"Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt a fölém tornyosulása. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?" – Ken, a Trelleborgi hazatérése és emberré válása előtt kicsivel, megtorpan az úton.
Bak Zsuzsa: Ken, a Trelleborgi legendája 9. – Nincs már sok időnk
Nincs már sok időnk. Két hét csak, és vissza kell, hogy térjek az országba, amihez megannyi gyönyörű, de legalább ugyanannyi kellemetlen emlék köt. Ha mindenképp meg kell magyaráznom, hogy miért döntöttem így, azt mondanám, hogy mindennek a valahogyan mégis belém szorult racionalizmus az oka.
Átléptem határokat. Szabályokat szegtem, egy kicsit csaltam is, és teremtettem, és elragadott az általam teremtett. Mesevilágból mesevilágba. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy a valóság, amiben élni szerettem volna, csak attól válik valósággá, hogy én azzá nyilvánítom és ragaszkodva az elképzeléseimhez, valósághűen élek benne. Így élek?
Mértéket tartani. Hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket Barbie hányattatásaim kezdetén. És most itt ülök a melegben, a kandalló előtt, M. a városba ment, hogy bevásároljon a vacsorához, a dombok mintha összementek volna amióta itt lakunk, pedig csak ismerősebbek. M. mindig kerülőúton jön haza, a tisztás felől, hogy ne találkozzon Medvével, aki a nap nagy részét itt tölti az erdőben, hallom, ha néha üvölt, ahogy egyre elkeseredettebben keresi a ház felé vezető utat. Mi ebből a valóság?
Hogy érzelmekkel és életekkel játszom, és bár nem értem, hogy miért járnak múzeumba az emberek, és egy műalkotás mitől válik műalkotássá, azt biztosan tudom, hogy mihez van jogom, és mihez nincs. A még át nem alakult részem küzd az átalakulttal. Vágyom az érintést, az ízeket és még ismeretlen hangulatokat, közben mintha összeszorult volna a gyomrom. Ez a bűntudat? Szabad ilyet? Emberföldön annyira embernek lenni, hogy hagyjam Medvét, hadd keresse meg az utat egyedül, miután én magam voltam az, aki letérítette róla?
Hagyjam, hogy M. belém szeressen, amikor én magam sem tudom, hogy mi igazán a szerelem? Elfogadhatom egy ország vendégszeretetét anélkül, hogy viszonoznám azt? Brumm-brumm. Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt a fölém tornyosulása. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?
Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a rám szakadó boldogság teszi, vagy, mert nem találom a helyem, de legszívesebben felugranék a székből, táncolnék vele vagy szeretkeznék, vagy csak kirohannék az ajtón, hogy itt hagyjam az irányíthatatlant. Az ítélőképesség, azt hiszem így nevezik, az valami nagyon emberi dolog lehet, mert még nem értem tisztán, csak próbálok kiigazodni ebben a káoszban. Hallgatózom, hogy meghalljam, hogy mire szólít fel, mit kell tennem a továbbiakban. Két hét. Két hét. Mintha ezt mondaná.
Átléptem határokat. Szabályokat szegtem, egy kicsit csaltam is, és teremtettem, és elragadott az általam teremtett. Mesevilágból mesevilágba. Rá kellett, hogy döbbenjek, hogy a valóság, amiben élni szerettem volna, csak attól válik valósággá, hogy én azzá nyilvánítom és ragaszkodva az elképzeléseimhez, valósághűen élek benne. Így élek?
Mértéket tartani. Hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat, amiket Barbie hányattatásaim kezdetén. És most itt ülök a melegben, a kandalló előtt, M. a városba ment, hogy bevásároljon a vacsorához, a dombok mintha összementek volna amióta itt lakunk, pedig csak ismerősebbek. M. mindig kerülőúton jön haza, a tisztás felől, hogy ne találkozzon Medvével, aki a nap nagy részét itt tölti az erdőben, hallom, ha néha üvölt, ahogy egyre elkeseredettebben keresi a ház felé vezető utat. Mi ebből a valóság?
Hogy érzelmekkel és életekkel játszom, és bár nem értem, hogy miért járnak múzeumba az emberek, és egy műalkotás mitől válik műalkotássá, azt biztosan tudom, hogy mihez van jogom, és mihez nincs. A még át nem alakult részem küzd az átalakulttal. Vágyom az érintést, az ízeket és még ismeretlen hangulatokat, közben mintha összeszorult volna a gyomrom. Ez a bűntudat? Szabad ilyet? Emberföldön annyira embernek lenni, hogy hagyjam Medvét, hadd keresse meg az utat egyedül, miután én magam voltam az, aki letérítette róla?
Hagyjam, hogy M. belém szeressen, amikor én magam sem tudom, hogy mi igazán a szerelem? Elfogadhatom egy ország vendégszeretetét anélkül, hogy viszonoznám azt? Brumm-brumm. Emlékszem a kezemben a szőrös kéz érintésére, mennyire tiszteletet parancsolt a fölém tornyosulása. Most M. nyitja az ajtót, csókkal üdvözöl, sugárzik, ahogyan kipakolja a kenyeret és a friss zöldséget az asztalra. Ahogy hátradőlök a széken, érzem, hogy hatalmam van. Élni a hatalommal, ezt lehet?
Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy a rám szakadó boldogság teszi, vagy, mert nem találom a helyem, de legszívesebben felugranék a székből, táncolnék vele vagy szeretkeznék, vagy csak kirohannék az ajtón, hogy itt hagyjam az irányíthatatlant. Az ítélőképesség, azt hiszem így nevezik, az valami nagyon emberi dolog lehet, mert még nem értem tisztán, csak próbálok kiigazodni ebben a káoszban. Hallgatózom, hogy meghalljam, hogy mire szólít fel, mit kell tennem a továbbiakban. Két hét. Két hét. Mintha ezt mondaná.