"Ambrus tanított meg fotózni. Ujjongott az első képeimet látva, és már nem bánta, hogy otthagytam az egyetemet. Senki nem tudott úgy velem örülni a munkáimnak, mint ő. Értette a képeimet! Gyakran mondta, hogy ahány tekintet, annyi érintés. A haláluk óta nem fotózom embereket, pedig valójában arra születtem. A portréfotózásra. Nem annak lenni, akik vagyunk, bűn, és mint tudjuk, a bűn öncsonkítás... de majd összekaparom magam, mert bennem most még csak két arc él, akiktől nem esne ki a gép a kezemből: Ambrus és Tóni arca..." - a novelláskötet címadó darabjának folytatása, a szerzőnő ajánlásával és bevezetőjáével.

"Az irodalmi centrifuga honlapján olvasható novellák - egy kiadatlan kötet anyaga, ami nem kellett a kiadókak. Kettő padlót fogott, egy ingyen akarta, a harmadik hugyér-szarért, a negyedik nem tudott pénzt szerezni rá, ez a Fekete Sas volt, ahol Székely Magda zseniálisnak tartja a kötet minden novelláját." Szécsi Magda

Ambrust jó volt nézni bármit csinált! Mindent szépen csinált. Szépen evett, szépen ült, szépen főzött, szépen beszélt, szépen járt, szépen vásárolt, szépen mosott, szépen nevetett, szépen sírt, szépen volt beteg, szépen haragudott, szépen vezette az autót, szépen volt türelmes az emberekhez. Amikor lebuzizták, szépen mondta, hogy: „Igen. De miért fáj ez neked? Ezen okvetlenül el kell gondolkodnod...”, és szépen megfogta a kezem, és szépen hazasétált velem a szép lakásba, ami tőle volt szép...

*

... Dehogy! Csak bántani akartalak, Jakab! Nem te voltál a leghülyébb! Alig emlékszem már a csoporttársainkra, de úgy rémlik, a kis dömösi fiú, a Küküllei Jancsi volt a leghülyébb. Tudod, akit mindig emlékeztettünk arra, hogy névrokona Nagy Lajos történetírójának, ő meg mindig azt válaszolta, hogy „nem találkoztam vele”, mi meg nevettünk, hogy ez nehéz is lett volna, mert 1397-ben élt! Amerikában él? Meg is érdemlik...

*

... Nem tudom, hány cigány él a világon. A Világbank szerint 15 millióan vagyunk, ami biztosan tudható, hogy a cigányok nagy része olyan nyomorban tengődik, hogy nem csak a társadalmak peremét, de a világ peremét is az ő jajgatásukkal jelzik bizonyos térképek, amiknek semmi közük a szociális hálóhoz...

*

Nem szoktam a férjeimre gondolni, se együtt, se külön-külön. Azt gondolom, azért, mert amit meg kellett élnünk, azt megéltük! Amit meg kellett tapasztalnom, azt megtapasztaltam, megtanultam. Úgy tűnik, gyorsan tanulok, és nem áldoztam be magam 30 évre, mint sokan teszik rossz házasságaikban. Tovább kell lépni, ha beláttuk rosszul, rosszba léptünk. Lehet, hogy egyszer újra rosszul döntök, egy nem hozzám való, rossz férfi mellett, de ezt is gyorsan fel fogom ismerni, és elengedem. Mert aki rossz nekem, az egy másik nőnek még nagyon is jó lehet, ahogy én is jó lehetek másnak. A három férjem csak előjáték volt az igazihoz! Így fogom fel, és máris enyhül a kudarcérzés bennem. De hidd el Jakab, én már túl vagyok rajtuk. Magamon nem vagyok túl...

*

11 éves voltam, amikor megértettem, hogy nem hagyományos családmodell a mi triónk, de nem omlottam össze, mert nekem természetes volt úgy élnem, ahogy éltem. A külvilág sajnálkozása, hogy „jaj szegény kislány, se apja, se anyja...”, meg hogy, „mi lesz így belőle, biztosan leszbikus lesz...”, nem érintett meg, mert annyira volt anyám és apám, hogy másom sem volt, ugyanis az iskolában senki sem barátkozott velem, így a barátaim is Ambrusék voltak. Megkérdeztem tőlük, hogy mit jelent az a szó, amit Selyem Kati néni mondott. Úgy hittem, hogy valami szakma, mint a színésznőség, vagy a tanárság, de azt nem hittem, hogy ezek olyan keserves dolgok lennének, mint amilyen keserves képet vágott Kati néni akkor, amikor kimondta, hogy leszbikus. Tóni zavarba jött és kiment, Ambrus mellém ült, átölelt, és a világ legtermészetesebb módján mesélte el, hogyha két lány szereti egymást... stb. kérdeztem tőle, hogy én is lányt fogok szeretni? És ő ekkor emlékeztetett egy nyaralásra, valahol egy Balaton környékire, ahol láttunk egy hatalmas pipacsmezőt, és én azt találgattam a zárt bimbókat nyitogatva, hogy milyen színű lesz, piros vagy fehér szirmú virágot találok a puha zöld gumó alatt. És megértettem rögtön, hogy nem lehet előre tudni, hogy valaki leszbikusnak születik-e, vagy sem, ahogy a pipacsnál sem lehetett tudni előre, hogy milyen színű a virága. Ha fehér, akkor fehérnek kell lennie! Még akkor is, ha ő az egyetlen fehér szirmú a sok piros pipacs között. Nem tehet róla, ahogy az ember sem tehet arról, ami. Akkor ott Ambrus elmondta, hogy ő és Tóni fehér szirmú pipacsok, és én azt mondtam, „de jó, hogy nem vagytok egyedül...”

*

...A szabolcsi cigánnyal? Nincs semmi! Néha fantáziálok róla… kiderült, hogy nős, és 3 gyereke van. Nem kóser jól működő családot szétszedni… amúgy a zene nem az erősségem.

*

... A politika sosem érdekelt. Az is épp elég, hogy érzem a bőrömön! Tudod Jakab, az árulást utálom legjobban a hazugság és a hűtlenség után. A politika meg az árulások melegágya...

*

... Ambrus tanított meg fotózni. Ujjongott az első képeimet látva, és már nem bánta, hogy otthagytam az egyetemet. Senki nem tudott úgy velem örülni a munkáimnak, mint ő. Értette a képeimet! Gyakran mondta, hogy ahány tekintet, annyi érintés. A haláluk óta nem fotózom embereket, pedig valójában arra születtem. A portréfotózásra. Nem annak lenni, akik vagyunk, bűn, és mint tudjuk, a bűn öncsonkítás... de majd összekaparom magam, mert bennem most még csak két arc él, akiktől nem esne ki a gép a kezemből: Ambrus és Tóni arca...

*

Budai Flórának olyan gyönyörű lelke volt, hogy mindig megdöbbentem tőle. Olyan volt az egész lány, mint egy jó fotó, hiszen ismerted! A külseje nem állt szinkronba a belső értékeivel, mintha egy füstös, lestrapált gyártelep fölött megjelent volna a szivárvány. Így él az emlékeimben. Ő a gyártelep, és ő a szivárvány is. Külön engedéllyel költözhetett csak be a kollégiumba, mert pesti volt, de ők kilencen laktak a szoba-konyhában, nem tudott volna tanulni otthon. Áhítattal pakolta be kopott ruháit a szekrénybe, áhítattal evett, áhítattal tanult, és áhítattal mondta, hogy „úristen, Dalma, én leszek az első a családban, aki diplomát szerez…” Olyan esze volt, hogy egy hallásra megjegyzett mindent, lehetett az a legbonyolultabb szakszöveg, vagy egy kétoldalas számsor, hibátlanul mondta vissza, és nevetett a mi ámulásunkon: „Mit csodálkoztok? Évszázados pihenés után jól vág egy Bácskából származó paraszti agy...”, és tényleg jól vágott az agya, csoportelső volt, amit Irma irigyelt tőle, éppúgy, mint a féltve őrzött szüzességét, amiért Irma sokszor lebugrisparasztozta a kőbányai prolilányt, de egyébként valóban sok volt Flórában a bácskai parasztok imádkozós tisztaságából, ami nagyon is felbőszíthetett egy olyan romlott, sokat próbált, elkényeztetett nőt, mint Irma volt, aki könnyen oda tudta adni magát bárkinek, ha olyan kedve volt. Csak azt nem tudom elképzelni, hogyan tudta leitatni Flórát, és egyáltalán hogy juthatott eszébe az az egész mocskosság, hogy mókából a legdurvább módon megfossza a szüzességétől! Már nem tudtam erről Flórával beszélni, pedig talán nem akasztja fel magát, ha aznap nem hagyom egyedül a kollégiumi szobában, de mennem kellett. A legszörnyűbb, hogy a mai napig nem emlékszem arra, hogy mi volt olyan fontos számomra, épp aznap, hogy nem tudtam maradni. Irma végig azt hajtogatta, hogy „Csak játék volt. Játék!” Neki az egész élete játék volt, és megúszott minden következményt. Meg sem kottyant neki az egyetlen büntetés, hogy kirúgták, hogy nem tanulhatott. Hogy tudtad szeretni azt a nőt? Betegebb volt, mint a legelszálltabb pácienseid együttvéve. Ezt szeretted benne? Ja, persze! Már mondtad, hogy a szexet szeretted Irmával. Igen. Emlékszem. A gátlástalanságáról zengtél ódákat. Szegény Flóra, nem ismerhette meg a szex örömeit... igaz, én sem, pedig élek, de hát a szerelemküszöböt csak a kiváltságosok léphetik át, akik jól ismerik a vágyaikat!

*

Ambrus megszállottan szeretett takarítani. Nem dühvel, hanem kedvvel takarított. Énekelve súrolt, porszívózott, fertőtlenített, mosogatott, mosott. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mire jó ez, amikor mások csak szombaton takarítanak ki, és egy hétig nem is fognak seprűt a kezükbe, nem, hogy naponta. „A szerelem hőfokát jól mutatja a lakás tisztasága...” válaszolta énekelve, és súrolt tovább. Ez gyakran eszembe jutott a házasságaimban, mert mindig szaladt a lakás. Úgy szaladt, ahogy az érzések belőlem... ki...

*

Álmomban azt hittem, hogy egy sötét kútba estem. Próbáltam kimászni belőle, de mindig visszacsúsztam. Amikor feladtam, és belenyugodtam, hogy ott fogok meghalni, úgy tűnt sok-sok fekete kötelet dobtak le értem, és én megkapaszkodtam az egyikben, ami felemelt. Akkor láttam meg, hogy nem kútba estem, hanem egy óriási fekete szemben vagyok, és egy szempillába kapaszkodom. Félelmet éreztem! Féltem, hogy végleg ott maradok, és féltem attól is, hogy nem maradhatok ott...

*

Ambrus, kislányként sokat bajlódott velem, hogy elhitesse, nem vagyok csúnya, de sosem sikerült neki, hiába mondta, hogy csúnya ember nincs, csak csúnya napok vannak, amik ráülnek az arcunkra. Az ő szép arcára nem ültek rá a rossz napok, ezért nem tudtam hinni neki, de mélységet kapott a reggeli köszönése, amikor felkapott, megcsókolt és azt mondta, szép napot. Tóni katonásan ébresztett: villanyt kapcsolt, pontos időt mondott, és azt, hogy hány percem van arra, hogy útra kész legyek, aztán ott hagyott, hogy térjek magamhoz ahogy tudok. Ők ketten mindenben ennyire különböztek, amiből korán megtanultam, hogy a harmónia nem feltétlenül az azonosságból fakad! Az biztos, hogy Ambrus lágy, nőiességét jobban szerettem, mint Tóni kemény férfiasságát, pedig ő is szeretett, csak máshogy. Józanabbul, hideg távolságtartással. Ő nem csodálta bennem, hogy testileg lelkileg is nőnemű vagyok. Ambrus csodálta...

*

Egyszer, 13 évesen öngyilkos akartam lenni, mert lecigányoztak! Valahogy beláttam, hogy mindig cigányozni fognak, tehetek bármit, lehetek a legjobb az osztályban, nem számít, mert cigány vagyok és nem akartam így élni. Tóni haragudott rám, és napokig hozzám sem szólt. Ambrus sírt, és lenyomta az ujját a torkomon. Kihánytam minden gyógyszert és bőgtem. Ambrus nem szidott, nem kiabált, csak végtelenül szomorú volt, amitől bűntudatom lett, de vígasztalt, hogy én nem tehetek semmiről, se a cigányozásról, se semmiről a világon, hiszen egyszer ő is majdnem öngyilkos lett, amikor az apja elverte, mert az anyja ruháiba öltözött, és nem értette, miért ütik olyasvalamiért, ami neki örömet okozott, kárt meg senkinek sem. Akkor mesélte el azt, hogy minden ember egy másik ember, sőt, lehet, hogy nem egy, de sok ember miatt születik a földre, és ő, ott, akkor, azért nem lett öngyilkos 10 évesen, mert valaki tudta benne a jövőt! Tudta, hogy meg kell találnia Tónit, és tudta, hogy fel kell nevelnie engem. És szerinte minden őse csak azért élt, hogy ő beteljesíthesse azt az életet, amit élnie kell velünk. Sokan úgy érzik, hogy felesleges az életük, mert nagy dolgok nem történnek velük. Nem lesznek híres tudósok, se híres művészek, és talán egész életükben nem jutnak el a szomszéd településig sem, nemhogy beutaznák a fél világot. Mégis fontos az életük! Fontos, hogy élnek, fontos, hogy szaporodnak, mert valahol a távoli jövőben ott van az, aki miatt az egész egyhangú életük megtörténik, és értelmet kap. És mesélt József Attiláról, az ő felmenőiről, azok keserves életéről, aminek értelme a költő maga volt. És mesélt az ükapjáról, aki talán az én ükapámmal harcolt 1848-ban, vagy a dédapjáról, aki túlélte az első világháborút, a nagyapjáról, aki a II. világháborút élte túl, az apjáról, aki 1956-ot élte túl, pedig röpködtek a golyók akkor is. És mindez azért, hogy ő megszülethessen, és itt legyen mellettem, mert ez a dolga, ahogy nekem most az élet a dolgom! Lehet, hogy csak az élet öröméért, de lehet, hogy az ükunokám, ükunokája miatt, aki sosem születhetne meg, ha megölöm magam. Mert az öngyilkos ember nem csak önmagát öli meg, hanem az őseit is, és az utódait is, mindazokat, akik általa megszülethettek volna. Ezen úgy megdöbbentem, hogy rögtön felfogtam az élet furcsa láncolatának logikusságát és örökre letettem arról, hogy valaha is ártsak magamnak és az utánam következőknek, pedig a cigányozás nem maradt abba! Tart a mai napig...

*

Milyennek láttalak 20 évesen Jakab? Ijesztőnek! A jóképű férfiak, mindig ijesztőek. Szerintem még ők is félnek maguktól. Attól, hogy nem tudnak az elvárásoknak tökéletesen megfelelni. A szépeknek épp olyan teher lehet a külsejük, mint a csúnyáknak. Nem elég, hogy félnek tőlük, a feltételezett gőgjüktől, de ők is örökösen ellenőrzés alatt tartják magukat, amitől merevvé válnak, ami tényleg ijesztővé teszi őket. Én legalább is még sosem láttam szép embert természetesen viselkedni, Ambrust kivéve! De ő nem tudta magáról, hogy milyen gyönyörű!

*

... Akkoriban még nem voltak szociális gondozók, vagy nem így hívták őket, de egy védőnő gyakran meglátogatott bennünket, és elég sok hülyeséget kérdezett tőlem. Olyanokat, hogy együtt szoktunk-e fürdeni, miket szoktam enni, hogy megvernek-e Tóniék, szóval olyan dolgokat, amiket csak olyan gyerektől kérdeznek, akit két férfi nevel, mert egy férfiről mindig a legrosszabbat gondolják, kettőről meg pláne! A védőnő ennek ellenére mégis szerelmes lett Tóniba. Ezért költöztünk abból a kisvárosból Pestre. A nők nehezen viselik el, ha nem kellenek egy férfinak. Képesek berúgni az ajtót részegen, mint az a Bori, képesek fenyegetőzni öngyilkossággal, meg azzal, hogy intézetbe vitetik a gyereket, ha a férfi nem úgy ugrál, ahogy nekik az jó lenne. Egy szerelmes, félőrült nő képes meztelenre vetkőzni fényes nappal, hogy megmutassa, szebb a teste, mint a vetélytársnak, csak Bori azt nem fogta fel, hogy Tónit épp a rajta lévő „szebb” taszítja, és képes volt 11 nap alatt megváltoztatni az egész életünket, annál is inkább, mert Bori balhéi miatt, 7 évesen kezdtem újból bepisilni, annyira féltem a nőtől. Tóni ott hagyta a gyárat, ahol pedig már 27 évesen főművezető lett, Ambrus meg könyvelő volt ugyanott. Pesten kezdett el vezetni. De ezt már mondtam. Először buszvezető lett, aztán taxis. A szakmájába soha többé nem ment vissza. Gépésztechnikus volt. Pesten az volt a szerencsénk, hogy Ambrusnak volt ott már lakása, és a nővére segített munkát találni nekik, nekem meg iskolát. Tóni sosem félt az újtól! Tóni egész életében csak egy dologtól félt, a nőktől. Attól, hogy beleszeretnek. És gyakran beleszerettek. Tényleg van abban valami, hogy amitől félünk, az bekövetkezik... és minden ember fél valamitől...

*

Ambrus egyik nővérét Etelkának hívták. Talán kétszer láttam életemben. Nagydarab, tenyeres talpas nő volt. Teljesen más, mint Ambrus a maga szép, törékenységében. Etelkában az volt a legjobb, hogy nem hazudott. Utálta a homokosokat, utálta a cigányokat, utálta a gyerekeket, utált mindent, csak a pénzt nem, és ezt ki is mondta. Egyedül élt, sosem ment férjhez, és a szüleit sem látogatta. Ambrussal úgy voltak, mint két idegen, de ez miatt egyikük sem búsult. Ebből megtanultam, hogy a vér nem mindig köti össze az embereket, és ettől még nem szakad le az ég...

*

Magamról, Ambrusról és Tóniról milyen szavak jutnak eszembe? Ezen még nem is gondolkodtam! Ja, nem is kell gondolkodni? Jól van. Ambrus: tollholdvirág, kölcsönérintés, abszurdforróméz, kagylósösztöntűz. Tóni: kitépettsarjkönny, feketelovagkirálylélegzet, templommagasateista, bazaltállandóság. Magamról: angyalkútpókháló, tulipánosmájusurna, időhullatókráter, vétlenénekostya… kaktuszlélegzet... énködvígasz...

*

... A gimiben volt egy lány, aki évek óta állandóan szívatott a származásommal és a külsőmmel. Tehettem bármit, jól meg is rugdostam, de csak nem fejezte be! Akkor határoztam el, hogy lefekszem a fiújával, hogy padlót fogjon, és úgy fájjon neki, ahogy nekem fájt a napi cigányozása, és a napi felszólítása, hogy: „Nézzél már tükörbe!” Nem is emlékszem a fiú nevére, talán Gergőnek hívták, és egy évvel járt fölöttünk. Egyáltalán nem tetszett nekem!, de a Szlávik Helga meg volt bolondulva érte, na gondoltam, egy életre megjegyzi, hogy ne kezdjen ki cigánylánnyal, és úgy ráhajtottam a fiúra, olyan gátlástalanul, hogy még én is meglepődtem magamon! Nem tudtam magamról, hogy bosszúálló vagyok, sem azt, hogy úgy tudok flörtölni, ámítani, mint egy profi. A düh eszméletlen dolgokat tud kihozni belőlem, ezt azóta megtanultam már magamról. A fiú könnyű eset volt, de bárki az lett volna, akinek egy lány felajánlja a szüzességét, úgy, hogy nem voltam elszédülve magamtól, nem a lelkem, nem az eszem vonzotta, csak a testem, amit amúgy sem becsültem sokra magamban, se másokban. Tökéletesen éretlenül, elég aljas szándékból adtam oda magam annak a fiúnak úgy, hogy közben végig a Helgára gondoltam, és nevettem is volna, ha nem okoz olyan rettenetesen nagy fájdalmat bennem a fiú, akinek nem volt túl sok tapasztalata, de elég gyorsan túlestünk az aktuson ahhoz, hogy ne kezdjek el sikoltozni. Gergő, de lehet, hogy Ivánnak hívták, most már mindegy is, teljesen belém habarodott, és látványosan szakított a Szlávikkal, aki szó szerint elájult és hetekig nem jött iskolába. Azt gondoltam, hű, mekkora elégtétel lesz nekem, annak a lánynak a fájdalma és megalázottsága, de nem volt semmi öröm bennem, csak döbbenet, hogy azt a káoszt én csináltam! Káosz volt mindhármunkban, és szívem szerint naponta elsüllyedtem volna a szégyentől, de nem lehetett, Ambrus nem engedte, és azt sem, hogy másik gimibe iratkozzak. Helga ment át másik iskolába. Gergőiván az egy évig még járt utánam, de ahogy felvették a főiskolára nem láttam többet, Helgát igen. De már nem cigányozott, és a tükröt sem emlegette, pedig jobb lett volna, mint az az iszonyat a szemében, ahogy rám nézett, ahányszor csak összefutottunk valahol...

*

Tóninak nem kellett örökbe fogadnia, hiszen a testvérem volt, és nagykorú, aki már dolgozó, felnőtt ember volt! Akkoriban sem vehettek örökbe gyereket homoszexuális párok, sőt, azt is titkolniuk kellett, hogy párok, hogy együtt élnek...

*

Emlékszem, gyönyörű karácsonyaink voltak! Ambrus csengővel, pici aranyharanggal hívott be minket a hallba, ahol a feldíszített karácsonyfa állt. Minden évben, akkora fenyőt vettek, mint amekkorára nőttem egy év alatt. A fa, egy mini, szán formájú tartóba volt állítva. Így, mégis csak mindig magasabb volt nálam a karácsonyfa. Elénekeltük együtt a Mennyből az angyalt, aztán Tóni olvasott fel a bibliából, majd megcsókoltuk egymást, de még nem bonthattuk ki az ajándékokat, csak vacsora után. Ambrus olyan jól főzött, hogy azóta sem ettem sehol finomabbat, ízletesebbet. Szent estén, mióta az eszemet tudtam, mindig halászlé volt, harcsapörkölt tejszínesen, nokedlivel, és a végén mákos guba. A vörösborból két kortyot én is ihattam, mint minden nagyobb ünnepen. Vacsora után kibontottuk az ajándékokat. Tónitól hasznos dolgokat kaptam szokás szerint, Ambrustól meg mindig álmaim álmát, játékokat, könyveket, mindent, amire vágytam! Ő főleg ékszereket kapott Tónitól, Tóni meg parfümöt és márkás öltönyt. Igen. Minden karácsonykor kapott egy öltönyt. Ez valami titkos dolog volt köztük, de azóta sem tudom pontosan, hogy mit szimbolizáltak, vagy mit pótoltak azok a gyönyörű öltönyök. Talán a gyűrűt? Vagy szexuális értelme volt? Nem tudom, csak azt a mély összenézésüket tudom, ami tele volt szerelemmel, és amitől még jobban szerettem mindkettőjüket, mert biztonságban éreztem magam attól a tűztől, ami belőlük áradt...

*

Ambrust jól értettem, amikor az öngyilkosságról beszélt, és nem is akarok gyógyszereket bevenni, se vonat alá ugrani. Szépen ki akarom várni a végét… de azért, néha mégis van az úgy, hogy az emberben valaki nem tudja a jövőt, mert nincs! Egyszerűen nincs jövő, ha a múltban egy hajszálnyit is rosszul döntött. A múlt hajszála mindig vastag! Van, hogy 6 év, van, hogy 36 év… az ember idegrendszere válogatja...

*

Gyakran álmodom egy férfival. Gyakran vagyunk meztelenek. Gyakran futunk mások elől. Gyakran szeretkezünk. Gyakran kérem, hogy erőszakoljon meg. Ritkán mond nemet. Szeretem azt az álombéli férfit, és félek is tőle! Ő is fél tőlem...

*

...De! nagyon is el tudom képzelni, hogy milyen lehet nem látni! Olyan lehet az, mint a szögesdróttal befont lélek, aminek a szép, épp úgy fáj, mint a csúnya. De, hogy milyen SOHA TÖBBÉ NEM LÁTNI, azt csak te tudod Jakab. Van időnk, meséld el… átkozódhatsz is, csak szépen mondd ki a sötétséget…

*

Csüri Irma dicsekedett, hogy talált egy pasit? Nem lep meg! Az Irmák mindig találnak egy PASIT gyorsan, mert soha, míg élnek, nem képesek megtanulni, hogy a FÉRFI megtalálásához idő kell. Én megtanultam. A magam kárán...

*

Emlékszel Jakab, amikor 1977-ben ki kellett mennünk az állatkertbe megfigyelni az állatok viselkedését? Emlékszel. És arra is, hogy mit válaszoltál, amikor megkérdeztem, hogy melyikről akarsz írni? Igen? Azt mondtad, hogy „a VAKONDRÓL, ha van, mert az hasonlít rám a legjobban...” csak úgy eszembe jutott! Én a zsiráfról írtam, mert NEM hasonlított rám, de vágytam arra, hogy magasabb legyek 156 centinél... hogy Irma miről írt? Na, egyet találhatsz, az ő felszínes lényéhez, akinek mindig csak a külsőségek számítottak. Bravó! Persze, hogy a hímoroszlánról írt...

*

Ma egy éve annak, hogy elkezdtem hangosan hallgatni veled... nem tudom hova lyukadunk ki a végén. Lehet, hogy sehová, de én jól vagyok tőled! Te jól vagy tőlem? Igen? Akkor jó!

*

Olyan hülyeséget álmodtam! Háború volt, de nem biztos… katonák vágtattak át a szántóföldön, ahol egy nagyon öregasszony krumplit szedett fel a földből, és zsákokba pakolta. Nem hullottak bombák, de valamiért úgy éreztem, hogy talán háború van. Az egyik katona rámutatott az öregasszonyra és azt mondta: ez is megteszi! Körbevették, letépték róla a ruhát, és amikor már az egyik ráfeküdt volna a sivalkodó asszonyra, az egyik katona utasította a másik katonát, hogy csókolja meg az ölét „mert míg el nem élvez az öregasszony, addig itt nem lesz kefélés!” Itt felébredtem, és olyan zavarban voltam, hogy égett az arcom, mintha én lettem volna minden katona, és az öregasszony is, de még a krumplik is a zsákokban. Fogalmam se volt miért álmodtam ezt, és mit jelent, csak amikor a reggelinél vajat kentem a kiflibe, jutott eszembe a „Kemény vaj”, Bódis Krisztától. Őt olvastam elalvás előtt. Van a könyvben egy rész, ami szexuálisan taszított, de fel is izgatott egyszerre, ami megrémített, mert megint a tudomásomra hozta a testem, hogy nem ismerem eléggé magam...

*

Tudtad, hogy Flóra szerelmes volt beléd? Persze, hogy nem! A pasik úgy néznek át a csúnya nőkön, mint szellemek a statikus világon. Pedig valójában nem is volt csúnya a Budai, csak kissé elmosódott. Bemozdult az arccsontja a Teremtés alatt. De az agya, a lelke és a teste tökéletes volt. Sajnálhatod, hogy nem láttad meztelenül kívül-belül! Végtelenül tiszta ember volt, én úgy hívtam magamban: Bartók forrás. Volt a Flórában valami tragikus, népballadai, parasztdráma. Párszor láttam az anyját, de mintha Flórát láttam volna. Nem is értettem sokáig hogy tudott az a középkorú asszony, a kőbányai prolilétben megmaradni annak a bácskai parasztlánynak, aki mindig is volt. Mindenféle megmaradáshoz nagy erő kell, olyan eget-földet megrengető szívdobogás, amiben nem olvadhat fel, tőlünk idegen értékrend. Hát, ezért maradt az az asszony, az, aki volt. A lánya temetésén úgy állt a sírgödör előtt, mint húsbafagyott élő iszonyat, és én azt hittem belehal, de nem! Másnap a Koltai Ibivel kivittük Flóra ruháit, könyveit Kőbányára. Letettük a szoba-konyha ajtaja elé a dobozt, mert nem volt otthon senki. DOLGOZTAK. Flóra szülei segédmunkások voltak a sörgyárban. Két fizetésből éltek kilencen. Innen szép ám bejutni az egyetemre, nem mint Irmának a Rózsadombról! … és olyan furcsa volt Jakab, hogy míg a fapados villamoson zötyögtünk visszafelé a városba, végig Tosca áriája szólt a fejemben, tudod, ami úgy kezdődik, hogy „tisztán éltem, híven szerettem…” hát, igen. Most már ezt is tudod, hogy Flóra szerelmes volt beléd. És azt tudod-e, hogy miért nem egy magyar népdal tolult a fejembe ott a villamoson? Nem tudod? Én sem tudom...

*

... Voltak-e erotikus álmaim Ambrussal? Nem voltak, de sokat álmodtam vele, főleg a halála óta. Egy hófehér füvű árok túlpartjáról hívogat, de tudom, hogy még nem léphetek át az árkon, hogy eljussak hozzá. Néha, Tóni is ott van, de nem beszél, nem hívogat, csak a gondolataival üzeni, hogy az ellenszenv és a rokonszenv törvényei a túlvilágon is épp úgy működnek, mint életében… ez borzasztó!

*

Ambrus annyira tökéletes volt, hogy éppen ezért sokat gondolkodtam a tökéletlenség fontosságán, például a szerelemben, a politikában és mindenben, mert azért volt egy olyan furcsa érzésem, hogy a tökéletlenség ott van még a tökéletességben is. És ez fontos!, mert a tökéletlenség felszínre hozza a valóság látszat mögötti rétegét. Egyszer mindenképpen meg kell értenünk, életünk tökéletlenségeinek okait, de először is észre kell vennünk a jelenlétét. Ambrus tökéletessége ebben segített…

*

Túl sokat kérdezel a férjeimről, nem? Engem hidegen hagynak! Súlyosabb történet, ha valakinek három férje volt, mint férjhez menésig ötven pasija?! A nők össze-vissza dugnak míg férjhez nem mennek, mégis tapasztalatlan hülyeként jutnak el a hitvesi ágyba, ahol gyakran egy újabb balfasz ábrándítja ki őket… nem lettem ideges!!! Vagyis dehogynem! Na, jó! Válaszolok a kérdésedre: Ábel három nőre vágyott, egy könyvelőre, egy háztartási alkalmazottra, és egy nem túl igényes passzív szeretőre, akinek elég 2 évente egy gyors dugás! András, százfős háremről ábrándozott, amit a szavatosság lejárta után újra és újra lecserélhet, mert szerinte a nők gyorsan romlandó áruk! Laci simán homokos volt, de az Istennek se vallotta volna be, nemhogy önmagának! Keserves kis erekcióit a kigyúrt férfi testek látványa okozta, nem az enyém... és te Jakab? Te milyen nőre vágysz? Szerintem egy bőrcuccos, ostoros nőstényre! A férfiak mindig állatot, hülyét, apácát, vagy kurvát csinálnak a nőkből, csak nehogy azok legyenek, amik! Ma nagyon utállak!!!, a kérdéseid miatt...

*

Ambrus és Tóni sosem vettek részt a meleg felvonulásokon. Szemérmesek voltak. SZENTSÉGNEK TARTOTTÁK A SZERELMÜKET, nem mutogatni való produkciónak, de anyagilag támogatták a „Leonárdó” meleg egyesületet, akik jogi és lelki segítséget nyújtottak a homoszexuális férfiaknak. Az utcán nem ölelkeztek, egymás kezét sem fogták meg, nemhogy csókolóztak volna. Ez elképzelhetetlen volt! Azok a kopasz suhancok mégis megérezték ott az állomáson az összetartozásukat, és a nagy, tülekedős káoszban a bécsi gyors elé lökték őket. A jegyzőkönyvben (egy szemtanú szerint) az áll, hogy csak Ambrust lökték meg, de Tóni utána kapott, így ő is a vonat alá zuhant. De mindegy is melyiküket lökték a sínekre, a másik úgy is utána ugrott volna! Elkapták a négy fiút, persze, hogy el! Ülnek. De ez már nem változtat semmin… a tárgyalás után kisebb tömeg állt a bíróság előtt, és azt kiabálták, hogy „le a buzikkal!” meg sem fordult a fejükben, hogy a buzi is ember, és akiket én elvesztettem, nagyon emberek voltak. Persze, hogy sokkot kaptam és üvöltözni kezdtem velük. Nem tudom miket mondtam. Másoktól hallottam, hogy Istent emlegettem, aki mindenkit szeret, még a buzikat, gyilkosokat is, és, hogy nincs olyan család, ahol legalább egy meleg ne volna, meg, hogy képzeljék el mennyi szép és hasznos tűnne el a földről, ha elvennék a világtól a homoszexuális művészek és tudósok által teremtett kincseket. Az rémlik, hogy egy nő erre cigányozni kezdett én meg fejbe vágtam, aztán a kórházba tértem magamhoz. Az volt az első gondolatom, hogy MINDIG AZOK BUZIZNAK, CIGÁNYOZNAK, AKIK, NEM TESZNEK SEMMIT A VILÁGÉRT! Ezek a hörcsögszerű állatemberek, csak a maguk napi egy kiló kenyerével tudnak azonosulni. Ha fél kiló jut nekik, akkor arról rögtön a buzik, a cigányok tehetnek, nem a saját korlátoltságuk, vagy a kormány gazdaságpolitikája. Négy hétig kezeltek idegkimerültséggel...

*

Mondtam már, hogy sosem foglalkoztam politikával! NEM TARTOZOM SEHOVÁ! Egyik oldalhoz sem. Épp elég, ha mások besorolnak. Hogy értem ezt? Nézd, ha kiállok a cigányok, a zsidók, a melegek mellett, akkor automatikusan rám sütik a bélyeget, hogy tahó szoci vagyok. Ha a jelenlegi kormányt kritizálom, a Gyurcsányféle reformokat, akkor azonnal lefasisztáznak, és jobb oldali ribanc leszek a szemükben. Úgyhogy, nem érdekel, ki, mit gondol rólam! Az én lelkiismeretem tiszta, épp úgy, mint az utam: mindig azok mellett állok, akiket megrugdosnak. Nem olyan bonyolult ez...

*

Ambrust a faluban akarták eltemetni a szülei. Hiába lebegtettem a papírt az orruk előtt, amikor beállítottak hozzám, hogy Ambrus kívánsága az volt, hogy együtt legyen halálában is Tónival, ha egyszer meghal. Jó 10 évvel ezelőtt írták ezt le, aznap, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve végrendeletet is csináltattak és amiben mindenüket rám hagyták. Ambrus apjától akkora pofont kaptam, hogy csillagokat láttam, mert ragaszkodtam ahhoz, ami ott állt a papíron feketén fehéren, és elhamvasztattam a testeket, de ahogy Tóniék olyan sokszor kérték, össze is öntöttem a poraikat egy kőedénybe, amit még ők hoztak Görögországból pár éve, egy nyaraláskor, épp erre a célra. Ott vannak velem a házban, és ott is maradnak, míg én élek. Etelkától tudtam meg jóval később, hogy Ambrusnak nagy temetést rendeztek a szülei a faluban, és olyan drága sírkövet csináltattak, amiből három házat vehettek volna. Ambrus ezen biztosan nevet a mennyországban, hiszen utálta a rongyrázást! Ő, míg élt arra vágyott, hogy olyannak fogadják el amilyen, szégyenkezés nélkül, és arról fantáziált, hogy az apja egyszer meglátogatja, átöleli, és azt mondja neki, hogy „szeretlek”, mert ezt, míg élt, sosem hallotta tőle! Ambrus, biztos, hogy nevet a mennyországban... na, jó! Aztán a nevetés után jól kisírja magát, hiszen ahogy lenn, úgy fenn. Ebben hitt, és engem is erre nevelt... na, most én is bőgök... tudod, Ambrus annyira tudott félni a megszégyenüléstől... olyan pici ember volt, mint egy gyerek és olyan óriás, akibe öt ember lelke szorult, és félt! Tudom, hogy félt, hogy hol, mikor, kik, és miért buzizzák le már megint... de mindig méltósággal válaszolt, ha belekötöttek, belül meg reszketett. Van egy nagyváradi költő, a Horváth Imre. Az ő egyik versét gyakran mondogatta ilyenkor:

„Harmadfokú sértés, hogy meghalok.
De teljes az én elégtételem:
Aki által holtomig kínzatok,
A félelem együtt hal meg velem.”

*

Mitől kívántál meg Jakab? Tettem ezért valamit? Vagy nem kell tenni semmit? A pasiknál ez csak úgy jön magától? Olyan ez, mintha minden férfi terhes, kívánós nő lenne...! Ti egyfolytában „gyereket vártok”, ezért tűnik el a hűség fogalma, és válnak a nők jóhiszemű kurvákká, ahogy kézről-kézre adjátok őket a vágy nevében, amit hinni jó: jó hinni azt, hogy kívánatosak vagyunk! De rossz pofára esni, mert ez a kívánatosság csak 1 perc 25 másodpercig érvényes, és a vágy tárgya ott marad kielégítetlen, gőzölgő lyukkal, míg egy másik, ötödik, tízedik, századik kívánós pasira rá nem tör a kielégülési kényszer! A nők fura lények: HA KIVÁNJÁK ŐKET, AZT HISZIK ŐK KIVÁNNAK, ANNYIRA EGGYÉ TUDNAK VÁLNI A MÁSIK VÁGYÁVAL... (ezek szerint én nem vagyok nő!!!) Hagyjuk az egészet Jakab! Nem szexre vágyom. Sosem vágytam. Valami jó kis szellemiorgazmus szakadhatna rám. Az, igen! Attól boldogabb lennék. Egyébként meg elfáradtam. Magamtól. A magam életétől, az emlékeimtől. De mi lenne, ha holnaptól TE válaszolnál az én kérdéseimre? Rendben? Tényleg?! Akkor jó! Végül is kezdhetjük ma is. Mondjuk a 20 évvel ezelőtt nekem írt leveledtől, amiben többször úgy említed a szexuális elfojtást, mint pozitív attrakciót, és mint...