszélyt, a melyben forog.

Ezután jönnek a bandellirelok, a mint ezt a trombitaszó jelenti.

A badellirelo mindenik kezében egy-egy vashorogban végződő pálczácskát tart, mely tarka papirszeletekkel vagy szalagokkal van földiszítve.

Egy kihívó mozdulatra a bika megtámadja a védtelen embert, de csak azért, hogy ez a szarvak fölé emelve karjait gyors mozdulattal nyakszirtjébe vágja a fájó díszt. Ez ismétlődik annyiszor, a mennyiszer sikerül, s némely szegény novillo-nak vértől ázó nyakán 3-4 tarka banderillo is lóg.

A novillo-kat nem ölik meg, nem úgy, mint a bikákat az igazi viadalban. Ezeket ha eléggé elkínozták, újra kikergetik az istállóba, hová látható örömmel kisietnek.

Helyettük azután beeresztik az áldozatra szánt ártatlan tehenet.

Minden stádiumon átkínozzák ezt is, mint az előbbieket, s midőn már egészen kimerűlt az önvédelemben és a vérveszítéstől: akkor jön a matador.

Ez a legnehezebb szerep és a „matador” hőse az egész torero-társaságnak. Föltünik itt egyuttal az a nagy különbség, hogy míg az igazi művész a vörös posztódarabra rohanó bikát gyakran egyetlen szurással megöli, úgy, hogy a kegyelemdöfést megadja, e helyett a műkedvelő 5-6-szor is beleüti a szegény tehénbe a pallost, sőt az is megesik, hogy a panaszosan bőgő szegény állat vérző oldalában hordozza azt körül.

Ilyenkor azután a közönség jő a „matador” segítségére.

Sokan beugrálnak ülőhelyeikről a porondra, lefogják a már kimerűlt áldozatot és átadják elkerülhetetlen sorsának.
Midőn pedig kiadta páráját, pompásabb temetése van, mint az igazi bikaviadalok áldozatainak, mert azokat csak föl-tollbokrétázott csörgős lovak vonszolják a czirkuszból ki, míg ezt maga a közönség mintegy diadalmenetben távolítja el.

Az előadás tere pedig még folyton népes marad. Sokan erre veszik utjokat kifelé, a gyermekek lelkesülten játszák a „bikaviadalosdit”, a mire elég idejük van még, a közönség tömör csoportja lassan széled és tódul a kijáratok felé.

A czirkusz tetejéről szedik le az ott lobogó nemzeti színű kis zászlókat, mialatt jóformán behomályosodik az est, és most már a külsőségekből nem tudná senki megmondani, hogy igazi művészi előadás avagy csak műkedvelői előadás volt-e itt e helyen.

Pedig a műkedvelői előadás még abban is különbözik a rendestől, hogy közbe-közbe más szórakozásokról is gondoskodik az impresario.

Például rendesen gimnaszták és clown-ok bohóskodnak a porondra terített szőnyegen vagy mutatják be nyaktörő mutatványaikat a kifeszített kötélen. Sőt azt is megteszik, hogy feneketlen (tyukborító-féle) kosarakba bujva, állanak ingerkedve a „novillo”-k elé s ezek rendesen jól meghengergetik őket, a minek gyakran az a vége, hogy más vezeti ki a tréfálkozókat.

Jutalmak is kecsegtetik az ugyis szívesen besereglő közönséget. Nem csak hogy minden beléptijegy sorsjegyet is képez egyuttal (melyen például arany órát lehet nyerni s ez az előadás alkalmával sorsoltatik ki), de rendesen két novillo „devise”-t (váll-lapoczkájába szurt kokárdát) visel s az a boldog halandó, a ki ezt lekapja 15-20 franknyi jutalomban részesül.

Képzelhető, milyen tolongást-forrongást idéz e remény elő az illető pillanatban, midőn gyermekek is beugrálnak ülőhelyeikről a versenytérre; pedig világosan tiltja a falragasz a 15 éven alul valóknak a belépést.

De ezt nem veszik a fiatal versengők figyelembe s őket sem bántja senki. Hadd tanulják mentül korábban a torreroságot!

S ezek a tarka bohóságok sallangjai a műkedvelői előadásnak; hivatásuk pedig: elfödni, elfeledtetni ama kezdetleges hiányokat, melyeket a gyakorlatlanság feltüntetett s olykor egyes baleset árul el végkép.

*****

A szövegközlés alapjául szolgáló kötet: Majthényi Flóra: Spanyolországi képek (Magyar Könyvtár, 165. kötet, nyomatott Wodianer F. és fiainál, Lampel Róbert (Wodianer F. és Fiai) Cs. és Kir. Udv. Könyvkereskedés kiadása, szerk: Radó Antal)

Tartalom: 1. Spanyol utczai élet 2. Bika-viadal 3. Műkedvelő torerok 4. Sevilla 5. Semana santa 6. A farsang Sevillában 7. A sevillai vásár 8. Az andaluz nép 9. Granáda