Dunajcsik Mátyás 1983-ban született Budapesten, és 2011-ben szerzett diplomát esztétika-francia szakon. Volt már költő, műfordító, alkalmi tolmács, színházi fesztiválszervező Cipruson, ifjúsági polgármester Kispesten, blogger, dramaturg, szabadúszó kritikus, nemzetközi levelező, irodalmi ügynök és városi séták vezetője, 2011 őszétől 2014 augusztusáig pedig a Libri Kiadó szépirodalmi főszerkesztője is. Jelenleg Izlandon él, a Háskóli Íslands hallgatója. Kötetei: Repülési kézikönyv (2007, JAK-L'Harmattan), Balbec Beach (2012, Libri). Fontosabb műfordításai: Oscar Wilde: Dorian Gray képmása (Helikon, 2014), Brian Selznick: A leleményes Hugo Cabret (Libri, 2012), Vladimir Nabokov: Laura modellje (Európa, 2011), Alain Robbe-Grillet: Érzelmes regény (Magvető, 2009) Honlapja: http://dunajcsikmatyas.com

Fotó: Szöllősi Mátyás, Budapest Katalógus

Marina

– részlet a Víziváros című, készülő regényből –

Azon az éjjelen, miközben Christine nyugodtan aludt a másik szobában, én még össze-vissza bóklásztam a neten, azzal a szétszórt, ide-oda csapongó figyelemmel, ahogy az ember a víz áramlását követi a tekintetével, mintha a különböző linkekre, könyvjelzőkre és képekre kattintó jobb kezem nem is a saját testrészem lenne, és én csak magányos, kiszolgáltatott megfigyelőként vennék részt a játékban.

Ahogy egy politikai elemzés mögül egyszercsak egy nagyfelbontású képriport ugrik elő egy amerikai kisváros túlélőtáborairól, ahol nyolcéves kislányokat tanítanak vadászpuskával lőni, csak hogy a következő pillanatban átadja a helyét valami elsőre izgalmasnak tűnő videoklipnek, amiről aztán tíz másodperc után kiderül, hogy teljesen érdektelen, de az oldalsávban megjelenő ajánlatok között mégis van olyan, ami továbblendít, miközben időről időre vissza-visszatérek az emailjeim és a Facebook-profilom felé, bár tudhatnám, hogy az éjszakának ebben a szakában már a legkevésbé sem számíthatok semmi igazán fontosra és újra. Így hát megyek tovább, egy félig elolvasott cikkben felbukkanó várost megnézek műholdról Google Mapsen, teszek egy rövid sétát a főtér körül Street View-val, miközben alig tudom elnyomni magamban a hübrisz halvány tudatát, hogy egyszerű földi halandó létemre erre is képes vagyok. Illetve csak képes lennék, ha a séta felénél nem jutna eszembe valami teljesen más, és ne vetne megint egészen más területre az érdeklődésnek ez a céltalan hullámverése, miközben ez idő alatt akár egyetlen webkamerát is nézhettem volna a Fekete-tenger, a Velencei-öböl vagy a Côte d’Azur víztükrének felvételével.

Hiszen erről van szó, és az, ahogy egyik hivatkozásról ugrálok a másikra, egy földönkívüli, gondolatolvasó intelligencia számára talán épp olyan egyszerre törvényszerű és mégis szemet gyönyörködtetően kaotikus mátrixot rajzolna ki, mint a saját szememben a víz önkéntelen mozgásai, amik leginkább az álmodó test önkéntelen mozdulataira hasonlítanak, ahogy az öntudat felszíne alólegyszer csak áttörnek a fizikai világba, és úgy hullámzanak keresztül a védtelen testeken, mint az óceánmederben láthatatlanul kitörő vulkánok lökései.

És néha, a legváratlanabb pillanatokban, a napfényre dobnak valami érthetetlenül szépet is.

Amikor ráklikkeltem a Marina meets Ulay című videó linkjére, természetesen tisztában voltam vele, hogy Marina Abramović 2010-es, New York-i performanszának valamelyik részletét fogom látni. Régóta ismertem és nagyra tartottam ezt a munkát, amelyben a performanszművészet nagymamájának nevezett asszony egyszál maga ül egy hatalmas, fehér kiállítócsarnokban, megadóan várva, hogy a közönség tagjai egyenként leüljenek szembe vele tizenöt-tizenöt percekre, hogy aztán vérmérsékletüktől függően ki-ki zokogva, megvilágosodva, összetörve vagy csak szimplán megilletődve távozzon onnan, ennek a kivételesen szabad nőnek az aurájából.

Ismertem ezt a munkát már régóta, kicsit untam is. Fogalmam sem volt róla, ki az az Ulaynak nevezett, fekete öltönyös, piros inges, Converse-cipős férfi, aki maga is kicsit megszeppenve, és a találkozásra láthatóan jól rákészülve ül oda a lecsukott szemű, fejét szemérmesen lehajtó Marina elé. Még a zakója ujjait, a nadrágja szárát is megigazítja, kinyújtva először a jobb, aztán a bal lábát, mintha talajgyakorlatra vagy egy különösen nehéz zongoradarab eljátszására készülne.

Az viszont az első pillanattól kezdve világos, ahogy Marina kinyitja a szemét és lassan, szemérmesen és meglepetten elmosolyodik, hogy ezt a férfit valaha még saját magánál is jobban szerette. Az Ulaynak nevezett férfi tekintetében béke van és megbocsátás, Marináéban a világ összes fájdalma.

„It’s okay”, ezt az amerikai filmekből annyiszor ismert és agyonhasznált mondatot sugározza először a férfi tekintete, aztán még néhányszor, amikor egy fél fejcsóválással megtámogatott mosolyt küld a nő felé, egy másodpercre összecsippentve a szemhéját, és a világtörténelemben először van értelme ezeknek a szavaknak, miközben Marina szeméből hirtelen csorogni kezd a világ összes fájdalma.

„It’s okay”, ez van írva a férfi tekintetébe, és ez most valahogy mindenre vonatkozik, „it’s okay”, mondják a ráncai, a Converse-cipője, az inge hajtókája, a hajában és a szemöldökében az ősz hajszálak.

Ki a faszom ez a férfi, aki ezek szerint nemcsak, hogy végigcsinált egy világraszóló szerelmet Marina Abramović mellett, de még túl is élte, olyannyira, hogy képes ide is eljönni, mintha a síron túlról, és újra a szemébe nézni?

Mint amikor a mindent átrepesztő nyíl találkozik a megrepeszthetetlen pajzzsal, és mindenki lábujjhegyre állva, összecsücsörített szájjal figyel, hogy most mi lesz. Godzilla, miután lesöpört a föld színéről néhány hidat és kisebb felhőkarcolót, az Empire State Building lábánál egyszercsak szembetalálja magát King Konggal, és még a nyári legyekként körülöttük dongó Apache-helikopterek hangja is elcsendesedik egy pillanatra.

Persze egy gyors Wikipedia-keresés azonnal helyre tette a dolgokat.

Ez konkrétan az az ember, akiért Marina, amikor mindketten úgy érezték, ideje véget vetni a kapcsolatuknak, kétezerötszáz kilométert gyalogolt végig a Kínai Nagy Falon 1988-ban, miközben a férfi ugyanezt tette a másik irányból, csak hogy végre elbúcsúzhassanak.

És most ott ültek, huszonkét évvel később, egymással szemben a MoMA hatalmas, fehér csarnokában, több száz múzeumlátogató kandi tekintetének kereszttüzében és mégis úgy, mintha ők volnának az utolsó férfi és nő ezen a porig felégetett, lakhatatlanná szipolyozott bolygón, vagy épp az utolsó intergalaktikus mentőkapszulában, s úgy néznének egymásra, mint akik mindketten tudják, hogy pár másodperc múlva kozmikus hamuvá perzselik őket az Alpha Centauri rendszer ikercsillagai.

Pedig ők maguk voltak ezek az ikercsillagok ott a kiállítóteremben, és hiába tapsolt a közönség, amikor Marina végül, mint akit egy ellenállhatatlan erő húz előre, kinyújtotta a kezét a férfi felé, aki ugyanígy válaszolt a gesztusra, hiába tapsoltak, hogy leplezzék a termen végigsöprő érzelmi atomvillanás miatt érzett zavarukat, ami a YouTube cigarettásdoboznál alig nagyobb képernyőjén keresztül is hibátlanul sugárzott át az én szívem legközepébe is, hiába tapsoltak, az egész mégis, minden vásárisága és giccses túlzása ellenére működött, mert Abramovićnak Ulay segítségével ugyanazt sikerült véghezvinnie itt emberi húsból és energiából, amit csak Rothko volt képes a színekkel, John Cage a hangokkal, a szavakkal pedig talán soha, senki.

A valóság, a létezés egyetlen elemét úgy kiemelni és elszigetelni az érzetek és tapasztalatok egyfolytában körülöttünk örvénylő, millió kaotikus jelzést görgető folyamából, hogy az úgy ragyogjon fel, mint az oltáriszentség. Pedig semmi nem történt igazán, ami ne történt volna meg ugyanabban a pillanatban százszor és ezerszer a bolygó más-más pontjain, teljesen észrevétlenül és mindennaposan: valakik, akik egykor szerették egymást, az eltűnt idő szakadékának két oldaláról egyszercsak egymás szemébe néztek.

Én pedig nem tudtam másra gondolni akkor, csak hogy vajon leszünk-e egyszer mi is ilyen mindenre elszánt egykori szerelmesek Christine-nel, és vajon mi majd képesek leszünk-e valami hasonló gesztusra, amikor eljön a búcsúzás ideje, mondjuk, hogy hosszában végigússzunk a Dunán, az egyikünk a Fekete-erdőtől, a másik a Fekete-tengertől indulva, közel ezernégyszáz kilométeren át, hogy középen még egyszer, utoljára találkozzunk?

Nem tudtam, történik-e valaha valami hasonló velünk a jövőben. Csak egy dolgot tudtam biztosan: ha mindez megtörténne, én lennék az, akinek végig felfelé, az árral szemben kellene úsznia.

Dunajcsik Mátyás

Dunajcsik Mátyás: Balbec Beach
Libri Kiadó, Budapest, 2012
263 oldal
2990 Ft

Dunajcsik Mátyás: Berlin alatt a föld
Akademie der Künste, Berlin, 2010
150 oldal
(négynyelvű kiadvány)
Illusztrálta: Plinio Ávila

Dunajcsik Mátyás: Repülési kézikönyv
JAK-L’Harmattan, Budapest, 2007
180 oldal
1500 Ft