"Aki marketinget csinál, például nevet kíván bevezetni, közvélemény nélkül nem tud dolgozni. Nos, a félvilági hölgyek – görög hetérák, reneszánsz kurtizánok, japán gésák – tündökléséhez és alámerüléséhez sajátos félvilági közvéleményre van szükség, ahol az efféle hírnév megteremni, terjedni és végül elenyészni képes. Ez a fajta „második nyilvánosság” először a királyi udvarok kegyencnői körül alakult ki, majd polgári formáját a 19. század Párizsában érte el, ahol a kokott és pártfogó (szponzor) regényes kapcsolata mindenkor a polgári közvélemény nyilvánossága előtt futotta be pályaívét."

Uhorski K. András  harmadik esszé-sorozata a városi szexipar bugyrait, a masszázsszalonok világát tárja fel. A bemutatott szereplők immár önállóan, futtatók nélkül élnek és dolgoznak, de árnyékként a háttérben mindig ott settenkedik az ordas realitás, a szegénység rémképe, amit kemény elszánással és lelkierővel viselnek. ICA jószívvel ajánlja az író-kutató Bestiáriumát felelős magyar értelmiségnek, üzletasszonyoknak és szabadságharcosoknak.  Az esszék leleplezik az üzleti erőszak újgenerációs eszközeit, az olvasók felismerhetik személyes parazitáikat, és a végtelen közvagyon ragadozóit.

Ma a félvilág nyilvánossága újra jelen van, de szerkezetváltozáson ment keresztül. A struktúraváltozás úgy jellemezhető, hogy a nyilvánosság immár nem az Operaház távcsöves-frakkos miliőjében érhető tetten, sem pedig közismert kitartott nők budoárforgalmában, hanem – mily prózai váltás! – az interneten, illetve leginkább fiatal férfiak sportöltözői társalgásában. Kokottok pedig azért nincsenek, mert a férfiak és nők bevezették a „járás” fogalmát. Nőtlen férfiak és leányok korábban nem járhattak egymással, csak ha a hölgy elébb „bukott nőnek” minősült.

A masszőzök (ezek a kis naivak) még hisznek a „nadrágos ember” mítoszában, és az internetes marketinget azért becsülik nagyra, mert feltételezik, kiszűri számukra a brutális vendégeket. Úgy spekulálnak, hogy pár ezer forintja akárkinek lehet arra, hogy lányok után nézzen, de háló-polgársága és számítógépes infrastruktúrája már csak válogatott legényeknek van. Ebből jól kitetszik, hogy ezek a nők a bunkóktól (és a nagyon kövér emberektől) tartanak csupán, azokat pedig a kizárólag a kibertéren való megjelenés valóban távolabb tartja tőlük. Sylvester masszőr is meg van győződve arról, hogy kifizetődik neki az interneten hirdetni; esetében ez a bevált mechanizmus persze fordított. Ő is „rajta van az interneten”, így egynéhány munkahelyéről internetező, túldolgoztatott titkárnő és menedzsermódra önkizsákmányoló yuppie-nő számára ő már átesett bizonyos előválogatáson (mint a háború előtt a jó társaság tagjai), és megbízhatóbbá vált. Egy másik mítosznak engednek azok a szolgáltatók, akik etnikai marketinget űznek: Valgatha beleszaladt egyszer egy magát távol-keletinek kommunikáló, ám valójában nem mandulaszemű teremtésbe, találkozhatott zsidó nővel és kreollal is, romákkal azonban nem.

Valgatha megvizsgálta a hírnév működésmódját ebben a szakmában, és általánosítható eredményekre jutott. Először is azt kell tisztán látni, hogy az örömlányoknak komoly nyilvánosságuk van, amely az elmúlt évek toleráns légkörében felfejlődött, és mára a marketingmix számos elemével élni tud (lám csak, ez nem más, mint a polgári nyilvánosság[házak] szerkezetváltozása). Hirdetési újságok, reklámbevételből táplálkozó ingyenes újságok, online fórumok és internetes lapok egyaránt bő terjedelemben adnak helyet e kézműves szakma és a tágabb értelemben vett test körüli szolgáltatások ipara fejleményeinek. Ez azt eredményezi, hogy egy-egy verbálisan jól sikerült (sejtelmes szavakkal ráutaló, a hagyományos kódszavakat új, kreatívan pajkos konnotációkkal keverő) hirdetés, vagy képi megjelenítés komoly forgalomemelkedést hozhat egy hírbe hozott szolgáltatónak.*

Mint ismeretes, a szexmunkások üzleti kommunikációja, akárcsak a politikai pártoké, nem nélkülözi a hívószavakat, kódolt üzeneteket. Az üzenetek rejtőzködése persze többszörösen motivált itt, nem pusztán az erkölcsrendészet és a lányok körül buzgólkodó közigazgatási normaszaporítók miatt. Ha megpróbálkozunk azzal, hogy típusokba rendezve elhelyezzük ezt a fajta rejtőzködő beszédet a többi között, akkor érdekes megkülönböztetésekre bukkanunk. Feltűnő párhuzam, hogy például a dohányipar azzal az ironikus helyzettel birkózik, hogy dohányozni még szabad ugyan, de vágykeltőleg beszélni róla immár alig lehetséges.

A szexmunka esetében a helyzet még súlyosabb: a tevékenység (még/már) nem nyert teljes polgárjogot (nem is fog soha – a polgári értelemben vett kihágás kellemesen sokatmondó izgalma elengedhetetlen), a róla való társadalmi diskurzus üzleti formációi már jól kitaposott ösvényen csordogálnak. A kódolás főcsapása abban áll, hogy a jelenlegi közvéleménynek, hatósági közgondolkodásnak és médiamorálnak akkor tehet eleget egy szexmunkás, ha bájkínálatát ellenszolgáltatás nélküli adománynak tünteti fel (a filantrópiában és a civil szektorban megszokott módon). Egy vidáman csörgedező mellékág az életkorra adott utalások kódja: „húszévesnek” mondja magát a szolgáltató, ha összhatásában leány benyomását kelti. Ennél fiatalabbnak viszont sohasem, mert az már a (geil pedofília értelmében vett) alsó határ átlépésének veszélyét idézné fel, márpedig a szolgáltatók – mint minden üzletember – nyugalmat szeretnének és kiszámítható üzleti környezetet. Huszonévesnek mondja magát az a szolgáltató, akinek már gyermeke van, és ez nemcsak hüvelye állagán látszik meg rajta. Harmincas lesz ebben a virtuális kommunikációs térben az a nő, aki idomait és kötőszöveti állományát tekintve már leszálló ágban van ugyan, de ezt a felpuhultságot tapasztalattal, lelki tűrőképességgel és technikával ellensúlyozni kívánja. Végül vannak „érett” szolgáltatók, akik rezzenéstelenül negyvenesnek füllentik magukat; róluk tudni lehet, hogy immár kortalanok.

Egy speciális eset, amikor két lány összeáll, és egyszerre kívánnak dolgozni, nem külön szobában. Ekkor a vendég négykezesben részesül, amely tevékenység igen intenzív pillanatokhoz juttathatja. Sokan nem is bírják ki, túl intenzívnek találják. Tulajdonképpen igazuk van, mert két fürge kéz is elég feladatot ad a passzivitásba süllyedt páciensnek, ha nem akar elaludni, akkor figyelnie kell arra, ami történik vele.

A férfi sporttársak egymásközti öltözői kommunikációja hobbijukról (locker-talk) például jellegzetesen az a médium, ahol ez a fajta női hírnév, akárcsak egy sportsztáré, megalapozódik. Ott még nem tartunk, hogy egy masszőz olyan társasági celebritássá, a hatalom olyan virtuózává nőhetné ki magát, mint az európai királyi udvarok történelmileg sem elfelejtett „nagy horizontálisai”; vagy mint Veronica Franco, a reneszánsz mértékadó velencei kurtizánja, költő és feminista-előfutár, a maga félvilági életvitelének éles szemű elemzője; vagy éppen a Zola polgári Nanájának mintául szolgáló Blanche d’Antigny színésznő (1840–1874). A mai kor legnagyobb port felvert luxusprostituáltja a londoni Belle du Jour, a blogszféra egyik korai úttörője, aki internetes naplóban jegyezte le impresszióit, és kommentálta szerteágazó tevékenységét. Hazai követője is lett hamarosan. Van aztán egy híres politikai kurtizán is Európában, aki a francia külügyminiszternek tett test körüli szolgálatai mellett kőkemény lobbizásért is számlázott vállalati megbízóinak, ő Christine Deviers-Joncour, száraz humorú önmeghatározása szerint a Francia Köztársaság központi kurvája.*

 Christine egy ismert kormánytaggal

Egy szalonmasszőz sohasem juthat ehhez mérhető hírnévhez. De divathullámzások az ő esetükben is léteznek: megfigyelhető (és számos interjúval alátámasztható), hogy a makktárs-divat által felkapott húsok hamar túllátogatottá-túlhasználtakká válnak, míg mások – semmivel sem hervadtabb hölgyek – ezalatt petrezselymet árulnak.

No a túlhasználtság olyan teherbíró fogalommá vált Valgatha gondolkodásában, hogy a (jobbára csak lelkileg értelmezhető) megunásra is vonatkozó friss magyarázóerejével érdekes párhuzamok megvonására adott alkalmat. Életének egy korábbi ciklusában egy északolasz egyetemen volt meghívott vendégelőadó. Ottani kollégáit akkor is és azóta is egyetlen kutatási téma, rendesen megfizetett állami megrendelés formájában jelentkező fixa idea foglalkoztatta: hogyan lehetne rafinált eszközökkel távol tartani a turistákat a túllátogatott középkori városoktól, mindenekelőtt a környezetileg is és humánökológiailag is kényes helyzetbe jutott, túlhasznált-túlkoptatott lagúnavárostól, Velencétől. A turizmus-hasonlat némiképpen áll a felkapott divat által egykönnyen túlhasználttá váló humán szolgáltatókra is: itt is, ott is inkább az ínyenc műgyűjtők és a reménységeket megérző kockázati tőkések tájékozódási módszereit, szubtilis értékfellelési technikáit érdemes követni, nem pedig a média vezérelte tömegfogyasztásét.

A masszőzök üzleti kommunikációjának tanulmányozása vezette el a közgazdászt annak felismeréséhez, hogy a prostitúció definícióját valahogy a helyszínhez lehet kötni: a helyszínhez kötöttségnek itt meghatározó jelentősége van. Igen jellegzetesek ezek a helyszínek: az „egészséggel” kapcsolatos hirdetési rovatok az újságban, éjszakai műsorsávok a televíziózásban, „kocsisorok” egyes városokban, vigalmi negyedek más városokban, piros lámpás házak, szalonok és persze utcasarkok, kamionfülkék és anyósülések minden mennyiségben. Nem a tevékenység valamifajta deskriptív leírásával érdemes tehát próbálkozni, amikor a prostitúció definícióját akarjuk véglegesíteni. Még kevésbé a csereviszony természetét érdemes kutatni. A megoldás a helyszínek jellegzetességében és kreatív sokszínűségében rejlik. Ennyiben tehát prostitúció az, ami az abban a korban és abban a társadalomban jellemző, sajátos helyszínhez köthető.

A masszőzöknek tehát sajátos konjunktúraciklusaik vannak. Egyeseket felkapnak, és sok vendégük lesz; ilyenkor alig lehet időpontot egyeztetni velük. Érdekes módon esetükben az a mechanizmus nem működik, ami a magánpraxist folytató orvosokra oly jellemző: az orvosok, ha csillagzatuk feljövőben van, jobb környékre költöznek, és ezzel (a multiplikátor hatással) tovább fokozzák ázsiójukat. A kissé talán földhözragadt gondolkodású kézműveslányok féltik meglévő klientúrájukat, amely erősen helyhez kötött. Sajnos mit sem tudnak arról, hogy a humánszolgáltatásokban, ahol a termelékenység sehogy sem növelhető, nagyon fontos a vállalkozás méretezése. Ez a figyelmes és mindenekelőtt kritikus szem számára jól látható a turizmustól az oktatáson át egészen a színjátszásig. A konjunktúrától megszédült szolgáltatót ugyanakkor egyik hónapról a másikra elejtheti hódoló közönsége, a nyilvánosság más színek, más húsok, más extrák felé fordul a tömegízlés szeszélyeit követve. A konjunktúra napjaiban magukat önkizsákmányolva dolgozó, túlórázó, egy influenza esetén patikustól kéz alatt kapott antibiotikummal öngyógyszerezve továbbszolgáló munkások egykönnyen hoppon maradnak. (Gondoljunk bele, milyen élet, micsoda pazarlás, amikor egy önmagát értelmesen elfoglalni képtelen fiatal nő vendégre várva naphosszat silbakol a tévé előtt – mert napi egy-két vendég még bőven az a szint, amely mellett a szolgáltató piacon marad.)

Vendégre várva (Bettina Rheims híres képe)

Fejtegetésében idáig érve a közgazdász most elővette egy másik feljegyzését, egy utcalányokkal készített riportot, melyet még az egyik nyáron a vonaton olvasott, és kutatói igényeire formált, szövegszerkesztésre képes, virtuális billentyűzettel ellátott maroktelefonjával nyomban kijegyzetelt, fájlba írt, és este otthoni számítógépében archivált. Itt arról az észrevételéről esik szó, hogy a szexuális szolgáltatásokban az jelöli ki a vérbeli masszőzök sajátos helyzetét, hogy az említett három princípium (a babusgató anya, az egészségünkkel törődő kedvesnővér és az önfeláldozó szerető) valamilyen elegye együttesen van jelen. Ha akár az egyik is hiányzik, a szolgáltatás szokványos prostitúcióvá fajul, ha az arányok azonban testreszabottak, akkor inkább egyfajta verbális és manuális eszközök összjátékával előidézett tudatmódosulásról beszélhetünk. Erre a három szerepkörre készséges vevő a minden férfiban ott lakozó kisgyermek, az aggodalomra mindig kész hipochonder és a lustálkodni kívánó macsó.  Mármost ez a varázslatos koktél, ha ügyesen keverik ki és tényezőről tényezőre ravaszul adagolják, valósággal függőségbe ejtheti a férfi vendégeket: tapasztalati tény, hogy aki egyszer ellátogat ebbe a sajátos szcénába, az egyhamar olyan elvágyódó hangulatba esik, hogy – maga sem tudja miért – de alkalomadtán vissza is tér. Olyan lánnyal ugyanakkor nem találkozott Valgatha, aki a maga marketing-eszközeivel képes lett volna ezt a függő tudatállapot előidézést előretekintő módon manipulálni, praxisépítésében felhasználni.

 Már teljesen felhagyott a cédulázással és a papírra jegyzeteléssel. Sok kollégája zsebmagnót használt, ám ő egy erre kitalált számítógépes programmal dolgozott, amióta pedig az első szövegszerkesztésre is alkalmas mobiltelefon megjelent, azóta telefonja érintőképernyőjén jegyzetelt, s végképp nem hagyott elszállni egyetlen jó gondolatot sem. Arról persze, hogy mi látszik jó gondolatnak, illetve mi az valójában, Babits Mihály tréfásan sajnálatos esete citálható: a költő feljegyzéseiben olvasható, hogy egyik éjszaka felriadt álmából, pontosabban feleszmélt félálombeli merengéseiből, mert végre élete legjobb, legkifejezőbb négysorosának befejezése jutott eszébe, először csak az ütemében, majd a hozzáillő szavak is íziben megformálódtak. A „dal szülte énekes” úgy érezte, végre szavakba önthette, mit gondol nemzedékek sora által neki továbbadott magyarságáról és megcibált hazája iránt érzett forró szeretetéről – gyorsan mindig vele lévő jegyzetfüzete felé nyúlt, és amúgy sötétben-félhomályban lejegyzetelte a drága két sort, átfutotta, még egyszer elmormolta magában, majd megnyugodva álomra hajtotta fejét. Reggel első gondolata volt a jegyzet, megijedt, hátha csak álmodta az egészet. De nem, a két sor valóban ott állt: „Magyar Péter, Magyar Pál, hegedűvel muzsikál…”

Végül, ami a marketing legvaskosabb elemét, az árképzést illeti, az utcalányok kontrasztosan összehasonlíthatók a szexmasszőzökkel. Előbbiek tevékenysége a férfiak autójában zajlik. Egy forduló nem kerül többe három-négyezernél. Képzeljük el ugyanakkor, ha a zöldségárus is a betérő vendég fizimiskájára szabná árait! (Ez amúgy a főváros külföldiek által lakott negyedeiben bizony előfordul.) Ha a kuncsaft – aki, mint ismeretes, adott esetben akár egy büszke Elisabeth Hurley szexepiljét csattanósan relativizáló Hugh Grant is lehet – kicsinyég tovább tart igényt a szolgáltatásra, akkor félóránként háromezerrel ugrik a taxióra teljesítménye. Ezek a szinte mindig kissé elhízott, szerény adottságú nők saját biztonságuk érdekében nem szívesen vállalnak extrákat. A lakáson dolgozó szexmunkásoknál az extrának más a jelentése, a lányok testformája sokkal kidolgozottabb, vonásaik barátságosabbak. Ugyanakkor a tarifa alig-alig drágább, legfeljebb a rezsiköltség függvényében.