"Újságírónak lenni Magyarországon sosem volt könnyű. [...] Ha egy újságíró azt látja, hogy a rendszerben hiba van, akkor küzdhet. Például a börtönben született szabad magyar csecsemőkért. Ha elég következetes, ha nem zavarja, hogy a telefonját lehallgatják, s ha az igazságügy-miniszter éppen nő, akkor elérheti, hogy fölépüljön Magyarországon az első olyan büntetés-végrehajtási intézmény, ahol a szabad magyar büntetlen csecsemő együtt lehet a fogvatartott édesanyjával. "

2013. április 26-án pénteken délelőtt adták át első alkalommal a Lapát Díjat, melyet a Szabad Földmíves Páholy, a díj alapítói egyöntetűen Scipiades Erzsébetnek ítéltek oda. A Szabad Földmíves Páholy, azaz Torkos Matild, Janox, Pethő Sándor és Zelei Miklós a díj megalapításáról így írtak: "Miközben a magyar médiaipar bevétele évente mintegy 750 milliárd forint, a sajtóban az állásokra nem írnak ki pályázatot, a lehetőségekről informálisan lehet értesülni, s a csökkenő álláshelyeket ugyanígy töltik be. A Lapát Díj célja, hogy felhívja a figyelmet díjazott kollégánkra és munkásságára; a szükséges alkalmakkor ítéljük oda és reméljük, hogy a díjazott a lapátot minél előbb visszaadja, megtiszteltetésnek vesszük azonban, ha a díjjal járó lapát formájú aranymedált és oklevelet megtartja." Cikkünkben Scipiades Erzsébet köszönőbeszédét olvashatod.

A Zelei Miklós drámájától nevét kölcsönző díj első átadásán Torkos Matild hangsúlyozta: a jelenkor Magyarországán fontos lenne, hogy a politikai oldalak ne egymásban lássanak ellenséget, hanem együtt keressék és szüntessék meg azokat a közös ellenségeket, melyekben meg tudnak egyezni: s minden bizonnyal ilyen a hajléktalanság, a mélyszegénység, a szegregáció, s számos olyan ügy, melyekkel Scipiades Erzsébet is foglalkozott, amiért "száz százalékig közszolgálati újságírónak mondható". Elmondta: korábban 1998 körül egy hasonló szituációban, mikor sokan maradtak munka nélkül, még lehetőség volt az Irodalom Visszavág mint fórum megalapítására - egy új felület biztosítására most nem nyílt lehetőségük, de szolidaritásukat a Szabad Földmíves Páholy által alapított díjjal kívánják kifejezni. "A lényeg, hogy 'Scipi' tovább tudjon evezni!"

Janox, Torkos Matild és Zelei Miklós a díj átadásán

Zelei Miklós méltatásában a nyolcvanas években Scipiades Erzsébettel a Magyar Hírlap szerkesztőségében együtt töltött időre utalt vissza, majd idézte Scipiades Erzsébet egy korábbi, Népszavában megjelent írását, a Született szegények-et.
Janox utalt az Irodalom Visszavágnál közösen töltött időszakra, s a tényre, hogy a lap Scipiades Erzsébet egy cikkének köszönhette első komolyabb szakmai díját, elismerését.
Az ünnepélyes díjátadás után hangzott el Scipiades Erzsébet köszönőbeszéde:

"Kedves Erzsi,
mindig örülök, ha elismernek, mert nagyon megérdemled.
Emiatt a díj miatt azonban inkább szomorú vagyok, nem is
gratulálni szeretnék, hanem a szolidaritásomat, biztatásomat kifejezni.
Kívánom, hogy minél hamarabb újra az olvasók 'díjazzanak' nap, mint nap,
hétről hétre.

Üdvözlettel: E. Nikodémus Anna"

A levelet egy olvasó küldte tegnap este.

Újságírónak lenni Magyarországon sosem volt könnyű. A szocializmusban sem. Amikor a szakmát kezdtem épp újságíró-stopp volt. Túl soknak tartották a meglévő újságírók számát, ezért a felvételt központilag szüneteltették. Három évre.
De én vidékről jöttem, újságíró akartam lenni, és dacosan és ismeretlenül beültem a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatójának a hosszú előszobájába. Reggel nyolctól délután négyig. Két hét várakozás után aztán feltűnt, hogy van egy fiatal lány, aki reggel nyolctól délután négyig egyre csak ül és vár. És végre bemehettem, hogy elmondhassam a számomra egyetlen fontos mondatot: "Újságíró akarok lenni". A vezérigazgató elámult, tárcsázott, leinformált és kaptam három év próbaidőt. Diplomásként újságot árulhattam, s közben külsősként írhattam a Magyar Nemzet kultúrrovatába, amit akkor a legendás Mátrai-Betegh Béla vezetett. Három év próbaidő után, amikor épp feladni akartam, mehettem - a Magyar Hírlap kultúrrovatába. Azóta eltelt huszonnyolc év.
Magyarországon újságírónak lenni sosem volt könnyű. Hat év után, mert meg akartam tanulni a riportírást, és mert elhívtak, elmentem a Nők Lapjához. Ez már a rendszerváltozás ideje volt, amikor szerkesztőségeket adtak-vettek. Minket Fenyő János vett meg, a nagyvállalkozó, s a magyarországi szerkesztőségek közül elsőként tapasztalhattuk meg, milyen is a vadkapitalizmus. Fenyő ugyanis pisztollyal az oldalán járt be a női lap szerkesztőségébe, bevezette a minimálbér plusz megbízási díj rendszerét, kiskapukat keresett és talált, miközben az újságíróktól feltétel nélküli hűséget követelt. Már hat és fél évet voltam ott, amikor riporterként megírtam, hogy az ajkai üveggyár munkásainak a vérében az ólom a megengedettnek a többszöröse. Fenyő azonnali hatállyal fegyelmivel elbocsájtott. A felmondólevélben indoklásul az állt, azért, mert az ajkai üveggyár a barátjáé. És be is perelt. És attól fogva havonta üzent és kérdezte, kérek-e bocsánatot. Mert akkor esetleg próbaidővel visszavenne. Ez már Fenyő János őrült időszaka volt: a női lap értekezleteire egy pszichológust ültetett be, akinak az volt a feladata, hogy megállapítsa, az újságírók közül ki a lázadó.
Magyarországon újságírónak lenni sosem volt könnyű. Visszakerültem a Magyar Hírlaphoz. Gazsó L. Ferenc vett vissza, akit pár hónap múlva a Kocsi Ica váltott. S mert akkoriban is már az volt a szokás, hogy az újságírókat az alapján minősítsék, ki vette fel őket, Kocsi Ica engem is meneszteni kívánt. Elámult, amikor az elbocsátó beszélgetésünkkor egy új sorozat indítását vetettem fel. Maradhattam. Két évvel később részben ezért a sorozatért kaptam Pulitzer-emlékdíjat. Aztán majd minden évben egy, kettő vagy annál is több szakmai díjat. Talán ezeknek köszönhettem, hogy szabadon írhattam. Járhattam a vidéket.
Ha az újságíró az országot járja, akkor sok mindent lát. Nyolc évvel a rendszerváltozás után például azt, hogy nemcsak Afrikában vannak éhező és alultáplált kisgyerekek, akik a kukából guberálják össze az ennivalót. Tíz évvel a rendszerváltozás után azt láthattam, hogy a hajléktalanok között egyre több a fiatal. A volt állami gondozott. Tizenkét évvel a rendszerváltozás után a hajléktalanoknak létrehozott nappali melegedőkben nyolc-tíz éves gyerekek tűntek fel. Tizennégy évvel a rendszerváltozás után a pesti Dankó utcában megnyílt a hajléktalanóvoda. A szakemberek becslése szerint Magyarországon még mindig ezernél is többre tehető a hajléktalan kisgyerekek száma.
Az újságíró, ha úgy érzi, nem elég az írás, akkor a figyelmet úgy is fölkeltheti, hogy jótékonysági akciókat szervez. Fél kilométeres bejglit süttet vagy 6X3 méteres óriás tortát, és egy-egy szerkesztőség segítségével kiárusítja azokat. Vagy írókat és újságírókat kér meg arra, adják a kéziratukat vagy egyetlen kézírásos jó szavukat, amit aztán krumpliért, konzervért kiárusíthatunk. Ha egy újságíró azt látja, hogy a rendszerben hiba van, akkor küzdhet. Például a börtönben született szabad magyar csecsemőkért. Ha elég következetes, ha nem zavarja, hogy a telefonját lehallgatják, s ha az igazságügy-miniszter éppen nő, akkor elérheti, hogy fölépüljön Magyarországon az első olyan büntetés-végrehajtási intézmény, ahol a szabad magyar büntetlen csecsemő együtt lehet a fogvatartott édesanyjával. És az addig jogon kívüli büntetlen csecsemőknek is jár a családi pótlék.

Magyarországon nem könnyű olyan szerkesztőségben, olyan lapnál dolgozni, amit a politika megbélyegez. A szociáldemokrata újsághoz, a Népszavához kilenc éve kerültem, miután a Magyar Hírlapnál főszerkesztőváltás történt. Az új főszerkesztő előbb főmunkatársi állást kínált, de mert hezitáltam, elbocsátott. A Magyar Hírlaposok egy része így, ekkor kötött ki a Népszavánál. Megint szabad voltam, megint írhattam a riportjaimat.
Kilenc év alatt a fizetésünk semmit nem emelkedett. Csökkentették. Az utolsó években a lap nem kapott állami hirdetéseket. És a magánhirdetők sem mertek hirdetni. Tavaly nyárra a helyzet annyira súlyosbodott, hogy a lapvezetést arra kértem, forduljanak segélyszervezetekhez, és állítsanak föl ingyenkonyhát. A kiadó ugyanis a munkabéreket ekkor már csak hónapokra elhúzódva, részletekben tudta kifizetni. Voltak újságírók, akiknél már kikapcsolták a villanyt és a gázt. Azt is kértem, szervezzék meg, hogy a beteg újságírók a szükséges gyógyszereiket megkaphassák. Kuratóriumi tagja vagyok a Magyar Újságírók Országos Szövetsége Szolidaritás Alapítványának. Tavaly nyáron voltak, akik már nem tudtak bejárni a szerkesztőségbe. Nem volt rá pénzük. A kiadó azonban úgy gondolta, a szegénység kimutatása nagy szégyen.
Tavaly augusztusban már nekem sem futotta bérletre. Ezért az egyik barátnőm barátnője vett a Vaterán egy régi biciklit. Nem volt rajta fék. Eltört több helyen a vállcsontom. Az arccsontom. Súlyos agyrázkódás, mentő, kórház. Egy hónappal később a Geomédia vezérigazgatója azt kérdezte, elcsábíthatna-e a Népszavától. Új, minőségi bulvár újságot indítanak, legyek főmunkatárs három lapjuknál. Igent mondtam. Az új minőségi bulvár előkészítetlen volt, megbukott, a próbaidő lejárta előtt két nappal a szerződésemet nekem is fölmondták.
Azóta olyan vagyok, mint egy partra vetett hal.
Köszönöm ezt a Magyarországon még szokatlan újságírói díjat, ami számomra az újságírói szolidaritásról szól. És az emberségről.

Scipiades Erzsébet szakmai elismerései: 

1997, 2003, 2008 - Minőségi Újságírásért díj
1998 - Tolerancia-díj, a harmadik fokozat
2000 - Magyar Lajos-díj, Tolerancia-díj első fokozat
2001 - Joseph Pulitzer Emlékdíj
2002 - Média a Társadalomért fődíj
2007 - Budapestért Díj
2007, 2008, 2009 - Európai Újságíró Díj
2011 - Fejtő Ferenc-díj
2013 - Lapát Díj

Gratulálunk Scipiades Erzsébetnek a díjhoz, s kívánjuk, hogy munkát találva mielőbb juttassa vissza a lapátot a Szabad Földmíves Páholynak!