"A test szabad. A legyek rajzanak." - idézet Pál Dániel Levente Hogy éltünk, nem hiába című kötetének egyik verséből. Aki a tegnapi bevezetés után arra is kíváncsi, mi az, amiről a költő nem szeret beszélni, az interjú ma közölt, második részében ezt is megtalálja. (Az első részt ide kattintva olvashatod.)
A borítón szereplő fotó Kerekes Fanni munkája
GYG: Honlapodon publikált önéletrajzodból úgy tűnik, számodra fontos az üzleti siker. Mindig távol állt tőled, hogy ellentétekként szemléld a bölcsész-létet és a gazdasági sikerességet, a prosperitást?
PDL: Ahogy mondod, nem érzek különösebb ellentétet, magamban legalábbis nem, a két világ egyszerre jelenléte és csinálása között.
GYG: A harmadik, jelen köteted versei esetenként megidézik Kavafisz versvilágát – érvényesnek érzed ezt a megközelítést?
PDL: Egy időben szerettem és sokat olvastam Kavafiszt, de az régen volt. A könyv írásának idején egy kapcsolatom volt vele, Alexandriában odatehénkedtem a dolgozóasztala mögé, a székébe. Erről fotó is készült, ha már ekkora költői tettet hajtottam végre.
Kavafisz székében - fotó: Jászberényi Sándor
GYG: "olyan nyomot szeretnék hagyni, / amit e parton nem találtam / harminc év alatt sem." – írod a kötet egyik versében. Képesnek érzed-e magad megítélni, hogy beteljesítetted-e ezt a vágyadat, s ha igen, úgy érzed, megtörtént?
PDL: Persze, hogyne, fogalmam sincs, lehet, nem tudom.
GYG: "A test szabad. A legyek rajzanak." – Az ’Átszállás és eltévelyedés nélkül’ ciklus egyik versének provokatív zárósorát idézem. Mennyire fontos eleme a költészetednek a szabadság? Milyen mértékben tartod szabadnak az embert, verseid alanyát?
PDL: Ez az alany ott a versekben, ami összerakható belőle, nem szabad – bizonyos értelemben. Az előző két könyvem még a vegytiszta-vigyori szabadságról és a szabadság gátlástalanságáról szólt, kamaszos lendülettel és csapkodással, nagyívű szenvedésekkel. Ez a könyv már nem. Ez a szabadság határairól szól, egy olyan szabadságról, ami egyszerre van, de valahogy nincs is. Amikor tudod, hogy mindent mertél, akár hülye módon is, és először találkozol egy olyan helyzettel, amikor nem mersz, amikor gyáva vagy, legyen az akár egy hátraarc a szír határról, akár egy szar munkahely, amit nem tudsz otthagyni, de mindennel érvelsz mégis minden reggel indulás előtt, vagy akár egy kapcsolat, amiből gyáva vagy kilépni, mindegy miért, de félreérzel belőle és kifordítod arcodat a szerelmeskedésből.
S ha mondjuk ezen túl vagy, valahogy és valamiért, akkor a szabadság már nem a gátlástalanság, már nem a bármit megtehetsz bárkivel, főleg azokkal nem, akiket szeretsz – már nem felelősség és következmények nélküli könnyed lubickolás, ami még kamaszként rendben volt, rendben lehetett. Ez a szabadság felelősség, ami éppen a gátak, határok között teljesedik ki, nem pedig valami zavaros és tinis mindent megtehetek feeling, ami a felelőtlenségre és a „majd úgyis megbocsát”-ra vagy éppen a „leszarom, döntse el, kell-e ez neki”-re játszik rá. De félre ne érts, ez most nem egy erkölcsi prédikáció, egyáltalán nem. Csak annyiról szól, hogy akit szeretsz, arra nagyon-nagyon vigyázol, mert pótolhatatlan.
Tudod, elhagyhatod az édesanyádat, de nem árulhatod el, egy apa kitagadhatja a fiát, de nem tagadhatja le, egy szerelmes megcsalhatja a szerelmesét, de nem hazudhat a szemébe… vagy egy főnök lebaszhatja a beosztottját, de nem alázhatja meg, vagy otthagyhatod a szülőhazád és az anyanyelved, de nem árusíthatod ki – mert akkor ezek már másról szólnak. Aljas és undorító játszmákról, amikre nincsen semmi mentség, amelyek mély sebeket ejtenek és hagynak. Mikor erre rájössz, ezt átérzed, ez az a tér, amiben az ember vagy a verseim alanya vagy én mint alanyi költő benne vagyok. Ebben van a szabadság akarása és megélése nap mint nap, ez maga a szabadság, egy felnőtt ember és/vagy férfi szabadsága, ez ad keretet és életet egyszerre – és ez utóbbit azért, mert mégis nagyon érdemes élni és mégis érdemes boldogan élni… … … Ááá, hülyeség ez az egész, nem szeretek az érzelmeimről beszélni.
GYG: Más alkalommal például József Attilát idézi a születésnapos-vers, mely nem 32, de 30 éves korra íródott. Kiket tartasz megkerülhetetlen elődeidnek a magyar és a világirodalom alkotói közül?
PDL: Különösebben senkit, verseket vagy könyveket, időszakosan.
GYG: A kötet első ciklusából (’Vörös halakat vacsoráztunk’), de tán az egész kötetből az általam egyik legjelentősebbnek vélt vers a ’Lélekfa-lélek’. Ennek a versnek az indító gondolatairól mondanál pár szót?
PDL: Ha lehet, akkor nem, maradjon csak titokzatos és megfejtendő.
GYG: 2006-ban még regényterveid emlegetted a literának írt önéletrajzodban. Szerkesztő, műfordító, irodalomtudós és költő is vagy, családapa, férj, barát... hogy csak párat említsünk. Ha arra kényszerítenének, hogy egyetlen titulust választhatsz, minek mondanád magad? Költőnek, prózaírónak, szerkesztőnek, oktatónak, műfordítónak, vagy valami egész másnak?
PDL: Micsoda felsorolás, kedves vagy. Családapa... tudsz valamit? Nagyon remélem, hogy nem vagyok. Ezt inkább zárjuk ki, jó? Férj meg csak voltam pár hónapig. Ezek voltak az egyértelműbb jelölők. A többiről meg csak annyit tudok mondani, hogy igen, mindegyiket csinálom, egyszerre vagy egymás után – de gondolom, sejtem, feltételezem, hogy nyilván azért, mert fogalmam sincs.
(Pál Dániel Levente harmadik verseskötete, a Hogy éltünk, nem hiába a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában jelent meg, a sorozatot Falvai Mátyás és Zsidó Ferenc, a kötetet Jászberényi Sándor szerkesztette. A borítón Kerekes Fanni fotóját láthatod.)
