„valahogy örültem is ennek a lukba-nyomogatósan hiábavaló ötletemnek, összemosolyogtunk, egyáltalán nem felszabadultan, inkább olyan visszafogottan-lefolytottan, megsimogattam és elbúcsúztam tőle...mikor a furgon kihajtott a telepről, láttam a hogy a fiú a kékre festett betűk előtt guggol, várja, hogy a festék megszáradjon, fölemeli a fejét és int, de nem pattan fel, ahogy ilyenkor tenni szokta, miközben társai, a furgont követők egész a telep végéig szaladnak velünk, ahogy mindig....” – Búcsú a Hétes teleptől – a hétesi napló befejező része.

....megérkezünk a telepre, ahol a furgonban minden gyerekeknek személyes ajándékot adunk, beszélgetünk kicsit, és elbúcsúztunk, nagy a megilletődés, aztán a kétszázadik gyerek és a harmadik óra környékén a káosz is, adjon má ennek csepp gyereknek ez is itt vót végig után az anyukák könyörögtek gyöngyért, ezért azért, s főleg a segítőinknek adtam is, anyagot, fonalat, örültek nagyon, míg az egyik anyukától majdnem megtagadtam a macit, mondván, hogy a gyerekeké, végül előhalásztam egy icipici plüss valamit, neki adtam, és a szívem összeszorult, hirtelen egy kislány áll előttem angyali mosollyal és a kis plüss játékot a szívére szorította, hát ilyenek történnek....

...itthon éppen azért fájt a szkepticizmus, a csepp a tengerben, meg minek is miért is típusú kérdések, a fanyalgás, vagy mi, hiszen nekem olyan evidens, hogy miért, a plüss macit ölelő anyukákért, Erikért, Jancsiért, Bogiért, Laciért, Bernadettért, Jolikáért, Bencéért, Ivánért, Ádámért, Krisztiánért, Lauráért, Katiért és Ilonyért, Mamóért, Joli néniért, Sári mamáért, Tokijóékért, Papóért, Melánért, Mariért, Aranyért, Barnáért, Nándiért, Ricsiért, Zolikáért, Sáriért és Beatrixért, Herminért, Pongóért, Zoliért, Marikáért, és.....

....adjon má még gyöngyöt Kriszti néni, nekem meg damilt, aggyon má jöttek a lányok, mire javasoltam, hogy hát álljanak össze, ahogy szoktuk, nem kellünk mi ahhoz mindig, menjenek, és amíg van miből fűzzenek együtt, erre egymásra néztek, megörültek és már szaladtak is valamelyik házba fűzni, ugyan így nyakig gipszesen tűnt fel a másik csapat, nagyfiúk pedig az úton ülve a kutyákat figyelték, és rajzoltak, kinek milyen eszköz, kréta vagy ceruza jutott, a papírok a földön, s az egyik kisfiú, akit nagyon kedveltem, tiszta seb volt az egész gyerek, nem volt elhanyagolt, de sovány szép és szomorú szemű, most a csatorna fedő lyukába nyomogatott egy tubus temperát, mellé guggoltam, és kérdeztem, csak ez maradt? bólintott, hogy igen, akkor mondom, ne nyomogasd bele ezt a jó kis festéket, oda lehet homokot is potyogtatni, s mikor már majdnem megbántam, miket okoskodok megint, észre vettem, hogy az egyik betűt a csatornafedélen kékre festette, ó, mondom, látod ez jó ötlet, fesd ki a többit is, igaz az eső el fogja mosni, de addig legalább szép lesz....valahogy örültem is ennek a lukba-nyomogatósan hiábavaló ötletemnek, összemosolyogtunk, egyáltalán nem felszabadultan, inkább olyan visszafogottan-lefolytottan, megsimogattam és elbúcsúztam tőle...mikor a furgon kihajtott a telepről, láttam a hogy a fiú a kékre festett betűk előtt guggol, várja, hogy a festék megszáradjon, fölemeli a fejét és int, de nem pattan fel, ahogy ilyenkor tenni szokta, miközben társai, a furgont követők egész a telep végéig szaladnak velünk, ahogy mindig....