Erdélyi Gábor (Budapest, 1970) a 90-es évek elején induló generáció kiemelkedő képviselője. Redukált, monokróm jellegű festményei mellett "selyemfestmények" készítése jellemzi. Művészetének alapkaraktere az elegáns, visszafogott, finom alkotásmód, a hűvös, megbontatlan, síkfelületek alkalmazása. Minimalista festményein szinte észrevehetetlen a színbeli módosulás, a van és a nincs határán egyensúlyozó rejtett motívumok jelennek meg rajtuk. A képek koncentrált, meditatív tere sosem elidegenítően hideg, hanem érzékien játékos; az egészen apró részletek, a visszafogott fakturális hatások végtelen szabadságot sugároznak. A festmény és a keret, a vászon és a ráma, a lehatárolt tér és a külvilág viszonyát járják körül alkotásai. Már egy korai, 1994-es objektje is a szegély kérdésével foglalkozott, a diplomamunkájaként elkészített sorozatban pedig a képformátum síkbeli jellegzetességének megtörésére törekedett: a vásznat "elmozdította", és bebújtatta a vakkeret lécei közé. Az 1999. évi XLVIII. Velencei Biennálé magyar résztvevője. (Artportal és Dékei Kriszta)

Órajárás

Mindig várom a kiállításokat a Godot Galériában. Várok Godotra. És úgy tűnik, mintha jönne, majd az az érzésem, mintha ott lenne, de aztán mégse. És ez azért jó, mert akkor továbbra is várok rá. A következő kiállításra. Mert érdemes ezekre várni, még inkább ott lenni a megnyitón, majd visszamenni egy kis időre és újra megnézni a képeket.
Most Erdélyi Gábor képei vártak rám és visznek körbe-körbe. Nem csak a teremben, a képen magán is. Mindegyik képen. Körbe-körbe. Indulunk az óra járása szerint a képet keretező, vagy inkább kitágító színfoltokon, kitüremkedéseken csüng és araszol tovább szemünk. Ezek a foltok nem lezárják a képet, mint a valós keretek, hanem éppen ott tágul a tér, és a keret. A keretnek is nevezhető kód maga sem bír magával, önmagából ki- és kiszökik, megmutatja színeit, de ne bízzuk el magunkat, hogy ezzel már meg is fejtettük ezeknek a nagy szürke, monokróm képeknek a titkát. Lehet ezt még felülmúlni, nem csak színben. Megvasalt, vassal megvasalt képet is látunk, sarkán vaskeret, megsarkalt kép, talán azért, hogy ki ne csússzon valami, de mégis kiszabadul.
Erdélyi körbe-körbe forog, akár a kígyó, amelyik saját farkába mar. Taposómalom ez, az eredménye szellemes és ötletes. A festészet halott, az alapokat járja körbe, mintha mindig újra kezdődne valami, tagadva a múltat, tagadva a jövőt. Egy monoton világ monoton gyermekei vagyunk, időnként önfeledten azok, csak ez a monotónia kiborító, izgalmas és megfoghatatlan.
Nem csak vas van, hanem műanyag sarokvédővel is megszorongatja a következő képet, mintha le akarná kerekíteni a festményt, de nem a négyzet „körösítése” történik. Nem, egyáltalán nem lehet elvenni a kép élét, sőt, így még élesebb lesz, szúrósan kemény. Indul a szemünk tovább, körbe-körbe, nincs lezárva semmi, de le van zárva mégis, mert az egyik kép üvegkalitkában fuldoklik, ez csupán arra jó, hogy ezután a többi képen újra induljunk körbe-körbe, fellélegezve, felszabadulva a szürkeségből, a szürkeségtől. A keretszínek valósággal hívogatnak, figyelj, itt a festmény, határ a csillagos ég és szórja is ránk a fényt, vibrál, az egyik tábla szürkesége már pattogzik, mint ázott falról a száradó vakolat, valami feszíti belülről, képtelen állítás, de ott van a kép.      
Erdélyi Gábor iróniájából eredhet, hogy talán mégsem kell a festészetet komolyan venni? A tér üres, annak ellenére, hogy a vásznat egy szín fedi be. Telített képeket látok, a szürkeség birodalmából. Fecseg a felszín, hallgat a mély. Itt nincs hullám, de dinnyehéj sincs. Erdélyi ebben a világban érzi otthon magát. A hagyományos festészet ellen szólal fel műveivel. Egy sínen fut a vonat, és nem billeg a szerelvény. A sín nem középen van. Itt a sín a pigment. Az egész felületet egy színben betöltő festék. A színek intenzitása is minimális, mert nincs sem sárga, sem kék, sem vörös szín. Lefullasztás van, mintha Budapest szmogját látnám, minden egybe olvad, Vár és Parlament, Bazilika és Duna. Egyik sincs. Csak árnyalat.
Az egyetlen egy keresése, kutatása izgalmas feladat. Mélyfúrás, a valóság mély ismeretét használja fel, hogy az egyneműség még nem a világ vége, sőt, itt kezdődik a végtelen lehetőségek világa. Magánmitológia ez, senki másra nem hasonlítható világ és színek, öntörvényűsége felismerhető, átélhető. A kisméretű festmények is hatnak, világítanak, behálózzák tekintetünket. Az absztrakció magas fokát, a tárgyiasság szigorúságát és könnyedségét hordozzák az alkotások. Lenyomatai egy művészi világnak és gondolkodási módnak.
Kifulladásig, a híres film világát érzem, valamit kergetünk, Erdélyi is keresi, követi, hol megtalálja, hol elveszti. A festészet örök. Erdélyi a tiszta forrásig hatol le, hogy felmutassa, akár öniróniával, eddig jutottam. Ez a nyelvem, ezen a nyelven szólalok meg, aki érti, az érti, aki meg nem, vegyen egy nagy lélegzetet.

Deák Csillag

Ne hagyjon téged üresen a feladat

Valamit üresen hagyni, egy vásznat, egy falat, egy papírt, mivel késztetésünk van rá, hogy rajzoljunk, fessünk rá valamit, nem könnyű dolog. Születik valami, ami korábban nem létezett, talán még a fejünkben sem. De előhívjuk valahonnan, sőt már konceptuálisan, elgondoltan, tervezett módon. Így kell kinéznie. Csak egy színben, hogy ne lehessen semmit sem látni. Látni látjuk, de mit kezdjünk egy ilyen felülettel? Nincs ábrázolás, még tükörnek sem jó, hogy mint Nárcisz a víztükörben, meglássa magát a néző a képben, a festményben. Nincs önmagunkra ismerés, csak a semmi mered ránk, különböző árnyalatokban. Hogy az a semmi a természetben is létezik? A festő ecsetvonása alig látszik, szinte nincs, megszűnik a kéz mozdulata, egyedi vonása, a pepecselés, az ecset törlése, a festék kaparása, leszedése, mielőtt megszáradna.
Jönnek a kis bűnbeesések, hogy valami nem úgy van ám, ahogy a kedves néző gondolja vagy gondolni fogja. Patkoljuk meg a keretet, akár régen a bőrtalpú cipőket, spiccvas került a talp elejére, sarkára, hogy ne kopjon a bőr. Vasalt is lehet, sarokpántokkal megfogva, ki ne lehessen nyitni a képet, amely most lehetne akár egy kódex lapja is. Könyvvé válik a kép, olvashatatlanná, fedéllé, amit néha be szoktunk csomagolni, hogy védjük a borítót, a fedelet.
Kifeszített vásznak, folt nélküliek. Itt nem Ágnes asszonyt látjuk a patak partján, hanem a festészet bűnét vállaló gesztusokat, itt nincs bűn, csak bűnbeesés, nincs mozdulat, amely geometriát, figurát akarna létrehozni. Tagadás van, ha nem is elfedés, mert a szivárvány valamely színét látjuk, ennyiben a „felhők fölött szebb az ég” slágerszövegét idézhetném. De Erdélyi van annyira profi alkotó, hogy nála a kék most nem jut szerephez, a szürke felé nyit, húzza el a fényskálát. A napsütés árnyoldalát keresi és idézi meg. A világosság kiveszőfélben van. Sötétség délben, adta könyve címéül Koestler. Erdélyi a látásmódunkat gazdagítja, teszi elevenné, porolja le. A befogadáshoz iróniát adagol, Rembrandt színei most másként ragyognak. A hagyomány másként képződik, születik és él tovább.
Erdélyi formajátékos is, a keretet a kép természetes részévé avatja. Tárgyiasít, a síkot, a vásznat, a színt materializálja, kordába fogja, leköti, átköti. A szabadság elvont fogalmát ragadja meg, a kép nem kép többé, a festészet sem „a” festészet többé. Valami más, nem tudjuk, hogy mi. Negatív értelemben tudunk csak fogalmazni, hogy mi nem. A tárgyleírás sem segít. Abban igen, hogy amit látunk, leírjuk, felfogjuk. A szándék, amely ilyen műben realizálódik, az egységesülést, az állandót, a stabilitást hivatott meglelni, fellelni, közben filozofikussá is tenni a látványt. Az elmélyedés a nézőben történik meg. Játékot látunk, érdemes és értelmes játékot. Nincs csalás, nincs ámítás. Nincs mellényúlás sem, inkább magabiztosság, mesterségbeli tudás van és egyéniség, mert a látásmód egyedi, nem utánzáson alapszik, hanem a belső érzéki világ kivetülésén, megformálásán. Erdélyi tehát formabontó módon tárja elénk törekvéseinek eredményét.
Ami érthetetlennek tűnik, az még lehet érthető. Az absztrakt gondolkodás divatját éljük, racionális világot akarunk magunk körül, kiszámítható érzelmekkel és gondolatokkal. Erdélyi szembe megy a közízléssel, mert mer érthetetlen lenni, titokzatos és végtelenül egyszerű. Szemlélete és gyakorlata a művészet misztikusságát kezdi ki, a kézművességhez viszi közelebb a festményt. Festmény és tárgy kerül egymással szoros párbeszédbe, kapcsolatba, egymásba fonódnak. Egy illúziótlan világot épít fel, figurativitás nélkül. Itt nincs graffiti, bár üres a vászon, jelszóként is elhangozhatna: Ne hagyd üresen a falat, sem a vásznat!

Kölüs Lajos

Erdélyi Gábor – Körbe-körbe című kiállítása
2015.01.07. – 2015.02.07.
Godot Galéria
1114 Budapest, Bartók Béla út 11.