Baki Júlia interjúja Tóth Kingával.

 Vizuális versek, képperformansz, ALL MACHINE projekt, Stuttgart.
Fotó: Molnár Gergely

- Sokféle szerepben érzed otthon magad mint alkotó. Hogyan hatnak ezek a szerepek egymásra?

Írok, rajzolok, énekelek, három éves korom óta ezt csinálom, de nem mindig volt ez egyértelmű, hogy mennyire szervesen kapcsolódnak ezek a területek egymáshoz. Gyakorlatilag nem is váltak szét, csak nem vettem észre. Természetes volt, hogy ha írok valamit, firkálgatok mellé, dudorászok, az első gyerekkori verseim mellett, amiket egy fekete noteszben írtam nagy titokban, is ott vannak a kis rajzok, virágok, törpék fazékban… Biztosan hatnak egymásra ezek a szerepek, az író, a rajzoló, az énekes, a tanár, a szervező, de nem foglalkozom velük külön-külön, nem szeretem a szerepeket és a kategóriákat, nem hiszek bennük. Mondták már, hogy képeket írok, hogy vizuálisan erős az írásom, a gépeknél pedig fontos is, hogy ne csak lásd, hanem halld is a géphangokat. A célom az, hogy élővé tegyem, amit csinálok. A produktum a fontos, és hogy hasznos, hiteles legyen, innentől pedig a szerep szó nem működik.

 - Mennyiben átjárhatóak a különböző médiumok számodra?

Ahogy az előbb is mondtam, nekem akkor működik, ha el sem válnak, persze, hogy átjárhatóak, pláne, ha nem hiszel a határokban. Nehezen lehetne megmondani, mitől vers a vers, honnantól (szép)irodalom egy írás, egy rajz illusztráció-e vagy vizuális költemény. Vajon mennyire fontos ez? Tudom, hogy utópia ez, de igyekszem nem médiumokban és határokban gondolkodni.

 Vizuális versek, képperformansz, ALL MACHINE projekt, Stuttgart.
Fotó: Molnár Gergely

- Fontos, hogy a munkáidat egységben lássuk? Mennyire értelmezhetőek egymástól függetlenül?

Én úgy érzem, gondolom, egységeket hozok létre, megfogható, hallható, látható dolgot adok ki magamból, remélem, ez kívülről is így érzékelhető. Ugyanakkor célom, hogy függetlenül is erőset alkossak, hiszen nem mindig és sokszor nem egyszerre jelennek meg ezek a munkák. Akad, hogy csak a vers vagy csak a kép kerül nyilvánosság elé, ez a része sokszor nem rajtam múlik. Emiatt is törekszem a performanszokon minden oldalát bemutatni egy-egy gondolatnak, a képet, a szöveget, a hangot, a mozdulatot. Küzdök a szétválasztással, de nem érzem csonkának, ha csak egy szövegi vagy képi/hangi rész jelenik meg, önállóan is működniük kell, együtt pedig teret képezniük, új szemszöget mutatniuk.

- Miért tartod fontosnak a gyermeki szemszöget? Miért fontos az ehhez való visszanyúlás?

A kor is egy olyan kategória, amelyet szívesen piszkálgatok. Szinte egy pedagógus, pszichológus, neveléstudománnyal stb. foglalkozó szakember sincs egy véleménnyel arról, pontosan hol is a gyermekkor vége, honnantól válunk felnőtté, és melyik az átmeneti idő, az hol kezdődik és fejeződik be. A szemszögekkel is ez a helyzet, melyik a gyermeki, melyik a felnőtt, a kettő közti? Miért ne rendelkezhetnénk mindegyikkel egyszerre? Van-e különbség, mármint radikális különbség? Biztosan feltérképeztünk-e mindent a „gyermeki látásmódról, a gyermekkor sajátosságairól”? Engem itt is az egybejátszás, a határnélküliség foglalkoztat, amellett, hogy valóban pedagógusként sok időt töltök mindenféle korú gyerekekkel és bízom benne, képes vagyok még az ő látásmódjukra, tudok a szemükkel láttatni. Ha beszélhetünk gyermeki szemszögről, azt mondanám róla, hogy ott nincs mellébeszélés. Tiszta átlátás van.

 Vizuális versek, képperformansz, ALL MACHINE projekt, Stuttgart.
Fotó: Molnár Gergely

- Milyen számodra az ideális olvasó, néző, hallgató?

Nyitott, bátor, kíváncsi és kritikus is.

- Mennyire fontos neked, hogy nőként nőket szólíts meg? A műveidben milyen szerepet kap a társadalmi szerepvállalás?

A Zsúr tele van társadalmi problémákkal, családon belüli erőszak, agresszió, társadalmi nemek/nemek problémái, család fogalma, rasszizmus, LMBTQ, nyomor, hajléktalanság, oktatás, egészségügy, együttélési szabályok, tradíciók, normák és szerepek, azok érvényessége, közlekedés… Gyakorlatilag minden napi szituációról szól egy mondóka, de a korábbi versekben és a mostani, gépes versekben, a faliratokban és a szoborpark verseiben is foglalkozom a társadalmi problémákkal, és a kommunikációval (hogy beszél hozzánk egy falirat, egy reklámszöveg, milyen társadalmat festenek a falak). Helyzeteket és azok értelmetlenségét, fonákságát vagy fontosságát igyekszem szemléltetni.
A női kérdés: azt gondolom, egy jól működő világban, társadalomban egyáltalán nem fontos, a beszélő/munkát végző stb. nő-e vagy férfi, hetero- vagy homoszexuális, családos vagy független, magas vagy alacsony, sörkedvelő vagy biokertész. Felháborítónak és nevetségesnek tartom ezeket a megkülönböztetéseket, ez egész egyszerűen magánügy és nem fontos. Ezek a kategóriák, ahogy az összes többi, kiüresedtek és nem működnek. Engem ebből a szempontból egyáltalán nem érdekel, hogy nő vagyok, nem tartom fontosnak – és ettől nem vagyok kevésbé feminista, ahogy tűzhely mellett kavargató jófeleség sem. Írok a nőkről, ahogy a férfiakról, a gyerekekről, nekem az egyenlőség, az egyenlő esélyek, az egymás iránti tisztelet a fontos, és hogy amit csinálsz, hasznos legyen. Szomorú, hogy bizonyos dolgokban középkori, szinte feudális szabályok közé szorítva tengődik a társadalom, de hiszek benne, hogy ez megváltoztatható. Talán pont azzal, ha sok oldalát mutatjuk be egy-egy témának, ha kérdezünk és megnézzük, mi van a szerepeken, a kategóriákon, a bélyegeken túl.

Tóth Kína Hegyfalu: az erdőben kunyhó: