Kecskés Éva Dzsumbujisták című kötete 2005-ben arról a több éves munkáról számolt be, amit a Dzsumbuj Help vezetőjeként végzett a mélyszegénységben élő magyar cigányok között, egy budapesti telepen. A kötetet mától tíz héten át heti részletekben olvashatják az Irodalmi Centrifuga oldalain. Ennek kapcsán kérdeztük meg a szerzőt, mi történt vele és a Dzsumbuj Helppel azóta, s milyen munkába fekteti az energiáit jelenleg.
ICA: Szociális szervező szakon végeztél. Mit csinál egy szociális szervező?
Kecskés Éva: Nagyon régen volt, még a szocializmus idején, amikor végeztem a Bárczin s azt mondják, hogy az angolból lefordított social worker szóösszetételből a munkás szót fenntartották a nem értelmiségieknek, így lett a szociális munkás képzés neve a szociális szervező. Hogy ez valóban így volt-e, nem tudom, de ez a hír járta. Akkoriban ez volt az egyetlen olyan szak, amelynek nevében a szociális szó szerepelt, még nem volt egyetemi képzés. Csak olyan embereket vettek fel, akik már dolgoznak, azaz van már valamiféle gyakorlatuk, s nem titkolt szándékuk az volt, hogy szociális intézményvezetőket képezzenek.
ICA: 1998-tól dolgoztál a Dzsumbujban, az Illatos út és Gubacsi út határolta területen, ahol az a három a ’30-as években épült ház áll, amelyeket a barakk-negyedek és szegénytelepek felszámolására hoztak létre. Zömében 28 négyzetméteres lakásokból álló mini lakótelep jött így létre. Ez a terület később a mélyszegénység szinonimájává vált, melyről a hamarosan ICA-n is olvasható, eredetileg 2005-ben megjelent köteted, a Dzsumbujisták szól. A Dzsumbuj Help-ben, mely az Önkormányzat terepre kihelyezett családsegítő vállalkozása volt, közösségfejlesztő tevékenységet is folytattatok.
Kecskés Éva: Szerintem nem helyi közösségfejlesztést csináltunk. Mindenki azt gondolta, hogy a közösségfejlesztés az adekvát megoldás. Elméletileg persze igen, kivéve, hogyha olyan mélyszegénységben és olyan jog- és létbizonytalanságban élő emberek élnek a területen, mint a Dzsumbujban. Náluk a közösségfejlesztés egy következő, sokadik fázis lehet. A mindennapi élet a létfenntartásról, a fejem víz felett tartásáról, a különböző elhárító mechanizmusok kimunkálásáról és jó alkalmazásáról szól, és nem egyformák az emberek céljai.
Vannak persze kisebb közösségek, leginkább családi alapúak, ami úgy néz ki, mint egy olimpiai ötkarika: bizonyos csoportok kapcsolódnak egymáshoz, mások nem. De nem lehet olyat mondani, hogy mi a közös cél. Mi kitaláltunk egy célt: ez a hely nem alkalmas emberi lakóhelynek, s előbb-utóbb le kell bontani, de a mindennapok egyéni esetkezelésről, családgondozásról szóltak.
Voltak persze csoportok is. Akkor még azt gondoltuk, lakik ott 1000-1500 ember, később, a felmérések során, melyeket mi végeztünk el, kiderült, hogy ’csak’ 800-an vannak. Ennyi emberrel 6-7 szociális munkás nem tud egyenlő intenzitással foglalkozni. Azért mértük fel mi a terepet a Soros Alapítványtól kapott támogatással, mert úgy gondoltuk, így pontosabb adatokat kapunk, mint hogyha ugyanezt az Önkormányzat teszi egy bérleményellenőrzés során, mert sok a ráköltöző, az önkényes, s egyéb ott lakó, akik ilyenkor mind kimenekülnek az otthonaikból.
ICA: Ennek az egészségügyi felmérésnek az adatait is publikáltad a kötetben. A Soros Alapítványtól nyertetek erre és a gondozásra pénzt.
Kecskés Éva: Meghívásos pályázat volt, s a Soros Alapítvány is tudta, hogy ugyan így hívják ezt a programot, de főként a gyermekek étkeztetésére, képzésére, foglalkoztatására ment el az összeg a nem kifejezetten egészségügyi felmérésen túl. Éppen azért, mert ennyien, tehát kevesen voltunk és kénytelenek voltunk prioritásokat felállítani, inkább a gyerekekkel foglalkoztunk. Egy önkormányzati óvodától nem messze voltunk ugyan, kétszáz méterre, de oda nem mindig szívesen íratták be a gyerekeket, az elutasítás és a pénz miatt sem. Bár szakmailag nem jó dolog a párhuzamosság, de a Dzsumbuj Help is működtetett egy kisgyerek programot, óvoda-félét. A Soros pénzek arra voltak jók, hogy a korábban is csinált sok-sok gyerekprogramot kicsit színvonalasabban, több eszközzel, jobb körülmények között, meleg ebédes óvoda-klubban tudjuk nyújtani. Az óvoda jellegű intézményünk eleinte csak megőrzés volt kilenctől egyig, hogy ne csellengjenek a pici gyerekek. Mai eszemmel és tudásommal ez egy ilyen Biztos Kezdet-féle akció volt, melyet Angliában akkoriban dolgoztak ki, s ma terjesztjük itthon is. Nem csak az volt lényeges, hogy a gyerekek ott legyenek, hanem fejlesztő szakembereket hoztunk melléjük. A Soros-pályázat segített abban, hogy kvázi ’megvesztegessük’ ezeket a szakembereket, akik egyébként nem voltak hajlandóak eljönni a Dzsumbujba. Nem tudom, miért. Hiába mondtuk, hogy mi is ott vagyunk, és a világon senki nem bánt bennünket, a Dzsumbuj híre erősebb volt.
Volt „Szociális bankunk” is. Erre is a Sorostól kaptuk a pénzt. Úgy csináltunk, mintha kölcsönöket adnánk különböző, apró célokra, amelyek épp aktuálisan pénzt igényeltek a családoknál - drága antibiotikum, szemüveg, egy napos iskolai program; csak a gyerekek jobb létére -, és mert fontos az emberek méltóságának megőrzése is: komoly szerződéseket kötöttünk. Nyilván a pénzek egy része nem jött vissza, de volt, ami visszajött. Többnyire részletekben, néha egyben. Ezek tulajdonképpen adományozások, amelyekkel elvileg nem értettünk egyet, de mégis, ott dolgozva nem lehetett függetlenedni attól, ami ott zajlott: a Soros Alapítványtól nyert pénz ilyen akciókra is jó volt.
ICA: Hogyan alakult azóta a Dzsumbuj és a Dzsumbuj Help sorsa?
Kecskés Éva: Míg ott dolgoztam, létrehoztunk egy egyesületet. A Soros Alapítvány is ezen keresztül támogatott bennünket. Mikor eljöttem, 2003 nyarán, kettéváltak: egy része az ott dolgozó kollégáimnak elkezdett az egyesületben dolgozni, s a mai napig Dzsumbuj egyesületnek hívják magukat, de kivonultak a Dzsumbujból, bejöttek a középső Ferencvárosba tanodás és fontos, érdekes dolgokat csinálni, de a Dzsumbuj nevével jobb nekik pályázni, viszont magára hagyták a területet, s a nevet sem adták vissza. Néhányan ott maradtak a telepen, s próbáltak önkormányzati fenntartással kínlódni. 2008 körül lebontották az egyik, az ’A’ épületet, azt, amelyben a Dzsumbuj Helpnek is volt az irodája. Az intézmény dolgozóit szétszórták a családsegítőn belül, kettő ember maradt ott a szembeni, egykori orvosi rendelő épületében. próbálják az ottmaradó emberek érdekeit képviselni, de már nincsenek gyerekprogramok és az az érdekvédelem sincs, ami régen, egy egész teamnek sokkal jobban ment.
ICA: Veled mi történt 2003 óta, mióta eljöttél a Dzsumbuj Helptől?
Kecskés Éva: Egy évig nem dolgoztam, már előtte azt éreztem, hogy nem lehet ugyanazzal a lelkesedéssel folyamatosan csinálni ezt a munkát. Elfáradtam. Néha nem láttam a fától az erdőt. Elsős volt a fiam, mikor odamentem dolgozni, ötödikes, amikor eljöttem, s kis túlzással, telefonon neveltem a gyerekemet. De mikor eljöttem, nagyon-nagyon hiányzott a telep. Azt mondják, az ilyen körben végzett munkában nincs sikerélmény, ez egyáltalán nem igaz. Van egy team, amivel az embernek jó dolgozni, s van a célközönség, akik nagyon sok mindent visszaadnak. Ez azóta is hiányzik, mert azóta sem dolgoztam ennyire kliens-közelben, a terepen. Utána megírtam ezt a könyvet, aztán az Igazságügyi Minisztérium Pártfogó felügyelői szolgálatánál dolgoztam projektvezetőként, de ez nem volt nekem való: a projekt befejezése előtt eljöttem onnan.
Utána a Gyerekszegénység elleni nemzeti programhoz hívtak meg, mely egy iroda az Akadémián belül, Ferge Zsuzsa vezetésével. Először kidolgozta egy szakember csapat azt a 25 éves Nemzeti Stratégiát, aminek mentén meg lehetne akadályozni a gyermekszegénység mélyülését, átöröklődését, s ezzel párhuzamosan elindult Szécsény kistérségben egy alkalmazási kísérlet vagy akciókutatás, amely azt vizsgálja, hogyan lehet mindezt a valóságban megtenni, aprópénzre váltani. Engem ehhez a programhoz hívtak meg, mint ’krónikást’. A stratégia kidolgozásában nem vettem részt.
ICA: A szécsényi kistérségbe jársz dolgozni?
Kecskés Éva: Itt Pesten dolgozom elsősorban, de járok Szécsénybe és környékére. Engem eleinte krónikásnak hívtak, de most már szociális szakértő (is) vagyok. Mióta szakértőként is dolgozom, kevesebb időm jut a krónikási munkára, most eléggé elmaradtam vele. Egyszer talán lesz egy fél évem vagy pár hónapom, s akkor rendbe rakom. Mindent archiválok, csak nincs rendszerbe szedve.
ICA: Milyen eredményeket értetek el ebben a folyamatban?
Kecskés Éva: 2006 nyarán kezdődött a munka, vannak is eredmények meg nem is, de rengeteg tanulság van. Két legfeltűnőbb eredményünk a biztos kezdet gyerekházak létrejötte, melyek a bölcsődés korosztályt, vagy inkább a 0-4 évest célozzák meg, valamint az információs társadalom kiépítése. Utóbbira, különösen a leszakadó térségekben iszonyú nagy szükség van, innen a fővárosból nem is gondolnánk mennyire.
A Biztos Kezdet Gyerekházakkal kapcsolatban elmondhatom, hogy azóta a TÁMOP 5.2.2.-es pályázattal harminc vagy harminckét ilyen intézmény indul most el országszerte, elsősorban azokban a kistérségekben, amelyekben a legszegényebb gyerekes családok élnek. De az elsők Szécsény térségében indultak: itt jelenleg öt ilyen intézmény működik. Volt ugyan előzetes kísérlet is más településeken, az ország más részein, erről nem tudok azonban részletesen beszélni, azok nem a Gyerekprogram égisze alatt történtek.
A szécsény kistérségiek elég jól működnek, a falu közössége is el tudja már fogadni, bár minden innovációra rossz idők járnak ma Magyarországon. Nő a hibáztatás szerepe: a szegényeket és azon belül is a cigányokat hibáztatjuk mindenért. Mert válság van, mert ők nem dolgoznak, mert nekik segélyt kell adni, s ennek egészen szélsőséges formái is vannak ma már. Ez a társadalmi környezet nem kedvez az ilyen típusú munkának, de igyekszünk megtenni, amit tudunk. Maguk az óvodák is pozitív visszajelzéseket adnak: az ilyen gyerekházakból érkező gyerekek fejlettebbek a körülményeik diktálta elvárthoz képest.
Nagy kérdés az is, mit várunk a gyerekektől: az-e az elvárás, hogy simuljanak bele egy olyan értékrendbe, ami a települési elité, vagy az a fontos, hogy a gyerek saját magához képest mit tud teljesíteni és mit őriz meg az otthoni dolgaiból? Ezek mindig nagy kérdések, még ha nüanszoknak tűnnek is. A lényeg azonban, hogy a gyerekek profitálnak ebből a dologból, s a szülőket is játékosan, észrevétlenül tanítják arra az itteni dolgozók, hogyan kell a gyerekekkel foglalkozni. Játszva tanítani - Ez egy jó intézmény.
Van még számos más eleme a szécsényi munkának, ha erre most nincs idő, nem baj, úgyis nehéz egy folyamat közepén sikerekről vagy kudarcokról beszélni. A történések interaktívak: a fogadtatás, a váratlan helyzetek rugalmas reagálást, sok újragondolást kívánnak. Éppen ettől érdekes, meg persze nehéz is. Majd egyszer talán le tudom írni ezt a folyamatot, de mint a Dzsumbujnál is, kell egy kis távolság – legalábbis nekem.
Györe Gabriella
| Kecskés Éva: Dzsumbujisták (10. rész) | icentrifuga |  Éles | Publikus |   | |
| 2010.04.23. 11:00 |  Kecskés Éva: Dzsumbujisták (9. rész) | icentrifuga | Éles | Publikus | |
| 2010.04.16. 11:00 |  Kecskés Éva: Dzsumbujisták (8. rész) | icentrifuga | Éles | Publikus | |
| 2010.04.09. 11:00 | Kecskés Éva: Dzsumbujisták (7. rész) | icentrifuga | Éles | Publikus | |
| 2010.04.02. 10:00 | Kecskés Éva: Dzsumbujisták (6. rész) | icentrifuga | Éles | Publikus | |
| 2010.03.26. 10:00 | Kecskés Éva: Dzsumbujisták (5. rész) | icentrifuga | Éles | Publikus | |
| 2010.03.19. 10:00 | Kecskés Éva: Dzsumbujisták (4. rész) | icentrifuga | Éles | Publikus | |
| 2010.03.12. 13:00 | Kecskés Éva: Dzsumbujisták (3. rész) | icentrifuga | Éles | Publikus |
|
