Csehy Zoltán könyvéről Györe Gabriella írt recenziót.
Rekanonizációs törekvések
„Ez a könyv […] nem akarja feltétlenül történetté alakítani […] összegző szóval a queer érzékenység […] költészeti indíttatásainak művészi megnyilvánulásait, ugyanakkor nem is zárkózik el attól a lehetőségtől, hogy kísérletet tegyen erre”.[i] Így jellemzi saját vállalását asztalt-beszakító[ii] kötetének bevezetőjében Csehy Zoltán költő, műfordító, irodalomtörténész, hogy a zárszóig elvégzett 730 oldalnyi lenyomattal bíró munka végén megállapíthassa, Szodoma és környéke című munkája „a kanonikus elbeszélés újramondása, csak egészen másképp”[iii]. Aki súlyos és kínos rejtélyeket keres, s irodalomtörténetünk nagyjainak zaftos sztorijaiban szeretne lubickolni, annak mégis más kötetekhez kell fordulnia. Csehy Zoltán könyve összefoglaló irodalomtörténetnek mozaikos, egyszerre motívum- és fordítástörténet (esetenként –elmélet), az általa elvégzett munka azonban minden, sűrű lábjegyzetben le is hivatkozott előzménye ellenére úttörő, s leginkább azért az elkötelezettségért tisztelendő, mellyel a terület elméleti alapvetései közül bátor és biztos kézzel válogatva alkotja meg a meglévő, hivatalos kánon újraértelmezését[iv], kiegészítését, revideálását.
Munkáját részletes fogalom-meghatározás és magyarázat vezeti be, mely egyben meghatározza az értelmezési keretet is. A szodómia, a tribádia, a homoszexualitás, a gay kultúra, a leszbikusság és a queer fogalmainak áttekintése mellett kitér a homoszocialitás, homotextualitás, a camp, a szkript-elmélet és a slash koncepció sajátosságaira is[v]. Egész művére kiterjedő értelmezési sémaként a Reed-modellt ismerteti, mely az egyik tengelyen a homoszexualitás társadalmi beilleszkedése szempontjából megkülönböztetett négy formát, a másik tengelyen az ehhez való művészi viszonyulás három, de négy részre tagolt formáját illetve ezek találkozásait jelöli ki[vi]. Ezt a tizenhat lehetséges kimenetellel rendelkező mátrixot helyezi aztán rá az elvileg időrendi, de a fordítás- és motívumértelmező fejezetek beiktatásával kissé mégis átláthatatlanná szélesedő irodalomtörténeti anyagra – így a Reed-modell, mint értelmezési séma inkább csak az elméleti szakasz olvastán egyértelmű, a mű egészében kevéssé expliciten érzékelhető. (Az elméleti megalapozásból a legizgalmasabb talán a 2000-es években elterjedő szkript-elmélet bemutatása.)
Csehy Zoltán műfordítóként a latin irodalom erotikus írásainak nagy erejű magyar nyelvre átültetője – a fordítás iránti elkötelezettség a könyv egészén is végighúzódik, így ékelődhetnek a szerkezetbe a remek fordítással kapcsolatos fejezetek, melyek néha szervesen, máskor kissé kitérő-jelleggel, de mindig izgalmas tudásanyagot mozgatva mutatják be a téma szempontjából releváns szerzőket és a műveikkel kapcsolatban náluk alkalmazott fordítói eljárásokat. A latin nyelvű magyar irodalom kapcsán szükségszerűen ilyen fejezetekről van szó. A Janus Pannoniust bemutató több alfejezetre bomló rész igen alapos és a költőt e tekintetben máig piedesztálra emelő[vii] munka, akit Martialis és a Csehy által fordított Antonio Beccadelli hatása felől is értelmez. Elsőként Szenczi Molnár Albertnek a szótárkészítői tevékenységben is segítségére lévő fordítási-olvasási munkája ilyen fordítástörténeti tanulmány[viii]. Ilyen az Arany János Arisztophanész-fordításait elemző rész, de a Vergilius II. ecloga hatástörténete kapcsán is szóba kerül a téma, ahogy a meleg eredetmítoszok feltérképezése során is leírja, ki hogyan próbálkozott eltüntetni a jeleket, s hogy lett mondjuk Euryalus párja a magyar széphistóriában Lucretia. De ide sorolhatók még a Kavafisz-fordítások, a Ginsberg-fordítások és hatástörténetük, a Pasolini-hatástörténet bemutatását szolgáló fejezetek, miként a Michelangelo verseinek magyar fordításait és a Szapphó-hatástörténetet bemutató részek is[ix]. Éppígy akadhatunk persze kitérőként egy-egy fejezetbe ékelve fordítástörténeti kitekintésekre, így Whitman előkerül Reichard Piroskánál, s a readingi fegyház C33-as cellájának lakója, Oscar Wilde Babitsnál és Krusovszky Hart Crane szonettjeinél is.
A felhasznált források szempontjából hihetetlen széles a merítés. Itt nem csupán arra gondolok, hogy a Mások folyóirat és más meleg tematikájú lapok mellett mi mindent értelmez és olvas, sokkal inkább arra, ahogyan Arany János Szondi két apródja című balladájának értelmezését indítja egy meleg chat-szoba dialógusának részletével[x], vagy ahogy egy radikális blogger véleményét idézi meg a Babits-fejezet bevezetésében[xi]. Utalásainak széles köre a képzőművészetre is kiterjed. Így összefuthatunk a lapokon Herbert List vagy Keith Haring, de a mai kortárs fotográfusok képeire és fotóira való utalással éppúgy, mint film-értelmezésekkel, vonatkozó balett-előadások megemlítésével, s a sort lehetne folytatni.
A nyelvi izgalmakból, szócsemegékből is bőségesen kijut annak, aki átlapozza a könyvet: a szodómia, mint természet ellen való fajtalanság kapcsán például kiderül, hogy az Paulus Hungarus (1219-1242), a Domonkos rend magyarországi életre hívójának szóhasználatában kacérság, s hogy ugyanerre az 1500-as évekbeli vulgáris szóhasználat a seghtekerew-t (natium vellicator) alkalmazta[xii].
Arany Arisztophanész-fordítása kapcsán is sok érdekes fogalommal futhat össze az olvasó, s fogalmat alkothat róla, hogy egy radikálisnak szánt fordítás mennyire tűnhet radikálisnak mondjuk Rosmer János kortárs költészete felől.
Számos helyen finoman teszi helyre az eddigi recepciót - így jár az Ányos Pál Alexis-éről szóló fejezetben Sz. Érdi Éva, mikor Gessner táj-idill elképzelését kéri számon Ányos eclogáján, bár az Vergilius és az antikvitás meta-táj felfogásának jegyében íródott. Így jár a modern részben nemegyszer Urfi Péter is egy-egy oldalvágás erejéig, s így jár egy téves Arany-félrefordítás-javítása kapcsán Szepes Erika, vagy épp a Faludi Ferenc-fejezetben lábjegyzetben "elviselhetetlenül unalmas értekezés"-nek minősített Graber Emma-tanulmány. (Éppígy kerül helyre fordítási szempontok alapján Kovács András Ferenc is a túlírt Kavafisz-fordítások miatt, szemben a remekre sikerült Kavafisz-imitációival.)
Csehy filológusi alázattal közelít a témájához, komoly forrásfeldolgozást végez, de nem rejti véka alá a maga véleményét akkor sem, ha az nem egyezik a bevett értelmezői kánonnal. A rekanonizáció tekintetében néhány javaslat a könyvből: egy Madách Gáspár-vers részletes priapikus elemzése[xiii] nemcsak, hogy végigvihető és filológiai adatokkal is megalapozható értelmet ad a szövegnek, de a verset ilyen összetettség esetében gond nélkül emeli a kánonnak egy eddig számára nem elérhető lépcsőfokára. Thaly Kálmán Szentpéteri Márton posztmodern olvasata alapján való rekanonizációját ajánlja, mert ha hamis szövegkiadás volt is a kuruc versek, s a történész Thaly felett el is járt az idő, de szerepversként értelmezve a kuruc verseket nagyon is sikeresnek mondható ez az életmű. A Faludy György-féle Villon-fordítások kapcsán egyetértését fejezi ki Papp Attila Zsolt javaslatával, hogy ezeket inkább az önálló Faludy-szövegkorpuszba kellene elhelyezni[xiv].
Egyetértek Somogyi Gyulával[xv] abban, hogy a kötet szerkezete nem éppen következetes, de tekintve, hogy vélhetően inkább fragmentált olvasásra, motivikus felfejtések követésére szánt, ez talán nem is akkora baj; abban is egyezik a véleményünk, hogy szerencsésebb lett volna a vers- és kötetcímeket a könnyebb követhetőség, jobb visszakereshetőség és egyszerűbb értelmezés kedvéért valamilyen tipográfiai módszerrel kiugratni a szövegtestből. Számomra kevésbé egyértelmű, mint Bán Zoltán Andrásnak[xvi] az, vajon Csehy valóban a kortárs líra értékeiről szóló részekben érezné-e magát leginkább elemében – olvasatom szerint a régi magyar irodalomról szóló fejezetei, itteni elemzései, motívum-felfejtései alaposabbak. A könyv IV. részében szereplő alkotók között jól láthatóan vannak a szerzőnek személyes kedvencei, ahol a teljes recepciót feldolgozta és idézi, alkalmazza, ugyanakkor vannak elég mostohán lábjegyzetelt fejezetek, melyekről nehéz eldönteni azért jártak-e így, mert kritikai olvasatuk ennyire kevéske, vagy mert itt-ott elfogyott a szufla – ami ekkora munkánál nem lenne meglepő, se kárhoztatható. A naprakészség igénye olyan szövegnyomokban is felfedezhető, hogy az összefoglalásba (Zárszó) bekerül egy vers, ami a szövegkorpusz egészébe egyáltalán nem szervesült, s jelenlétét inkább csak az utolsó pillanatig a motívumokra érzékeny szerzői figyelemnek a felfedezés feletti öröme okolja[xvii].
Csak néhány villanás erejéig idézve élményeket: érdekes olvasmány volt a Ginsberg- és a Kavafisz-fejezet, a Czóbel Minkát bemutató szakasz, az El Kazovszkij és Hajas Tibor műveit elemző rész (itt nekem nagyon hiányoznak a képek…). Remek a Mások vonzáskörében helyet kapott, két szexhirdetés költői karrierjét elemző fejezet[xviii]. Nagyívű a Nádasdy-életművet bemutató[xix], és komoly kritikusi tiszteletről árulkodó a Gerevich András versesköteteit értékelő[xx] rész. Megalapozottan merész a Pilinszky líráját újraolvasó pont[xxi]. Amihez nekem nagy kedvet csinált a kötet (Krusovszky Dénes Hart Crane-szonettjei, Lanczkor Gábor Folyamistene és Varga Mátyás „magnós lírája” mellett), az Veér Imre, Berda József és Toldalagi Pál verseinek alaposabb megismerése.
Esetenként radikalizálja a korábbi olvasatokat, vagy feltérképezi a fordítástörténet során alkalmazott elhallgatás- és elrejtés-alakzatokat, melyek megcsonkolták a fordított művek másság-tematika felől való olvashatóságát. Máskor, végigtekintve az eddigi értelmezéseken, azokat sajáttal kiegészítve, irodalomtörténeti rehabilitációt ajánl egy-egy vers vagy szerző tekintetében[xxii]. Megint más alkalommal megállapítja az irodalomtörténeti értékítélet elméleti helyességét, kiegészítve azzal, hogy egy queer-szempontú irodalomtörténet-olvasat számáras mégis lehet megkerülhetetlenül fontos az adott alkotó, még ha a hivatalos össz-kánon szempontjából könnyebbnek találtatik is, mint kortársainak munkái. Körültekintően szemrevételez, mikrofilológiai pontossággal dolgozik, értelmez, értékítéletet alkot a korábbi olvasatokról, újraolvas és esetenként rekanonizál. Első olvasásra ez a könyv nem egyvégtében, elejétől végéig történő fogyasztásra készült, de sok haszonnal kecsegtet ilyen használata is – mindemellett biztosan sok kincset rejt a bele-belekóstolgató, egy-egy szerző felől közelítő olvasási stratégiákat alkalmazók számára, s Németh Zoltánnal egyetértve megállapítható, hogy remélhetőleg megkerülhetetlen munka az, ami a könyvespolcokra került, még ha nem minden fejezetét fogják is lapokra széthullóvá olvasni a kötet forgatói.
Györe Gabriella
Csehy Zoltán: Szodoma és környéke. Homoszocialitás, barátságretorika és queer irányulások a magyar költészetben
Pesti Kalligram, 2014
3900 Ft
[i] Csehy Zoltán: Szodoma és környéke, 16. o.
[ii] Mind terjedelménél, mind remélt hatásánál fogva ilyenként jellemzi a kötetet Németh Zoltán a róla szóló rövid recenziójában. Németh Zoltán: Egy kötet, amely alatt beszakad az asztal
[iii] Csehy Zoltán: Szodoma és környéke, 763. o.
[iv] „[... N]em konstruálható meg egy koherens, mindenki számára elfogadható mintaidentitás az ún. nemzeti irodalom elemeiből, mert ha megpróbálják, az nem csak tragikomikus, de végzetes is lehet. Az irodalomnak egzisztenciális tétjei vannak: és pontosan a legkülönfélébb létesztétikák privát megfogalmazásaira és kimunkálására kellene ösztönöznie.” – fogalmazott erről egy Bárka online-on megjelent interjújában a szerző. Bárka online interjú Csehy Zoltánnal
[v] „A queer-kritika a magyar nyelvterületen nem rendelkezik nagy hagyománnyal: fontosabb alapszövegek jelentek már meg a Replika folyóirat 1998-as, leszbikus és meleg identitáspolitikákkal foglalkozó számában; számolnunk kell Annamaria Jagose (Bevezetés a queer-elméletbe, 2003) és Judith Butler (Problémás nem, 2006) monográfiáival a témát illetően; ezen kívül született néhány szociológiai jellegű írás Tóth László és Takács Judit tollából, de például az itthoni elméleti kanonizáltságot jelentő Helikon Irodalomtudományi Szemle folyóirat még nem nagyon látszott tudomást venni ezekről a stúdiumokról. A Szodoma és környékét útjára indító elméleti fejezet talán ezért is mutatja be részletesen a létező külföldi és itthoni elméleteket [...]Vélhetően addig nem is változik majd mindez, amíg tartja magát az a nézet, hogy az irodalomtörténeteket kizárólag esztétikai alapelvek alapján írhatunk, s a feminizmus, a posztkoloniális kritika, az újhistorizmus vagy a queer-elmélet által középpontba helyezett politikai-identitásbeli-kontextuális aspektusok továbbra is mellőzendőek maradnak.” – írja a kötetről szóló alapos (az eddig megjelentek közül a legalaposabb) és kiváló kritikájában Somogyi Gyula a Műútban (Somogyi Gyula: Költészettörténeti mozaikok – E megfogalmazás szándékolatlanul félreérthető. Az említett elméletek szerinti olvasás nem szükségszerűen jelenti, vagy kell jelentse az esztétikai alapelvek negligálását, s erre példa Csehy könyvének jelentős része is.)
[vi] A Reed-modell szerint a homoszexualitás lehet társadalmilag 1. normális, természetes, normatív viselkedésmód 2. szexuális ütközőtér (mikor felvállalás, ellenállás az ilyen kapcsolat) 3. önálló identitás 4. performatív szerep (tudatos alkalmi választások során alakul, csak libidó van, nem egységes identitás). A másik tengelyen a művészi alkotás ehhez viszonyulhat 1. Az explicit homoerotikus ábrázolásmóddal /külső szemlélőként VAGY 1.B résztvevőként, ismerőként/ 2. asszociatív módon áterotizált műtárgyi kultúrával és 3. a szexuális kisebbség tudatos művészeteként. Ezek kialakítanak egy 4x4-es rendszert, melynek csaknem mindegyik pontjára talált valakiket, akik beilleszthetőek, kivéve az eleve üres(?) kisebbségi megnyilvánulásmód mint normális, természetes, normatív viselkedésmód boxot, illetve (fura mód) az önálló identitás és szubkulturális megnyilvánulásmód boxot.
[vii] „J. P. költészete tulajdonképpen a magyarországi erotikus és priapikus-pornográf költészet egyik csúcsa, máig meghaladatlan teljesítménye.” (85. o.)
[viii] 2.9.1. „Hiszen igen oda mongia az gonosz Philelphus” (Szenci Molnár Albert Filelfót olvas) 200. o.
[ix] Ha utóbbi esetében nem is foglalkozik teljes terjedelmükben a fordításokkal, mert azt már megtette más.
[x] 285. o. Itt egy konferenciakötet egyik tanulmányából idéz.
[xi] 346. o.
[xii] 75. o.
[xiii] 2.8. A sólymocska fara – avagy mi van, ha fiú? „Az alábbiakban a vers un. priapikus olvasatára leszünk kíváncsiak: a priapikus az erotikussal szemben radikálisan szexualizáló, szélsőségesen reinterpretáló olvasási (és írási) stratégia, mely szemben áll a hivatalos, kanonizált vagy közhelyesült formákkal, s kikezdi a versben konvencianizálódó nyelvi nyugalmat és eleganciát vagy annak esélyeit. A priapikus interpretáció a látszatra »ártalmatlan« szöveget is meghódításra váró vagy »felfeslőző« testként kezeli, függetlenül a szerzői intencióktól. Az elemzendő vers szókincsileg nem priapikus költemény (nincs jelen benne az evidens obszcenitás) de szemléletében az” (189. o.)
[xiv] „Faludy Villonjának ráadásul filológiailag valóban kevés köze van magához Villonhoz, sokkal több Bertold Brecht, Paul Zech, Ammer költői Villon-olvasataihoz. Marc Martin részletesen kimutatja a Zech nevével fémjelzett ún. »weimari modell« Villon-képét, mely sanzonok, kuplék formájában teremtette újjá a francia poéta alakját, s lényegében összefogó hősévé tette meg egy neovágáns diskurzusnak. Szigeti Csaba egészen pontosan látja e »villoniádák« karakterét.” (397. o.)
„Ha Faludy Villonját nem tekintjük fordításnak, hanem olyan saját szövegnek, melynek architextuális őse Villon, intertextuálisan pedig olykor szinte fordításjelleggel kötődik a német villoniádákhoz, valóban csak az az egy kérdés marad jogos, melyet a Faludyt megpártoló Komlós Aladár tett fel, azaz, hogy elég jó költőnek tekintjük-e.” (398. o.)
[xv] „A kötet olvasása közben tehát csak részben tárult fel előttem az a belső logika, amely pontosan megmagyarázta volna a cezúrákat a részegységek között. […] Szintén az áttekinthetőséget erősítette volna egy tipográfiai lehetőség, ha a könyv következetesen kiemeli a kötet- és a verscímeket a szövegtükörben. Személy szerint mindezeket a kiemeléseket, magyarázatokat, összefoglalásokat, kapcsolódási pontokat, vagy átfogó értelmezéseket nagyon hiányoltam, mert ezekből jobban érzékelhető lett volna a Csehy által kidolgozott meleg kánon fejlődéstörténete.” Somogyi Gyula: Költészettörténeti mozaikok
[xvi] „Természetesen Csehy akkor van igazán elemében, ha a kortárs vagy a közelmúlt meleg irányú költészetét kell elemeznie. Igaz, olykor túlzásoktól se mentes: magam nehezen hiszem, hogy »nem lehet kérdéses« Pilinszky lírájában »a homoszexualitás konstitutív szerepe«. Ugyanakkor Toldalagi Pál Pilinszkyhez számtalan módon kapcsolódó költészetének elemzése tényleg revelatív; évtizedek óta kedvelem a sajnálatosan elfeledett Toldalagi költészetét, ám sosem gondoltam volna olyasfajta kétesen erotikus háttérre, amelyet Csehy virtuózan és meggyőzően kimutat.” - Bán Zoltán András: Mit ér a meleg, ha magyar?
[xvii] Bogdán László Vaszilij Bogdanovként írt verse az Irodalmi Jelen 2013/8. számából, mely csak itt, a Zárszóban kap helyet egy említés erejéig, de a Zárszóba kerülve valahogy kelleténél nagyobb súlyt kap.
[xviii] 568. o.
[xix] A rend, amit csinálok című Nádasdy-kötetet textuális coming outnak minősítve a kötet legszebb verseként a Tizenkét képaláírást nevezi meg. (612. o.) „A homoszexuális szerelem nem lehet meg álarc, maszk, »konfliktuskerülő« játékosság nélkül, s ezekhez privát, egyezményes nyelvre, rítusokra is szükség van: az öncenzurális és a társadalmi tiltások és korlátozások ugyanakkor megerősítőleg hatnak, és szinte elviselhetetlen gyönyörűséggé fokozzák fel a lét nagy pillanatait. A tizenkét képaláírást már csak ezért a fájdalmasan szép költői létanatómiáért is legnagyobb szerelmes verseink közé kellene sorolnunk. Ez az a rend, amelyet a kötet címe jelez: részint a nyilvános létezés esztétikájának rendje, részint a magánélet érzelmi ventilációjának rendje. Hogy mindkét rend a méltóságot megőrizve keltse az értelem uralmának látszatát, és valamilyen magyarázattal szolgáljon az emberben létező materiális és lelki káosz állandó provokációira” – írja (613. o.). De ugyanakkor a Rosmer Jánost bemutató szakaszban annak eltérő költészeti stratégiája kapcsán már úgy fogalmaz: „Rosmer nem emeli központi versnyelvvé a meleg tapasztalat heteroszexuális horizonthoz igazodó »szalonképessé tett« megjelenítését, mint pl. Nádasdy Ádám, nem akar feltétlenül a jól bevált kódok üzenőrendszerén keresztül szólni, mint Dunajcsik Mátyás, noha erre is bőven van példa: ő ha nem is a konfrontáció, de a dokumentálás nyelvét választotta.” (707. o.)
[xx] Babits Mihály Csengetyűsfiú című versének gerevichi párverse kapcsán írja: „Egészen másról van itt szó: a babitsi elfojtásmechanizmusok leleplezéséről, a szerep ellen megkonstruált, poétika tárgyává tett önépülés nyíltságának természetes hangként való alternatív megjelenéséről.” (652. o.) Meggyőző a Férfiak-kötet körkörös szerkezetének elemzése s a Barátok kötet címének szóródott jelentéstartalmára utaló szakasz.
[xxi] „nem hagyhattam figyelmen kívül az értelmezői vagy mítoszteremtő, illetve énformálási attitűdöket sem, melyek az elhallgatás, célzás alakzatain keresztül misztifikálják túl vagy épphogy törpítik el a szerző funkciót. Aki azt hinné, Pilinszky sikeresen titkolt valamit: végzeteset téved. Ő tulajdonképpen mindent beleírt a verseibe […] megkockáztatható […] hogy a Pilinszky-líra egyik központi feszültséggóca épphogy a másság és a bűn viszonyából adódó, különösen kegyetlen pszichomachia. Kérdés, van-e bátorságunk a test és a vágy misztériuma felől olvasni a szövegeit, hogy ki merjük-e kezdeni a kanonikussá merevedett értelmezői hagyományt.” (434. o.)
[xxii] Ilyen Faludi Ferenc IV. eclogájának értelmezése a Vergilius II. eclogájának hatástörténetét áttekintő fejezetben, ahol a szakirodalmi értelmezéseket áttekintve megállapítja, hogy eddig rossznak, gyengének vélték, de értelmezésében kimutatja, hogy Faludi szövegkezelésében Vergilius szövegkezeléséhez idomul, más elemeket is hatékonyan magába olvaszt, s több síkot nyit az értelmezés számára: „Épp ezért tartom Faludi eclogáját zseniálisnak: rétegzettségében önnön olvasási stratégiáit is problematizálja.” (244. o.)
