És miután ezt kimondtam, gúnykacajt hallok, nem tudom, ki nevet rajtam, mintha önigazolásom inkább leleplezne, ahelyett hogy tisztázna. Nem kell mentegetőzni. Ez gyanút ébreszt az emberekben. Azt kell bebizonyítani: jogunk van olyan magatartásra, hogy környezetünk igazat adjon nekünk. De ez időrabló személyiségvizsgálatokat igényel és hallatlan fortélyosságot. Ha például azt akartam, hogy Irmához való viszonyomról elmondhassák, hogy tisztességes szándékaim voltak vele - és ez igazán szerény követelés búcsúztatásul -, akkor csak ezt kellett mondanom a legközelebbi barátomnak: Legjobb lesz, ha feleségül veszem a lányt, ez az egyetlen mód arra, hogy véget vessünk az egésznek. Ezt tiszta beszédnek mondta volna, nem képmutatásnak. Gerda néném viszont sír, ha ilyesmit hall. Irmának ezt kellett mondanom: Végre egy lány, aki tartást ad az életemnek. De Irma szüleit az oroszgyűlöletemről kell meggyőznöm, hogy a töredékét is megértsék annak, amit Irma iránt érzek.

Az embernek mindvégig alkalmazkodnia kell, és ez fárasztó. Ráadásul ennek ellenére sem tudja kivívni a megbecsülést, mert az emberek megbízhatatlanok és képmutatók. Ügy tesznek, mintha olyan kategóriába tartoznának, amely örömmel hallja, hogy a négerek, zsidók vagy lappok büdösek, és amikor az ember ezt megmondja nekik, hogy ettől még jobban érezzék magukat, esetleg ezzel a megjegyzéssel penderülnek ki a szobából: Maga a büdös! Vagy úgy tesznek, mintha tájékozottak volnának nemzetközi kérdésekben, és az ember maga is annyira el van kötelezve a jövőnek, hogy nyugodtan állítja: a feketék is emberek - amire a válasz fagyos mosoly lehet: Könnyű azt mondani, de ha magának is volna lánya» akkor el tudná-e képzelni, hogy ... És attól sem lesz jobb a hangulat, hogy az ember szaporán takarodót fúj. Kijelentik, hogy „az is csak ember", és elvárják, hogy ebből a közhelyből vonjon le következtetéseket. Ez csak példa arra, hova juthat az ember már a hangulatteremtő bevezetésben, nem is szólva azokról a kockázatokról, amelyek akkor fenyegetik, amikor a döntő pontokhoz jut el a maga életében.

Végeztem velük. Én megtettem a magamét, amikor megegyezésre kellett jutni. Bizalmas közlé­seimet arra használták fel, hogy pimaszabbul lesújtsanak rám. Nem is kell tovább magyarázgatnom a cselekedeteimet. Azt teszem, amit a kedvem tart, és vállalom az egész világgal szemben, hogy az egyetlen vagyok, aki tudom, amit tudok.

De unatkozom.

Hazamegyek, és meghallgatom Pat Boone egyik lemezét. Aztán újra tíz-tizenötször. Megvigasztal. Pontosan érti, milyen a közérzetem, és nem akadékoskodik. Tudja, hogy ilyen órában vigaszra van szükségem, egyetlen fecsegő szó sem kell az ügyről. Pat Boone finom. Puha, mint a szar. Klassz.

Hazavágyódom, az erdőbe, és elmegyek a legközelebbi parkba.

A pázsit gondosan ápolt, és minden fa a maga kijelölt helyén áll. Jóságos Isten, engedj haza a legmorcosabb, hóförgeteges lucfenyvesbe vagy egy nyíresbe, amelyben hétmillió svéd szúnyog döngicsél. Itt ez a megkövült növényzet fittyet hány mindannak, amit az erdő csendes templomának neveznek. Néhány fiatal ül a „Strictly jor Europeans only[1] feliratú padon. Az egész környék az európaiaknak van fenntartva, de ezért feltehetően nincs olyan pad, amelyre ne festették volna rá a faji megkülönböztető jelzést. Kathleent bizonyára enné a méreg, hogy egy fekete kéz mázolta ide a felírási, hogy feketék nyírják a pázsitot; engem hidegen hagy az egész, mivel én nem is akarok itt lenni. A parkkal szemben pihenőhely van az afrikaiak számára, ott gyom veri fel a talajt, mindenütt ócskavas, pad sehol sem látható A nap rendíthetetlenül süt mindenre, lélektelenül.

Két anya tűnik fel apró gyerekekkel - a törvény tiltja a fekete gyerekek jelenlétét a cityben, de úgy látszik, ilyen szabálysértések esetén a rendőrség nehezebben tud beavatkozni, mint máskor. Az asszonyok lefeküsznek a földre, és csak vannak. Két városi asszony Sumpan elővárosából idegesen foglalkozna a gyerekekkel, ezek a mamák azonban csak feküsznek, és a gyerekek hancúroznak rajtuk. Unottan beszélgetnek egymással, úgy mellékesen esetleg átkarolják a kicsiket - ez mit sem zavarja a gyerekeket tevékenységükben. A kicsik itt mászkálnak az asszonyok körül, a lábuk közé lekúsznék, rá a mellükre, keresztbe feküsznek az anya nyakán, egy pillanatra megnyugszanak, körültotyogják őket, a hajukba túrnak, végigtapogatják a hátukat - ezen az égi hegyen nincs tilos szakadék a fekete bárányok számára -, tovább mennek lefelé a lábszáron, leülnek és eljátszadoznak a lábujjakkal. Mászóterep a mama, dagasztóteknő, amelyben gyúrni lehet, a békesség hona. ki nem apadó tejforrás. Pedagógiáról mit sem tud az anya. És Afrika gyermeke, amikor felnő, egy logikai bukfenccel még mindig azt hiszi, hogy a világ jóságos anya, aki szereti, ha rajta élnek. És a világ rafináltabb része hogy is ne húzna előnyt ebből a jóhiszeműségből? Ha Gladness tovább nálunk marad, Igornak az jutott volna osztályrészéül, hogy mindenki kihasználja -: mint egy bennszülöttet.

Ez a kérdés: boldog gyermekkor vagy az a képesség, hogy helyt tudjon állni egy civilizált társadalomban? Majd ha elérkezik a nap, amikor az én segítségemmel karriert csinál, meg fogom kérdezni Igort, hiányzik-e neki Gladness?

Két afrikai jön, letelepednek a bogáncsok közé, a hulladékba, és megosztanak egy fél fehér kenyeret.

És megérkezik Debora, gyermekéveim Deborá-ja, akinek oly sok neve van, s az egyik név izgatóbb, mint a másik. Debora, akinek a karján úgy csillog a veríték, mint a kutyahugy a papsajt levelén. Csaholó nevetésétől felágaskodik az ember férfiassága, s minden nő elmenekül a közeléből. (Ez itt is így van: a fekete mamák hátukra kötik kicsinyeiket és távoznak.) A környezete megveti Deborát, de ő éppúgy megveti a többieket, mint önmagát. Arca és teste levetett magáról minden emberit; csak a nemiséget nem. De egyik-másik metszően éles kitörése közben kiszabadul belőle egy-egy pillantás, amely alázatos kérdéssel fordul a holdhoz vagy valamelyik más égitesthez: Miért kell nekem, Deborának ezt a szakadékot vonszolnom a két lábam között, miért nem járhatok magamba zárkózva és szabadon, mint egy ember?

Debora, a város lotyója, ő a gyermektelen, az idegen Kammerdalban.

Itt jön, és lényegében ugyanő az, csak más a bőre színe és a beszéde. A fekete fiúk talán nem látták azelőtt, de ugyanúgy reagálnak, mint Ante vagy Kaspar, vagy a sok más parasztfiú odahaza - mert első pillantásra látni, miben sántikál Debora. Mond valamit, és keményen harsogva felnevet, rózsaszín nyelve a száját nyalogatja. A fiúk nem akarják észrevenni. Deborának senki sem teszi a szépet. Odahaza soha nem kérték fel táncra; ott kószált a cserjésben, és vihogva várta, hogy a férfiak felgerjedjenek a gyűrűben táncoló lányokkal, és aztán mégis Deborát hágják meg.

Kaspar mit sem törődik azzal, hogy ez a Debora történetesen Josefnek fogja hívni, csak megy a maga útján. Ante nem tudja elhatározni magát. Deborában - hiába a teste az úr - megvan a parasztlányok előítélete: ő maga nem teszi meg az első lépést. Megjátssza, mintha a másik lenne a támadó.