Elmenni a Szkénébe egy Pintér darabra, városi életemben a hazatalálás. A vidékhez, az alkohol, agresszió és alkalmatlanság sújtotta tájlelkű magyar valósághoz jutok itt, szívom magamba, bólogatok és nevetek, jó hogy vége.. Még jobb, hogy Pintér pontosan emlékszik rá. 

10 év, még több nagyszerű darab. Rövidek, fordulatosak, érhetőek, zenések. Önfeledten szórakozom, rólam szól generációk óta, Pintér mindazon keresztülment, amit felnőtt magyar végigélhet ebben az országban.
Pintér szittya, nemzeti és népi, a legjobb travi, akit csak láttam, mindez 21. századi magyar retróban.

A népiség itt zavarba ejtő, pedig sok mindent jelent. A népi kultúra széles ismeretét, a népzene és néptánc világát, amely a globalizációban felőrlődő paraszti világ egyetlen elégtétele volt sokáig, a pávakörök és kimittudok ennek a süllyedő világnak és átmeneti állapotainak legmagasabb szellemiségét mentették át a világzenébe.
És ismeri Pintér ezt a falusi valóságot, ennek a szellemiségnek a talaját, tárgyi kultúráját, a falusi fickók és nők életérzéseit, a paraszti családok érzelmi életét, a titkolt családi szálakat és dinamikát, a népi nemzedékek sorának apró változásait, a kitörni vágyók bukásait, a történelem darálóit és az ideológiai öltözőket. A testi-lelki függelmeket, ezek férfi és női következményeit.

Családtörténet, darabokban elbeszélve, sorozat, népi szappanopera, a Család emlékei és átalakulásai, a Társulat emlékei és változásai. 10 év.
Ha végigjátszanák egy napon a tízévnyi termést, egy kis magyar családtörténetet látnánk, világháborús kezdetekkel, paraszti túléléssel és lemorzsolódással, ideológiai kényszerekkel és útkereséssel, a szűk horizontot és a csalékony kilátásokat. Amiből jövünk, amit magunk is éppígy ismerünk, amiről azt hisszük, a múlté. Miközben a szerelmeinkben és a gesztusainkban és munkálkodásunkban ott kísért ez a személyes múlt, a jövőnk súlyos emlékei. Aztán a rendszerváltás nagy öltözője, szellemi üressége és spirituális útkeresése. Ennek a fiatal metropolisznak, Budapestnek a magyar vidékben vannak a gyökerei, amelyekből minden rendszerváltás elmetszett néhányat.

Népi Rablét, 1998
Kórház Bakony, 1999
Sehova Kapuja, 2000
Öl, butít, 2001
Parasztopera, 2002
Gyévuska, 2003
Sütemények királynője, 2004

Anyám orra, 2005
Korcsula, 2006
Árva Csillag, 2007
Az őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, 2007
A Démon gyermekei, 2008
A soha vissza nem térő...

Ha Pintért mondok a társulatra gondolok, erre az erős kötelékre, egy kollektív tudatfolyamra. Hegyeket tudnak mozgatni. Ők a Nemzeti Csoportterápia és Lelkiismeret.
A társulat adott, ennek a társulatnak, virtuális családnak és valós közösségnek íródnak a darabok. Ezekre a színészekre és emberekre, akik összeszokottan játszanak egymással és tárják fel mindennapi élethazugságainkat, lúzerségeinket, önbecsapásainkat és bűneinket.

Pintér sokat vár a társulatától és a színészeitől, sokat is kap tőlük.
Színészi kísérletek: gyakori rendezői fogása nőkkel játszatni férfi szerepeket és fordítva.
Több ez hatásos derültségkeltésnél. A férfiasság és nőiesség egy karakterben éppen a sors: egy színésznő katonatisztben tisztán látjuk genetikai múltunkat: asszimiliáns titkolt félzsidó fiú egy túlvállalt nemzeti szerepben: a lányos katona, a rangsor alja.

Soha nem gondoltam volna, hogy rajongani fogok a zenés darabokért, de az élet hosszú, és ez is megtörtént. A Pintér színház zenés, méghozzá nép- és/vagy népszerű zenés, már a Parasztopera is élvezhető volt számomra az énekelt beszéd hangsúlyos iróniája miatt, ami nem engedte, hogy belefeledkezzem a valósághű paraszti életérzésbe, inkább értelmezni kezdte.
A 2003-as Gyévuska (jellemzően óvatos, távolító címadás, Pintér vigyáz, hogy az előadás meglepetés maradjon, ez a cím se sokat árul el) világháborús sanzonjai ellenállhatatlanok, talán ezért láttam olyan sokszor ezt a darabot, és nagyon megszerettem, annak ellenére, hogy a sztorit picit megoldatlannak éreztem.

A férfi és a női történelem, a privát és nemzeti érzemények feltárása a negyvenes évek elejéről, amikor nem kevesebb meghasonlottsággal kellett magyar honvédként megküzdeni, mint bármikor máskor. Pintér könnyű kezű, minden mondata évtizedek, nemzedékek libikókáját mutatja, gyógyító ez az éles és megértő tekintet.

Milyen a darabok férfiképe? És a nőképe?
Pintér az önkritikus magyar férfiak közé tartozik, azaz nem is tudom, nincs-e egyedül ebben a kategóriában.
A férfiak férfiasak: kevés kivétellel alkoholisták, beszűkült és érzelemszegény lények.
Vándor típusok, nagyszerű lehet színészként a magyar alaptípusokat egyéníteni, az alkoholista, asszonyverő, bigámiába börtönzött falusi rendőrtisztet megmutatni, a maga teljes valójában, szagával és érzelmi klímájával: az apánkat.

Pintért foglalkoztatja az alkohol és a drogok kérdése, a történelemnek ezek a fontos motívumai, amikről komoly üzenete van. Az alkohol áldozatait látjuk: a drogtól degenerált magyar férfit, akinek bármely rendszerváltást sikerül nyálcsorgató bódulatban tölteni. A rezervátumok sorsai, a kihalt kultúra túlélői töltik így napjaikat.
Minden darabnak van egy fanatikus és cinikus férfihőse is, ezeket előszeretettel alakítja maga a szerző. Csipollák.
A nők − kevés kivétellel − áldozatok: az alkoholista férfiak és az utódgondozási kényszer áldozatai.
És néhány darabjában van egy szűzies, ártatlan és boldog, gyermeket váró fiatal anya. Akinek a reménységeit aztán a jövő fényesen megcáfolja.

Sűrűek ezek a darabok, nem is értem a sok hahotát. Félelmetes, ahonnan jövünk és amit ma is hömpölygetünk. A szocialista újgazdagék polgári multikulti gyermekeinek eljegyzési története (a Démon) például fél évszázad összes érzelmi deficitjét megszellőzteti. A szégyellt és/vagy büntetendő titkokról beszél, amiről nem illik vagy nem szokás, hogy honnan van a pénz, hogy mibe kerülnek mentálisan az ideológiai átöltözések, hogy milyen elévülhetetlen bűnt követtek el érte.

HÁLA!

Gordon  Agáta