.. akkor ide lőjetek.
Nem szeretem őket, mert mások. Akit szerethetnék közülük a saját nemét akarja, aki engem szerethetne, tőlem csak barátságot kaphat. Nem azért mert meleg, hanem mert korrekt, becsületes, nyílt, őszinte és már nem is érdekel, hogy kit is szeret úgy, csak ne én legyek. Mi vagyunk sokan, akik nem gyűlölünk! Csak nem akarunk AZÉRT szeretni? Mi, mikor megyünk utcára a párunkkal egy kis lájvsót bemutatni? Vagy kéne?
Akik ott támadtak, azok támadnak immár sok-sok éve, évtizede, évszázada és évezrede. Zsigerből , ösztönösen, mert ezt kapták örökül. Nem védeni akarom őket. De támadni se fogom, mint ahogy a melegeket se támadnám, DE amit látnak az utcai hőbörgők, hogy velük senki sem foglalkozik, akiknek hőbörögnek azok mindig a kisebbségnek kikiáltottakat védik , rájuk meg rá se bagóznak.
Maximum rájuk lőnek, vagy lövetnek!
"... középkorú, eu-s, magyar, politikus és meleg... "
By szetey aztán taps. sokan meg ezt látjuk

Részt vettem a melegtüntetésen. Nem írom le, mi történt, azt szeretném leírni, hogy mit éreztem.
A "mocskos buzi" skandálások között valahogy még tudtam menni méltósággal, bár utólag úgy értékelem, azért, mert hetero vagyok, és ha meleg lennék, még ennél is sokkal jobban fájt volna. Amikor az első záptojás hangosan csattant az előttem vonuló lány fején, kicsit megijedtem. Aztán jött a többi, a keményre főtt tojások, az ásványvizes palackok a petárdák, stb.
De valahogy nem a felénk repülő tárgyak keltették bennem a legnagyobb félelmet. Nem is a megaláztatás, az iszonyatos bűz, amit árasztottunk magunkból a záptojások miatt. A "bezárva" vonulás (még akkor is, ha minket védett), a mérhetetlen gyűlölet és gyilkos indulat keltett igazi félelmet.
Amikor azt skandálták, hogy "meneküljetek, heil, heil", - és volt, amikor futottunk, bizony volt- már szinte belefáradtam a saját félelmembe, és csak mérhetetlen keserűséget, szomorúságot, csalódást és megrendülést éreztem, és érzek most is. Azért, hogy ez van, és azért, hogy ezt lehet. Azért mert ők sokan voltak, sokkal többen, mint azt a felvonulás előtt hinni szerettem volna, mi pedig ahhoz képest túl kevesen.

Amíg el nem mentem a felvonulásra, sokat beszélgettem és vitatkoztam másokkal, arról, hogy helyes-e a "provokatív" magatartás, hogy hol a pornográfia határa és, hogy az belefér-e egy felvonulásba, arról, hogy mi emberi jogi, és mi ízlésbeli kérdés.
De most valahogy átértékelődtek bennem a dolgok. Nem mintha nem lenne érdekes vagy fontos erről beszélgetni, de más erről gondolkodni, és más ezt átélni.
Valahogy bizonyosságot nyert számomra, hogy a vita és az eszmecsere mellett, egy dolgot tudok tenni, ami igazán fontos. Ott lenni.
Azt szeretném, ha jövőre még a mostaninál is sokkal többen lennénk, akik valamilyen módon kiállnak egy kisebbség mellett, az erőszak ellen.

Steinberg Johanna, pszichológus

Mint kívülálló érdeklődő érkezem az Erzsébet térre, az ICAfocin beharangozott meccsre, úgy fél 4 felé. Úgy tűnik, rossz helyen járok, mert nyomát se látom az embertömegnek, amire számítottam. A márciusi párnacsata napon lépni nem lehetett az emberektől, pedig az a rendezvény nem kapott publicitást. Most csak a szombat délutáni napsütésben békésen napozgató, sétálgató emberek képe fogad. Elindulok az Andrássy út felé, hátha csak lekéstem a mérkőzés kezdetét, amikor szemembe ötlenek a rácsok.
Kissé állatkert feelingje van számomra a dolognak, és ezzel párhuzamban eszembe jut a kérdés: Kit véd a rács, az embereket az oroszlántól, vagy az oroszlánt az emberektől?
Nézek át a kerítésen. Valami nem stimmel. A médiában nem ilyen fotók jelennek meg a melegekről. Szemem cikázva keresi a képet, amihez ez alapján hozzászokott. A tüllrucis, bőrruhás fiúkat, a fiússá avanzsált lányokat, de semmi ilyesmi. Rendőr ruha is csak azokon van, akiken hivatalból kell. Hétköznapi embereket látok csak, ugyan olyanokat, mint a rács ezen oldalán. De, másnál se stimmelhet a dolog, mert pár méterre tőlem egy idős úr kiabál be a rácson: „Hol vannak a fodrok, hol vannak a rúzsok?”. A kérdésre nem érkezik válasz. Senki se foglalkozik az öreggel, a kerítés egyik oldalán se. Arrébb sétálok a kerítés egy távolabbi részéhez. Itt nincs senki kívül, igaz a bentiek is távol kerülnek.
Elkezdődik a beszéd, amiből csak hangfoszlányokat hallok. Túl távol állok, vagy a hangosítás nem megfelelő nem tudom, de nem is igazán érdekel. Nézem a bent gyülekezőket, nincsenek túl sokan. Később a hírekben 1000-1500 emberről beszéltek, a látvány alapján ezt túlzó adatnak érzem. Helikopterek keringnek felettem, a beszéd még mindig tart, a bentiek hallgatják, nem túl változatos kép. Elkezdem figyelni a mellettem történő eseményeket. Egy szőkített fiú telefonon érdeklődik a bent lévő barátjától, hol lehet bejutni. Aztán egy pár érkezik hasonló célzattal kerülve a kordont. Beszélgetésük elcsípett részlete alapján Ők is keveslik a megjelenteket. Arról beszélnek, hogy nagyon kevesen vannak, lehet, hogy nem is ez a fő gyülekezőhely és a többség nem is itt gyülekezik. Sarkalatos pont lehet a bejutás, mert kisvártatva egy vízárus érkezik áruját cipelve és miután elhárítom, üzleti ajánlatát tőlem érdeklődik, hogy lehet bejutni. Kissé csalódott arccal megy tovább, mert a választ én se tudom. Mosolygok magamban, lám-lám, Ő is embereket lát odabent, potenciális ügyfeleket. Hiába, a pénznek továbbra sincs szaga.
Előveszem a fényképezőgépemet. Szép, színes csoport, remek fotótéma. Kattintgatok a géppel. Szivárványszínű ernyő, lufikkal díszített teherautó, transzparensüket szépítgető lányok. Békés, nyugodt képek. Nem lesz itt baj, barátságos mérkőzésnek nézünk elébe.
Véget ér a beszéd, a benti tömeg megmozdul egy irányba. Indul a menet. Abba az irányba szaladok én is, hogy pár közeli fotót is csinálhassak az elindulásról. Nehéz feladat, nehéz találni olyan pontot, hogy bámészkodó ne lógjon bele a képbe, mert sokan figyelik a kivonulást az elkerített részről. Emberek között hajlongva, feltartott kézzel, kőpárkányra mászva, majd onnan leugorva próbálom elkapni az életképeket. Próbálok fotókat csinálni arról, ahogy kifut a csapat a pályára.
Valami megint nem stimmel. Az eddig vidáman csevegő emberek, mintha már nem mosolyognának, mintha kicsit összébb mennének. Tudnak valamit, amit én nem? Vagy ez a játék része?
Úgy érzem eleget láttam, lassan mehetnék a dolgomra. Az utolsó játékosok elhaladnak mellettem, csinálok még pár képet a csapatról, mikor hátam mögül felhangzik egy kérdés: „Jó képek lesznek?”. Megfordulok, és egy barátom mosolyog rám a tömegből. Beszélgetünk és a távolodó csoport után nézve szóba kerül, hogy Ő szívesen menne velük. Nem kell kétszer mondania, gondolkodás nélkül vágom rá, hogy menjünk. Gyors léptekkel utolérjük a menet végi rendőrkordont és mögöttük ballagva követjük a felvonulókat.
Fordult számomra a kocka. Most már én is rácsok között vagyok. Nézem a sorfalat magam előtt. Hoppá, mire készültek fel ezek? Az egyik rendőr egy nagy tűzoltó palackkal a kezében lépdel. Hát nem túlságosan bíztató kép.
És ekkor elkezdődött a beígért meccs.
A kerítésen túlról felcsattannak számomra az első „mocskos buzik!” kiáltások, majd röppályára álnak az első tojások is. Riadtan nézek oldalra, de láthatólag nem velünk foglalkoznak. Fényképezőgéppel a kezemben, a rendőrök mögött barátommal mi csak érdeklődőnek számítunk a kinti csapat szemében.
Nem ismerem a szabályokat, de valami azt kérdezteti belül, nem szabálytalankodott most az a játékos. Fociban nem szabad kézzel érinteni a labdát, és a hálóba kell juttatni nem fölötte átdobni. Lehet, hogy ez nem is foci, hanem röplabda. Bíró nincs, vagy lehet, hogy nem szabálytalan a dolog, ezért nem szól érte senki. Azt a megállapítást azért megteszem magamnak, hogy ezt a játékot csíkosan kell játszani. A sokszínűek csapata játszik most a kétszínűekével.
Az előző dobójátékos hátizsákjából egy egész doboznyi tojást varázsol elő és gyakorlott mozdulatokkal, géppuskaszerűen kezdi szórni a tartalmát. Látszik, nem először csinálja.
Mikor elfogy a muníciója barátommal értetlenül nézünk egymásra. Nem értjük, ez most mire volt jó. Vajon gólt szerzett már, vagy ez csak a támadójáték része. A kerítésen belüli csapat meg csak védekezik, nem támad vissza. Valahogy nem tűnik kiegyenlítettnek a mérkőzés.
Mikor egy újabb doboz kerül elő, feltűnik nekem 3 középkorú férfi a kerítés mellett, akik vigyorogva ordítanak ki a dobónak: „mi nem vagyunk buzik, azokat dobálják, ott elöl”, s közben a vonulók felé mutogatnak. Persze, kibicnek semmi se drága.
Lassan araszolunk előre. Újabb méterek megtétele után jégeső módjára kezdenek záporozni a tojások a kerítésen belülre. Pár öngólt is sikerül megfigyelni, mikor egy-egy rosszul ívelt dobás következtében a tojások az Andrássy út fáin csattannak majd a támadó játékosok nyakába hullnak vissza.
Kezd számomra értelmet nyerni a „büszkebuzi” kifejezés. Kezdi felvenni a bátorság szinonimáját. Mert az kell hozzá, nem is kevés, hogy egy ember olyan büszkén felvállalja a másságát, hogy ezért akár élő céltáblának is kiáll. Ez tiszteletet érdemel.
Leveszem a baseball sapkámat. A meleg vagy a büszkeség vagy a meleg büszkeség tiszteletére. Kinek hogy tetszik.
Haladunk előre. Hol balra, hol jobbra terelik az előttünk vonulókat a rendőrök annak megfelelően, éppen melyik oldalon vannak többen a dobálódzók.
Utcák mellett haladunk el, amik külön kordonokkal vannak lezárva, mögöttük dühös szemű emberek. Az egyik ilyen mögött félmeztelen férfi, a kordonra támaszkodva kezében söröspohár. Kortyol, buzizizk egyet, majd megint kortyol és így tovább. Vidám, tartalmas szombat délutáni program, ami a ruházatából ítélve házhoz jött. Az utca másik oldalán egy fiatalember fülére mobiltelefont szorítva kocog előre, és közben ordítva skandálja, hogy mocskos buzik. Elgondolkodtat a kép. Vajon azon meleg ismerőseit hívja, akik nem tudtak ma eljönni és nem akarja, hogy kimaradjanak a szórásból.
Nem messze tőlünk észreveszek két idős hölgyet. Ugyan úgy, mint mi, a rendőrök mögött haladnak. Egymás mellett, némán, kezükben rózsafüzér, szemükben féltő riadtság. Nem érnek egymáshoz, még csak nem is néznek a másikra, de érzem, hogy összetartoznak. Régóta és nem csak egymással. Lelkükben a csoporttal haladnak, de tán koruk vagy a hosszú évek rossz tapasztalatai esetleg a kettő együtt visszatartja őket, hogy ezt testileg is megtegyék. De itt vannak, aggódnak társaikért és rendíthetetlenül haladnak előre.
A nyomokból ítélve előrébb már paradicsomok is bevetésre kerültek. Balról egy kisebb csoport dühödten rázza a kordonkerítést. A rendőrök megjelenésére hagyják csak abba. Már az Operaháznál járunk. Japán turisták csoportképet csinálnak magukról először háttérben az Operával, majd megfordulnak és egyet a felvonulókkal. Utána mosolyognak, integetnek. Hát igen, lehet ezt így is. Hangos durranás hallatszik a Liszt Ferenc tér magasságából. Megáll a menet. Barátom rám nézve kérdezi: „Lőnek is?”. Nem túl nagy meggyőződéssel válaszolom, hogy szerintem csak petárda. Aztán újabb durranás hallatszik, és füstöt látunk felszállni. Hát ez nem petárda. A menet lassan újra elindul. Látjuk a távolban hullámzó kerítést, ott is van, aki nekiállt rázni, hátha átszakad.
Órámra pillantok. Mennénk még, de lejárt az időnk. Barátommal megfordulunk és elindulunk vissza az Erzsébet tér felé. Más választásunk nincs. A kordonok miatt az Andrássy útról most nincs letérés. Ahogy könnyed léptekkel haladunk a napsütésben, a most már csendes útszakaszon, két rendőrségi csapatszállító száguld el mellettünk és háromszakasznyi rohamrendőr kocog a felvonulók irányába. Találgatjuk, vajon miért ez a mozgósítás, mi lehet most ott a pokolban, amit magunk mögött hagytunk. Legalábbis akkor még azt hittük, hogy láttuk a poklot, csak később a hírekből tudtuk meg, hogy amit mi láttunk az egy habos babazsúr volt csak ahhoz képest, ami utána történt.
Amíg csak TV-ben látja az ember, nehezen hiszi el, hogy van ilyen. Létezhet ilyen, hogy ekkora indulatot, gyűlöletet váltson ki a másság. Ha meggondolom, mindenki utálhatna mindenkit, hisz két egyforma ember nincs. Mindenki különbözik valamiben a másiktól. Azt szokták mondani, hogy ettől szép a világ, hogy nem vagyunk egyformák. Nem értem, egyes másságoknak miért kéne kivételnek lenniük?
Amit láttam, a történetem elején feltett kérdésre is megadta a választ. Az oroszlánt védi a ketrec a félelmében őrjöngő emberektől.
Végül, ha már ICAfoci. Belenéztem a mérkőzésbe és nem tetszett, amit láttam. Most se szerettem meg a focit és nem örülök, hogy a csapatoknak focizni kell.

Tegnap sikerült azt is átélnem, milyen lehetett '44-ben vonulni a járókelők sorfala között. A Páva utcában, a Rákóczi úton vonulókról szóló filmfelvételt nézegetve, a menet mögött, a jádán ácsorgók közömbösségén voltam eddig kiakadva: most megtapasztaltam azt is, milyen, amikor a tömeg nemcsak közömbösen hallgat, de magából kivetkőzve ordít a kordonok 2 oldaláról, hogy "Mocskos buzik"! (Na jó, nem a Duna-partra meneteltettek bennünket). De ijesztő volt, hogy végig, a Városligetig nem lehetett kilépni a menetből, bármennyire is szeretett vona valaki. A Benczúr utcánál terelőutakra vezettek bennünket, mert a rendőrök nem voltak képesek biztosítani az Andrássy utat, így egy darabig megszűnt a kordon. Két családtagom, - fiatal házaspár - egy kávéház teraszánál lelépett: dolguk is volt, meg féltek is némileg. Alkalmasnak tűnt a helyszín, hogy rendeljenek ott egy kávét, és elvegyüljenek a "békés polgárok" között. Fél perc se telt el, hanyatthomlok menekültek vissza hozzánk, a "biztonságos" menetbe - olyan pofák néztek rájuk a teraszról, hogy ez tűnt jobb választásnak. (Jó pár túlélőtől hallottam / olvastam már, miért masíroztak be anno önként, családtagjaikhoz,a "szabadságból" a gettóba...)

Üdv,
Polnire (Irodalmár, zsidó, femnista aktivista)

Én meleg vagyok, de nem vonultam. nem voltam elég bátor ahhoz, hogy megdobáljanak. Bár igaz, még sosem meneteltem... amikor békés volt, akkor sem, pedig nem vagyok kis méretű emberke. Szerencsém, hogy külsőre inkább be tudnék olvadni az árpád sávosok közé, mint a melegek soraiba. Persze jól át is vizsgáltak az Erzsébet téri bejáratnál. Ezt azonban fontos elővigyázatosságnak tartottam.

Azonban a tegnapi Pride szerintem a hazai demokrácia szégyene. Szégyen, mert azt mutatja, hogy a társadalom mennyire tehetetlen az ilyen erőszakkal szemben. Nincs alkotmányos, a demokráciával összeegyeztethető olyan módszer, mely sikeresen fékezne meg szélsőséges csoportokat. Valamiért a Weimari Köztársaság jutott eszembe akkor, amikor a tudósításokat hallgattam, olvastam. A zsidók esetében is kődobálással, kirakat-törésekkel, gyújtogatással kezdődött, és gázkamrákkal fejeződött be. Akkor, Németországban egy kis, erőtlen csoportosulás csinálta a "balhét"... és mégis. Talán itt nem ennyire rossz a helyzet, mégis elgondolkodtató. De itt sok bátor ember volt kint. Én magam megdöbbentem, amikor két transzvesztita gyalog, női ruhában érkezett az Erzsébet térre, a bejáratot keresve. Körös-körül azokkal, akik mellettem szídták a "buzikat". Akkor elgondolkodtam, mekkora bátorság kell ahhoz, amit ők csináltak. Dafke így mentek végig a városon (vajon mi lett velük hazafelé?).

Azt hiszem jó lecke volt a társadalomnak a tegnapi esemény. Látható, miféle indulatok szabadultak el. Ezt ma már nem lehet az emberiségbe vetett hittel megoldani, szerintem meg kellene teremteni az alkotmányos módját annak, hogy ilyen ne történhessen meg újra. Aki tetlegesen bántalmaz (a rendőrök szeme előtt) másokat, börtönben a helye, de legalábbis átnevelőben.

Én meg csak szégyenkezem, ha azokra a bátor travikra gondolok, akiket láttam. Valóban őket kell utálni, kiközösíteni? A meleg társadalom sem egységes ennek megítélésében. Sokkal egyszerűbb azt mondani, hogy nem azonosulok a női ruhás fiúkkal. Tegnap óta én igenis azonosulok és le kalappal előttük.

Szeretnék beszámolni a tegnapi Meleg Méltóság Menetről. Az eseményen feleségemmel együtt vettem részt, sok hetero szexuális ember mellett. Tehát nem igaz, hogy csak homo szexuálisok és leszbikusok vonultak fel. A menetben volt egy hölgy kerekes székkel, egy másik, aki begipszelt lábbal tette meg a pokoli utat. A szélső jobboldali támadás már a vonulás első perceiben megkezdődött. Dobáltak kövekkel, tojással, üvegekkel. A résztvevők szerint a náci tüntetők nagy vízipisztolyokkal lőttek, amiben az út mellett álló wc-k tartalma volt. Sokan áttörték a kordont, átmásztak rajta. Őket a rendőrök fékezték meg. A nácik sokszoros túlerőben voltak a menet résztvevőivel szemben, nálunk nem volt sem kő, sem vegyi anyag. A közvetlen környezetemben senki sem sérült meg, de a részt vevők beszámolója szerint voltak könnyebb sérültek. A Hősök tere előtt, akkora volt az ellenállás, hogy a rendőrök a környező mellék utcákba menekítették a felvonulókat. A Városligetnél kezdődött az igazi pokol: kövek, üvöltözés, könnygáz, egy sérült nő a földön. A nácikon látszott, hogy jól szervezettek voltak. A nagyobb csomópontoknál és a mellék utcákban is voltak dobáló különítmények. Szerintem ők nem ellen tüntetni jöttek, hanem ölni, sérüléseket okozni, garázdálkodni. Ennek köze nem volt a sajtóban rájuk aggatott "ellen tüntető" címkéhez. Az támadások ellenére, a felvonulók és mi is, próbálták megőrizni a méltóságukat, jókat beszélgettünk...



üdvözlettel: Bársony Zsolt szociális munkás





Annyival egészítem ki a beszámolót, hogy lélektanilag egy nagyon furcsa helyzetben voltunk. Kordonok között (ketrecbe zárt) kisebbségként, két oldalt rendőri sorfal között vonultunk, miközben a kordonon kívül állat módjára üvöltöttek, szidalmaztak minket, és minden lehetséges eszközzel dobáltak. (Valahogy egy normális világban fordítottnak kellene lenni a helyzetnek, a vadállatoknak lenne a rács mögött a helyük). A Hősök terén a felvonulóként patt helyzetbe kerültünk. A rendőrség beterelt minket egy körülzárt részébe a ligetnek, ahonnan nem volt lehetőség mozdulni. Körülöttünk pedig a rendőri gyűrű és a gyűlölködő tömeg vont áthatolhatatlan kört. Itt beszélgettem egy hölggyel, aki azt mesélte, hogy a világ több pontján már részt vett Meleg Büszkeség Napi felvonuláson, de ilyennel még sehol nem találkozott. Megállapítottuk, hogy egy olyan országban élünk, ahol a politika rájátszik arra, hogy mindig legyen egy bűnbaknak kikiáltható csoport és itt az eltérő vélemények, azok nem vélemények, hanem a másik eltiprására, megsemmisítésére vonatkozó cselekvésben nyilvánulnak meg. Közben a rendőrök egy „folyosót” nyitottak a liget zárt része és a földalatti között, így a földalattiba „bevagonirozva” a felvonulás résztvevőit, kimenekítettek bennünket. Mi, amikor a felszínre értünk és szétszóródtunk, akkor onnan tudtuk, hogy már kívül vagyunk, mert Árpádsávos zászlóval vonuló fiatalok jöttek velünk szembe.



Megalázó körülmények között zajlott ez a felvonulás. Ki büszkén vállalva melegségét, ki szolidaritást vállalva a melegekkel, és nemet mondva erre az örült társadalmi légkörre vonultunk, sajnos nagyon kevesen. Ott kell lenni, nemet kell mondani az erőszakra.



Németh László