"Egészen másként csillog egy férfiszem, amikor magas sarkú cipő, félreérthetetlen viszont a különbség, amikor nem magas sarkú cipő. Csoda-e, amikor magas a sarok, tartás, önbizalom is szembetűnőbb. Mert ilyenkor nemcsak a férfi, a kíváncsi női szem is végigpásztáz. Mindeközben a férfi, aki mellettünk, egészséges lábbeliről beszél, egészséges lábtartásról, amikor őneki is hajdan éppen ebben a magas sarokban tűntünk fel." - Becsey Zsuzsa nő(i)ségről, versről, családról és az elkapott pillanatokról.

Kávé diós-mézes krémtúróval,
csak a valódi ízek maradtak, amiket
valóságban is kitapinthatok.
Álom, ábrándok... az ízek
anélkül is elérnek, hogy rájuk
figyelnék. Mozdulataim
automatikusak: kanál-anyag, íz a kávéval.

Mindenfélét kitalálok. Például répát
pucolok főzeléknek, hogy ne kelljen
addig se rád gondolni, hogy közben
Veled,
hazudok magamnak egy világot,
hogy élni tudjak, legyen valami.

Hit? Alázat?
Hódolatom mely feléd,
hitemmel lassan kialszik.

Mit is akarhatnék még?
Nyomaimban elhalkul szárnycsapás,
monoton ver géphang, nincs élőhang.
Elveszítem múltam, nem ébredek fel.

(Ízek nélkül is, 2007 nyár)






Akaratlanul jut eszembe anyám, látok valami hasonlóságot arcvonásaimban, ahogy az idő előrehaladt velem is. Régebben apám vonásait fedeztem fel. Belül-kívül... Látom ahogy kihozza a kávét, amint ül, ez is a múlt. Ma már merevebbek mozdulatai, eltűnt belőle ami kecses, laza. Nem fekteti azzal a könnyed erotikus mozdulattal lábait egymásra, mint rég. Nem sütteti testét önfeledten a napon, visszahúzódott magába, bezárkózott. Megöregedett, mondja, s hogy ezekben a napokban újabb tíz évet.



 

Anyám II.
(2002 aug. 13.)



Anyám a jól kiült fotelben
Mindig ugyanott
Kávéval cigarettával



Szőkére mindig ugyanúgy
Daerolt haj
Kézmozdulat
A kávéval cigarettával
Lábak szétnyitva



Biztos földhözragadt gyökeresedett
Tartással
Természetes fölénnyel
Könnyedén
Kicsit összezárva jobbra



Vagy balra együtt
Féloldalasan



Ösztönös nőies
Nadrág
Vagy felvágott szoknya alól
Kibújva







ajtón ki, lépcsőn fel
szalad elmaradt szemkontaktusban
megbúvó Érintés

Elgondolkodtam, valójában milyen is nekem nőnek lenni. Mintha ez is olyan régen lett volna. Kissé elbizonytalanodom. Mert volt valamikor, lennie kellett. Csak honnan, hogyan megközelíteni. Egyáltalán fordulni felé. Előbb csak kiválasztani verseket, amiben nő. Emlékszem, túlságosan éles emlékezetemben, mintsem hogy elnézhessek felette: Tóth Krisztina költőszeminárium. Ki hozott verset... Mindjárt első nap rajtam a sor, nem nehéz, hiszen csak nálam van vers. Ösztönösen-e vagy tudatos, kifejezetten ez alkalomra állítom össze a verset, Ízek nélkül is. Előre megfontolt szándék vezetett volna? ...vers, amiben nő. Szinte keresés nélkül ötlik szemembe, igaz, nem is találok többet. Talán kerestem, mégis úgy tűnik, ez az egy, amiben igazán nő. Így ezt az egyet viszem magammal. Ismertem verseiből a nőt, kétségtelen, tetszeni akartam. Volt ami enyhén közelített, de azokban még ott a lányos ártatlanság. Csoda-e, egyik, a legelsőben „Milyen üres...” (de régen is), még érintetlen. Mégis nem mondhatni, hogy hiányozna soraiból, ezzel együtt is, a nő. Csak egészen később lettem gyermeki, s idővel egyre előre, fokozottabban azonosulva. Hosszú történet. Az ember életében minden olyan sorsszerű, nincsenek véletlenek. Aztán egy későbbi alkalommal már ezeket is be kellett vállalnom, hiszen olyan igazán nőverseim valójában nincsenek. Prózában meglehetősen hajlom efelé, amikor egészen öntudatlan. Mélyre ásva, belül tapintva ki a falakat, haladva kifelé, akárha analízis. Ártatlanság-e vagy bűn, kicsit szerettem volna nőként mutatkozni, érezni. Nőnek látszani. És valóban így történt, amit sugározni szerettem volna, a pillanatban, bevált. Hatottam. A vers élt. Pontosan tudtam, a vers mindig az olvasóval tud élni. Hogyan is lehetett volna másképpen, hiszen jelenlétében mindvégig nőnek éreztem magam. Egy másik alkalommal pedig kifejezetten rossz állapotba kerültem, zavart voltam, nem találtam a helyem. Amikor megmutattam egy egészen más típusú versírásom. Tudtam, pontosan éreztem előre, nem fog tetszeni. Talán aludni sem aludtam éjszaka, nem emlékszem. Minden előre kivetült, mégis vállaltam. A jelek, megérzésem ellenére. Felálltam, kimentem, és megmutattam a verset. Miközben, az út alatt amit megtettem, padtól asztalig, akaratlanul is kiderültek más arcaim... a gyermek, a szörny, a naiv, a félénk, az ördög, a szent, az ártatlan. S hogy ez mind egyszerre-e, nem tudom. Így éltem meg. Aztán a távolság nőtt. Talán túl átlátszó, akarni, hogy szeressenek. Aztán történt valami egészen szokatlan, amit sosem követek el, egy eltúlzott bizalmaskodó mozdulat. Pillanat volt az egész, és idegen. Akkor, amikor még nem érett rá a pillanat. Bűn megsimogatni ilyenkor egy hátat. Mikor a taszítás érzékelhető. Ismétlem, sosem tettem ilyet, megdöbbentem magam is. Ő se tudott vele mit kezdeni. Zavarban volt, attól hogy magam is zavarban. Az ilyet pontosan érezni. Viszont nem ebben a pillanatokban-e gazdagabb az ember, amikor a nő mellett kinéz egy gyerek. A gyermek ilyenkor különösen élesen lát. Pontosan át a női tekinteten. Azt hiszem, olykor kifejezetten hálás vagyok, hogy gyermek is. Később már nem nézett rám. Azóta is gyakran kísért ez a pillanat, hogy talán akkor is csak nő szerettem volna lenni. Nem érzem jól még ezt a szerepet. Úgy értem, nővel. A férfiak, az egészen más. Ott általában nincsenek gondjaim. A férfiak mindig is szerették bennem a gyermeket. A tudatlanságot szerették valójában. És én szerettem magamban ezt a tudatlanságot. Erő volt, az ártatlanság ereje. Tulajdonképpen hozzászoktam, azonosultam vele, noha előfordult, hogy szívesen szabadultam volna. Igaz, nem tudatosult, inkább csak zavart érzékeltem. Hogy milyen nőnek lenni férfival, és milyen nővel lenni nő. Szerettem volna megélni. Nagyon ritka pillanat, amikor megtörténik a varázs. Olyankor nem a megszokott csillogás a szememben, nem az ártatlanságé, valami mélyebb. Úgy tűnik, nem olyan ismerős. Amikor azonosulsz a melletted álló emberrel. Férfival… a nőktől mindig kicsit tartottam. Általában elsőre nem látszik. Valahogy hordozom magammal a félelmet. Pedig volt egy barátnőm, talán kettő is, aki nő. Aztán egy harmadik, aki nő, és mégsem egészen nő. Volt gyermek is, akárcsak én. Érdekes, birtokában-e nőiségnek az a nő, aki nem szül gyermeket, és most nem a férfinak vagy önmagának tetszeni vágyó nőre gondolok, hanem valami, ami ősi és természetes. Különös, igen is meg nincs is összefüggésben a kettő. Azazhogy típusa válogatja. Van hogy kiemeli nőiségét egy nőnek a gyermeket világra hozás, de aki amúgy is gyerek, elnyomva benne a nő, az van hogy gyerekszülést követően sem lesz nőiesebb. Tehát a nőiség, érzékiség, érzékenység, valami eleve adott, amivel vagy élünk, vagy elnyomjuk. Néha azt hiszem, ugyanez a tulajdonság-együttes létezhet a férfiban is, nevezzük egyszerűsítve csak érzékenységnek. Ilyenkor történik meg a teljes azonosulás két ember között. Nem a testben, hanem a szellemben. Hogy megtörténik-e a testben is... vagy valami erősebb, ami elfojt. Van hogy egészséges az elfojtás.
Hogy én igazán nő, amiben harmonikus, alázat, erotika, talán csak egy kisbabával, nemrég. Egyrészt kifelé is, mert óhatatlan volt, hogy nem vagyok egyedül, néznek, sőt fotóznak (családi fotó), aztán vissza, befelé, magamnak, amikor az ölemben a gyermek nincs tudatában annak, hogy idegen nő ölében ül. Vagy éppen hogy igen, nem tudom. Így átérezhettem, átadhattam magam gátlás nélkül a szerepnek. De idegen-e, amikor egy bármilyen apró lény megérez dolgokat. Ízlése van, akarata. Kiválaszt és elutasít dolgokat. Azt mondják, megvan az a kor, amikortól emlékezünk. Ez messzire vinne. Különös, hogy ezeket a szinteket is hogyan éli meg egy nő. Hogy képes-e eljutni az egyensúlyig. A nőt, az egészen nőt is csak a partner hozhatja ki. Vagy elnyomja. A nő nem lehet önmagában nő. A hiány örökké további hiányokat szül, egy különben egészen nőies nő esetében is. De ez is bonyolultabb, mindenesetre az érintés akkor következhet be, amikor megérik rá a pillanat. Nemrég volt egy ilyen élményem, ez különös emlék, hogy nem voltam zavarban, amikor megtörtént az érintés. Sőt, mintha vonzottam volna, hogy megtörténjen. Ez a pillanat is olyan, ami örök, századmásodpercnyi, és sosem ismétlődik meg. Test és lélek találkozása.



Nos, a nő. Prózában jellemzően vagyok testetlen nő, valami élettelen, tapinthatatlan, közelítetlen, de most itt elsőkézből kifejezetten a hétköznapi, vagy inkább csak kézzel fogható, megérinthető, érthető nőt szerettem volna.



Most megpróbálok kicsit máshonnan közelíteni. Milyen, amikor bennem gyermek beszél a nőről. Mikor a gyermek öltözik nőbe. Szeretném ezt is komolyan venni, nem elmosolyodni rajtam.



Mackó és a magas sarkú cipő. Nem tudom, bejegyeztem-e már, valahol, tulajdonképpen ez is egy érdekes észrevétel. Amikor a férfi határozottan lebeszél arról, hogy nőnek érezd magad. Egészen másként csillog egy férfiszem, amikor magas sarkú cipő, félreérthetetlen viszont a különbség, amikor nem magas sarkú cipő. Csoda-e, amikor magas a sarok, tartás, önbizalom is szembetűnőbb. Mert ilyenkor nemcsak a férfi, a kíváncsi női szem is végigpásztáz. Mindeközben a férfi, aki mellettünk, egészséges lábbeliről beszél, egészséges lábtartásról, amikor őneki is hajdan éppen ebben a magas sarokban tűntünk fel.



------
A rajzok 1989-90-ből valók - Becsey Zsuzsa