"Sosem hittem volna, hogy valaha is gondolkodni fogok! Azt hittem, úgy fut el az életem, ahogy a borostyán fut fel a falra, mert nincs más kapaszkodója, csak a fal. Magamnak én voltam a fal, az életem meg a borostyán, de mindennek van egy határa, a falnak épp úgy, mint a borostyánnak. Ezt a határt, mondják, nem érthettem volna meg, ha ott hagynak az égre nézve síró és nevető asszonyok között, akik szerintük csak porban kúszó borostyánok, tét nélküli élősködők. De nem tudtak átnevelni! Szerettem őket, mert éreztek! Azok a cigányasszonyok tudtak valami nagyon fontosat, ezért válhatott bennük a természet hallgatása emberi kiáltássá..." - Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének újabb írását adjuk közre.

Szécsi Magda Szerelemküszöb című kötetének Éhség című írását közöljük két részben - az első részt olvashatják. A Szerelmküszöb írásai nyomtatásban nem jelentek meg. A kötet teljes terjedelmében az Irodalmi Centrifuga blogján lesz olvasható. Eddig megjelent és várható részei: Szerelemküszöb - 1. rész; Szerelemküszöb - 2. rész; Darinka; Húsevővirág; Emlékek temetője; (sms) szerelemkollázs - 1. rész; (sms) szerelemkollázs - 2. rész; (sms) szerelemkollázs – 3. rész; Hiány; Meztelen idegekkel; Éhség; Halálos ősz.

A cigányokról gyakran mondják, hogy boldogok, pedig csak boldogságkeresők, épp úgy, mint mások, legfeljebb éhesebben kutatnak a boldogság után… és néha kevesebbel is beérik annál, mint amennyit kaphatnának a sorstól. Egy cigány, ha lehajol, hogy felvegyen egy diót a földről, az legtöbbször vagy férges, vagy üres, vagy fél darab dió, de meglátják a dióhéjnak szépségét, és nem azon búsulnak, hogy mit nem találtak meg, hanem annak örülnek, amit megtaláltak: egy üres dióhéjat, aminek szépsége, az ő szépségük, aminek keménysége az ő keménységük, aminek barna színe, az ő színük, de aminek üressége a világé, ami körülveszi őket. Ezt gondolom magunkról, és azt, hogy olyanok vagyunk, mint egy szerelem utáni bánat, ami nem engedelmeskedik az időnek, az elmúlásnak…

Emlékszem egy fehérre meszelt, oszlopos házra. Udvarában őszirózsák és tűzpiros muskátlik voltak, de a virágok illatát elnyomta a folyó, iszap és keserű szél szaga. Kicsi lány voltam, meztelenül kerestem valamit az őszi csípősségben. Talán ennivalót. Egy asszony, aki fél szemére vak volt, azt mondta, hogy A SZEGÉNYSÉG EGY TÁLBÓL ESZIK A CIGÁNYOKKAL. És míg kötényébe takart, én azt a tálat kerestem. Nem láttam meg, hogy ott van, ahol én vagyok. Sokáig, TELI TÁLLÁ AKARTAM VÁLTOZNI.

Volt idő, amikor elhitették, hogy egy cigánynak elég, ha annyi esze van, hogy megtalálja a kezével a száját, amibe vagy tud kenyeret dugni, vagy nem. De akiktől kenyeret kaphattunk volna, épp úgy éheztek, mint mi, mert velük meg azt hitették el, hogy elég, ha annyi eszük van, hogy ne egyszerre dugják két lábukat egy csizmába…

A cigányokat mindig éretlennek tartják, ha önmagukról szeretnének dönteni. De a szegénységre, a félelemre… jaj, arra mindig érettnek találtattunk…!

Nem sokra merek emlékezni a gyerekkoromból! Korán elkerültem a fehérre meszelt, oszlopos házból. Jegenyékre, fűzfákra emlékszem, a folyó sodrására, a katángvirágok égkék színére, lovakra, és asszonyokra, akik mind egyformának tűntek, mert sírni is, nevetni is csak hátra feszített fejjel, égre nézve tudtak. Olyanok voltak, mint a folyó, olyanok voltak, mint a katángvirágok, amikben megláttam az eget, és ehhez se sírnom, se nevetnem nem kellett, csak lenéznem magam elé a sárba, ahová születtem. Amikor először hallottam azt, hogy ahogy lenn, úgy fenn, nem csodálkoztam. Tudtam, hogy igaz…

Gyakran volt úgy, hogy víztükrön úszó falevélnek képzeltem magam, ha éhes voltam. Ez valahogy mindig segített. A szerelemben is…

Sosem hittem volna, hogy valaha is gondolkodni fogok! Azt hittem, úgy fut el az életem, ahogy a borostyán fut fel a falra, mert nincs más kapaszkodója, csak a fal. Magamnak én voltam a fal, az életem meg a borostyán, de mindennek van egy határa, a falnak épp úgy, mint a borostyánnak. Ezt a határt, mondják, nem érthettem volna meg, ha ott hagynak az égre nézve síró és nevető asszonyok között, akik szerintük, csak porban kúszó borostyánok, tét nélküli élősködők. De nem tudtak átnevelni! Szerettem őket, mert éreztek! Azok a cigányasszonyok tudtak valami nagyon fontosat, ezért válhatott bennük a természet hallgatása emberi kiáltássá, amit én értettem, de mások legyintettek, hogy: az csak illúzió, az állatok is adnak ki hangot a szerelmi extázisban. Pedig az a haldoklás hangja volt… Tudták, hogy éltek, és talán azt is megértették, hogy élhettek volna máshogy is…

AMIKOR BELÉD SZERETTEM, MAGAMBA IS BELESZERETTEM! Képes lettem arra, hogy elfogadjam gyengeségeimet, el azt, hogy térben és időben élek, mert tudod, előtted képtelen voltam erre. Másoknál akkor szűnik meg tér és idő, ha szerelmesek lesznek. Nálam a szerelem hozta meg a teret, az időt, a kézzelfoghatót, téged és engem: a mi kettőnk, anyagban elhelyezett, értelmet nyert kategóriáját…

Folyton éhes vagyok rád, mint idő az évekre, mint becsapottak az igazságra! Ez az évek igazsága: sosem tudnálak elengedni…

Sok év múlva, amikor már kívülről tudtam Szent János énekét „Ut queant taxis, resonáre fibris, mira gestorum famuli tuorum…”, amikor már láttam a Goethe házat Weimarban, amikor már megértettem a vetődés és a vetőgép közötti nyelvi különbséget, amikor már elhittem, hogy nem mese a zebracsiga létezése, visszamentem a folyóhoz megkeresni a hófehérre meszelt, oszlopos házat, és az asszonyokat…

A gondolat, hogy egyszer nem leszel nekem, úgy megütött, hogy véraláfutásos lett a lelkem, mint akkor, amikor felfogtam, hogy Istenben csak hinni lehet, de megérteni nem…

Gyerekként mindig a temetőben éreztem legelevenebbnek magam. Néha kicsit féltem is a fel-fel feltűnő árnyaktól, akiknek csak egy pillanatig volt arcuk, aztán újra ködszerű árnyakká váltak, majd eltűntek hirtelen. Nem szerették, hogy kilestem magányukat. Néha csodálkoztam, hogy nem ismernek magukra bennem, de megértettem, hogy nehéz is lehet eldönteni, hogy ki, kinek néz úgy a szemébe, mintha az életen túlról nézne. Hiszen melyik életen túlról? Az is élet, és ez is élet. Szerettem volna sokat kérdezni az árnyaktól. Vágytam arra, hogy tudjam mind azt, amit ők tudnak! Egy délután az egyik árnyalak, bár nem láttam, megszólalt és azt mondta, hogy az ember élete nem fejeződik be a halállal, hanem tovább tart (mondtam neki, hogy ezzel semmi újat nem mondott, és így fojtatta), de ez még nem bizonyítéka annak, hogy Isten van! Többet nem szólt, és innentől kezdve nem is láttam többé árnyalakokat, de valami megváltozott bennem. ATTÓL A NAPTÓL, FURCSA, ÉS SZÖRNYŰ EMLÉKKÉPEKET LÁTTAM! Nem tudom, kiknek az emlékeit. A képek, a mai napig peregnek a fejemben. Majd írok ilyen emlékeket neked, de most egy sincs bennem. Hogy mikor jönnek elő, az kiszámíthatatlan…

Szeretem nézni a madarakat és a sárga löszpart csupasz partifecske lyukait. Közben azon gondolkodom, milyen logikus válaszokat ad a természet, az emberi agy bonyolultnak tűnő kérdéseire, amikbe úgy belegabalyodunk néha, mint szerelmesek a bizonytalanságba.

Álmomban, barna testek aranyló árnyékában néztem végig, hogyan ölel téged magához a reggel. Nem szeretem, ha ölelgetnek…

Azt mondják ránk, hogy élősködők vagyunk! Minden ember élősködőként jön a világra, mert mi mást csinálunk az anyánk méhében? Aki felnőttként is élősködő, az embrió maradt, de ehhez nem kell cigánynak születnie… (legfeljebb ahhoz, hogy ezt megértse!?)

Nem tudom miért, de úgy fáj, ha valakik azt sorolják, hogy barna bőr, fekete haj, sötét szem, és rögtön rávágják, hogy: cigány!, de ha azt sorolják, hogy: belégzőcső, kilégzőcső, kisnyomású levegő, szelepemelő, rugó, membrán, belégzés által vezérelt szelep, szűrő, palackelzáró szelep, sűrített levegős palack, nem jut eszükbe, hogy: cigány…

Abban az évben, amikor J-ban voltál, és ott el-el tünedeztél egy cigány lótuszvirággal szerelmeskedni (mint utóbb mesélték boldogan), gyakran jártam le egy kis faluba, ahol még bő szoknyában jártak a cigányasszonyok és rózsás kendőt kötöttek a fejükre. Szerettem nézni őket, főleg az öregasszonyokat, a gyönyörű ráncaikkal, akik szerették, hogy szeretem nézni őket. Az egyik különösen a szívemhez nőtt, mert énekelt, táncolt örömében, amikor meglátott. (Nekem még nem örült senki így, hogy táncolt volna, csak te, akkor éjjel ott a Venturában, a csókom után, sok évvel később…) A cigányasszonyt „Selyem”-nek hívták. Így szólította mindenki, öreg, fiatal és gyerek. Selyem egyszer megmutatta a kertjét. Azt gondoltam krumpli, bab, paradicsom lesz benne, mint másoknál. De nem. Virágok voltak a kertjében. Csak egy fajta virág, zsombor. „Ezek varázsvirágok, a rákból gyógyították ki az uramat.”- mondta. - Persze. A zsombor toroktisztító és sebforrasztó – válaszoltam, mire ő tiltakozni kezdett, hogy dehogy zsombor! Az varázsvirág… Hát, ráhagytam. Gondoltam úgy sem lesz boldogabb attól, ha tudja a növény pontos nevét, dehogy fogok én vitatkozni szegénnyel. Ő közben szedett nekem egy nyalábnyit, és amikor átadta, azt mondta: „A szeretet fontosabb, mint a tudás. Amit nem tudtam a földön, majd megtudom az égben, de a szeretetet csak itt lehet megtanulni. Ezt mondta a pap a misén. De nem azért hiszek neki, hogy ő pap, hanem, mert focizik a cigánygyerekekkel, és leül velük a fűre, zsíros kenyeret enni. Ez a zsombor, amit te mondtál, hát ez most olyan zsíros kenyérféle…”
Selyem nem él már, de a zsombor egy szárított szálát őrzöm a mai napig. Te J-ból, abból az idegen országból, mit őriztél meg az emlékezetedben?

Mennyi madár! Néha azt gondolom, hogy az erdőben oda fészkel a legtöbb madár, ahol a fák alá cigányokat temettek el. És látod, ilyenkor peregnek képek a fejemben, régmúlt idők képei, agyonkínzott, megerőszakolt cigánynőkről és feldarabolt cigány férfiakról, akiknek szemeibe, fekete madarak árnyai fagytak…

A fehér oszlopos házat nem találtam meg, csak a helyét, amit benőtt a gaz. A gazban imitt-amott napraforgók virítottak. Virulásuktól még mélyebben éreztem gyerekkori, (ide kötődő) emlékeim nyomorúságát. És míg hirtelen jött éhségem a gyomromat facsarta, arra gondoltam, hogy minden embernek van egy fehér oszlopos háza valahol, aminek csak a nyomát találja meg, vagy azt sem. Elkéstem. Lebontották a cigány Párizst. De hová lettek az emberek?

Égett az erdő. Rikoltozva szaladtak a cigányok, ölükbe, hátukra kapva a kis gyerekeket. Beleszaladtak az időbe. Egy olyan időbe, ahol örökké ég az erdő, és ahol örökké menekülniük kell. Olyan valóságos ez a tűz a fejemben, hogy érzem a nyersfa égő szagát és a forróságot, ami elviselhetetlen, de azt nem értem, hogy került az égő erdő fölé egy lebegő zsinagóga, ami előtt gomolyog a füst, de a füstön át látom, hogy ostorral vernek egy mezítlábas, csúcsos sapkás embert, aki kenyeret szór a lángokba üvöltve, hogy egyetek galambjaim, egyetek. De galambok már régen nincsenek. Csak a lángok vannak, amik esznek. Eszik a cigányokat…

Ma többször eszembe jutott a nemi szerved, az a sosem látott vesszőcske, de el tudom képzelni bársonyos barnaságát, és a bőr alatti húst, ami olyan lehet, mint a lehántolt fenyőtörzs rózsaszínje. El tudok képzelni mindent. Különös házakat sosem volt városokban, érzéseket, amiket te tapasztaltál meg. Könnyen válok zsebkendővé, függőhíddá, virággá neked. Csak elhallgatott gondolattá nem tudok válni, pedig talán van, hogy inkább erre vágynál…

Színes ködgombócokon ugráltam, hogy elérjem az eget, amikor megláttam az írásodat egy angyal kezében, aki arra figyelmeztetett, hogy A SZERETET, A MÁSOKÉRT VALÓ AGGÓDÁS BELEHELYEZI AZ EMBERI SZELLEMET AZ ISTENI ÁRAMLÁSBA, és hogy TE BENNE VAGY EBBEN AZ ÁRAMLÁSBAN. Hű, rögtön gondoltam, hogy bár szeretetből, de azért mégis csak jól beolvastál valakinek, amit majd másképp értelmeznek, nem úgy, mint az angyal, vagy én. Ezt írtad:
„A nyolcvanas években nem értettünk egyet abban, kell vagy jár-e a nemzetiségi jog a cigányoknak, akiket a politika akkori szóhasználata az ország „sajátos helyzetű népcsoportjának” nevezett. Nos, ha a teljes foglalkoztatás mellett sajátos helyzetű volt a cigányság, ma, közel harminc évvel később, még sajátosabb helyzetű lett, mert a „sajátos” a mérhetetlen szegénységet jelentette a politika akkori virágnyelvén. Néhány – egy kézen megszámolható – cigány értelmiségi követelte a kisebbségi jogokat, őket csahos kutya módjára vették körül a rendszer állhatatos hívei, a hatalom felkent cigányai, a népfrontosok, a Magyarországi Cigány Kulturális Szövetség és az Országos Cigány Tanács vezetői. Nagy részük ma is aktív és nem változtak semmit. Felkentek most is.

Volt közöttük olyan, aki nyilvános nagygyűlésen fenyegette börtönnel a radikálisokat, volt, aki nyíltan a Dunába lőtte volna őket, volt, aki éretlennek találta a cigányokat az emberi, kisebbségi jogok gyakorlására, megértésére, hasznosítására, és voltak, akik cinikusan röhögve vágták a képébe a néhány üldözött radikálisnak: gyerekek, meg vagytok hülyülve? Majd száz év múlva! Ezek mind cigányok voltak és ma is azok. Mint mondtam: aktívak. Történészek, politológusok, társadalomkutatók kiváló kutatási terepe lesz ez, amikor majd arra keresik a választ: milyen szerepet töltöttek be a cigányok a változások, reformok megakadályozásában, korrupt szövetségben a hatalommal.” (Amaro Drom: Zsigó Jenő jegyezte, részlet)

Ha te kivonsz magadból, benned nem változik semmi! Ha én kivonlak magamból: semmi leszek! Ez az egyszerű számtani művelet szorongással tölt el, és képtelen vagyok ez ellen bármit is tenni. De te, tehetnél!!! Taníts meg összeadni…

A folyóparti faluban emlékeztek a félvak asszonyra, és a legszebb hófehér falú, oszlopos házra, amit régen, nagyon régen leromboltak már a cigány Párizsban. „Itt nem élnek cigányok. Elmentek…”, mondta egy fiatalasszony, akinek tekintetéről eszembe jutott a kormos petróleumlámpa, a földes szobák, a megfeketedett bútorok, amiknek tetején birsalmák illatoztak, és volt, hogy ezek az almák több fényt adtak, mint a petróleumlámpa maga, ami körül lepkék táncoltak és a gyakori sírások hangjai. Ezekről a hangokról azt gondoltam, hogy puha vacok van a közepükön, amiben egy ember alszik, csak nem hiszik el neki, hogy alszik. A fiatalasszony hosszan nézett utánam. Úgy éreztem, sajnál, ahogy elindultam a temető felé, az elkerített cigány sírokhoz. A holtakat is elválasztják egymástól bizonyos vidékeken, nem csak az élőket, mintha számítana, hogy ki volt cigány, ki volt zsidó, ki volt szerb, tót, lengyel, vagy magyar… gondoltam, és mintha belém láttak volna a vadludak, leszóltak hozzám panaszosan, a magas messziségből. Felnéztem rájuk. Elhallgattak. Megértették, hogy nekem nincs kihez szólnom, önmagamon kívül, és ez most így a legjobb…

Nagybajuszú, subás férfiak teperték le a fűzfaág-vékony, sikoltozó cigánylányt, akinek fekete haja véresen tapadt az arcára. Éretlen, őszibarack melleit vadul markolászták a nehéz munkában megerősödött férfikezek, amik felváltva ütöttek és markoltak, és tépték szét a combjait, utat keresve a lopott gyönyörhöz. Majd szalonnát és kenyeret dobtak a hasára, mint pogány áldozók, és kutatni kezdtek a nedves fűben a lány kivert jobb szemgolyója után, amit a megtaláló hazavihetett, hogy megetesse a kutyájával. Amikor elmentek, a cigánylány négykézláb mászott el a folyóig. Belemerült a sárga haragos vízbe, de az kidobta magából. A folyó tudta, hogy még nem jött el a cigánylány ideje. Fel kell építenie a hófehérre meszelt vályogházat, annyi oszloppal, ahány férfi örömét lelte benne, hogy ne felejtse el soha, ami történt, és mert méhében, már ott hasadozott emberré az apám… hogy egyszer én is megszülethessek…

Látod, tudtam, hogy nem fognak megérteni téged! Gyűlöletet emlegetnek, igazság helyett. Nehéz lehet neked azt a tükröt tartani, amibe nem akarnak belenézni, de te, ha ezt akarod, csak tartsd erősen! Közben persze jusson eszedbe, hogy hálátlan dolog cigányemberek Krisztusának lenni, mert az az ellopott „csak egy szög…”, könnyen verődhet a te keresztedbe, én meg nem vagyok Mária Magdolna, hogy meglássalak feltámadni a harmadik napon. Vagy ki tudja… még nem próbáltuk soha… ezt akarod? Nem hiszem! Te „csak” az igazságot akarod, vagyis a majdnem lehetetlent…

„Néha annyira fáj az élet, hogy már nem is érzem…”, sóhajtotta Selyem, és csontos mellére szorította pici barna öklét, amikor épp disznóvágáskor toppantam be hozzá a hófehér, puha, kecskebőr fűzős csizmával, amiről egész életében álmodozott, és amit nem mert felhúzni bütyöktől széles lábaira, csak csodálta, mint a falu közepén felállított mindenki karácsonyfáját. A temetésén, pedig augusztus volt, a lánya fáradt, öreg lábán láttam viszont a fehér csizmát, és valahogy az jutott eszembe összeszorult szívvel, hogy most biztosan fázik Selyem lába a föld alatt. De még volt nyolc hónap a temetéséig. Most a belet mosta az asszonyokkal fáradtan, de szeme vissza-vissza tévedt az ablakba kirakott csizmára, mint aki nem hiszi, hogy jól látja, amit lát. És amikor már nem fért el benne az öröm, sírva fakadt ott a bélszagú, zsír és friss hús párájú konyhában. Ráhajolt a besózott hússal teli teknőre és onnan zokogott szavakat, félmondatokat, amiből azért jól kiderült, hogy a szép, fiatal Selymet megalázta mezítlábassága miatt a jegyzőné valahol, valamikor, amikor csak a jegyzőnék hordtak puha, fűzős csizmát, és, hogy a hús mindig ritka vendég volt a kékre festett, csálé kéményű vályogházban, meg, hogy Auschwitzban olyan éhes volt, hogy képes lett volna felfalni a disznóbelet is, mint a kutyák, vagy a kiéhezett vadállatok, hogy életben maradjon. „Rég volt az mamó…” szólt rá sugárzó szépségű dédunokája, kicsit úgy, mint aki szégyenkezik előttem, és fekete mély nézésű szemei olyanokká váltak hirtelen, mint a konyhaablak, a lecsapódó forró párától…

A temetőt, egy öreg akácfasor választotta ketté. Balra, a dombosabb részén, a szegények sírjai voltak, jobbra a jómódúaké, de őket is elválasztotta oldalon belül 1-1 drótkerítés. A cigányok messze, a temető legtávolabbi helyén temetkezhettek. Az a rész volt a legszínesebb mind között, és nem csak a rikító régi művirágok miatt, hanem mert a téglából épített kereszteket pirosra, kékre, zöldre vagy sárgára festették, csak a gyereksírok fehérlettek, mint a hó, mint Szűz Mária mosolya a templomok festett faszobrain, ha ráesik a fény a színes ablaküvegeken keresztül. A vályog és téglakereszteket a szegénység szülte, a színeket a szeretet, ami alig is akarja elengedni a holtakat abba az ismeretlen világba, ahol a cigányok hite szerint van élet, és ahol élet van, ott enni kell, inni kell, pipázni kell, hát raknak oda mindent, amit csak lehet, pedig közben ők talán éheznek. De az ő halottaik sosem éhezhetnek! Mára már alig is látni színesre festett, téglából rakott kereszteket. Nem azért, mintha megszűnt volna a szegénység, csak már nem engedélyezik. Régen engedély sem kellett. Erdélyben még látni ilyen síremlékeket mezők szélén, erdők mélyén, mert azokat elkerülték a dózerek. Erdőn-mezőn azok temetkeztek, akik még egy talpalatnyi földet sem tudtak nem hogy megvenni, de kikönyörögni sem az illetékesektől. Így maradhatott meg nyoma keserves életüknek, a téglakeresztek által. Gondozatlan volt minden cigány sír. Nem volt, aki újra fessen, nem volt, aki gyertyát gyújtson, hiszen az itteni cigányok vagy meghaltak, vagy elmentek. „Nem laknak itt cigányok. Elmentek…”, csengett a fülembe újra, a koromfekete szemű, fiatalasszony hangja a bicikliről. A legrégebbi cigánysír 1895-ből, a legújabb 1965-ből való, és a nagyanyámé. Mi minden történhetett az itt élő cigánysággal ennyi év alatt!, és nyoma sincs a történetüknek, se az utódaiknak. Vajon hová mentek? Merre vetette őket a sors? Nem tudom… de fáj ez a nem tudás! Miután rendbe raktam nagyanyám sírját, átnéztem a zsidók sírjaira is, nem volt messze. Pompás, ép, fekete márványokat láttam, amiken nem fogott az idő. Meglepett, hogy a legrégebbi zsidó emlékkő 1895-ben lett felállítva, az utolsó pedig 1965-ben, épp úgy, mint a cigányoknál. Mi történhetett itt, ezen a vidéken 1965-ben? Képtelen voltam választ találni a kérdésemre, amitől megborzongtam, mint mindig, ha nincs válasz. Az egyik kőre a héber mellett latin betűkkel is kiírták a halott nevét: Wahrmann Róza, 1845-1896. Vajon ki lehetett? Szerették-e, és szeretett-e? Fehér kavicsot raktam a fekete márványra és elindultam a kijárat felé. Arra gondoltam, hogy a bánat olyan, mint egy ágas-bogas öreg fa, aminek levelein átkukucskálva, megláthatjuk az élet labirintusát, amiből nem tudunk kivergődni, míg lélegzünk, és nem tudunk visszavergődni, ha már nem lélegzünk. A bánat oka legtöbbször a lélegzés és a nem lélegzés körül forog. Furcsa, erős idegszálai lehetnek a Teremtőnek, ha még mindig képes egyenként ránk figyelni. Rám biztosan figyelt, mert végre eleredtek a könnyeim…

Egyszer azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk, és egymást tanítjuk játszani a homokozóban. Aztán hirtelen te felnőtt lettél, összetapostad a homokváramat, a pici piros vödrömből kiszórtad a rózsaszirmokat és nevetni kezdtél rajtam. Majdnem bőgtem, de akkor a szirmokból egy mondatot rakott ki a szél: „Minél mélyebbre megyünk vissza a történelemben, annál inkább elmosódnak a különbségek az ugyan arról a tőről sarjadó népek között.” Megdöbbenve olvastad el a szél üzenetét, majd azt mondtad: „Szegény öreg Engels, utólag már neked is könnyű okosnak lenned, meg nekem is…”, és újra gyerek lettél, én meg újra boldog, mert némán játszottunk tovább. Gyerekként mindenben egyet értettünk, még abban is, hogy az életet nem lehet szavakban kimeríteni…

Kérdezted, hogy vannak-e barátaim. A barátság komoly dolog! Bennem ez olyan fontos, mintha lehetőséget kaptam volna arra, hogy testvért, TESTVÉREKET VÁLASSZAK SZABADON MAGAMNAK, mert a vér szerinti testvéreim idegenebbek, az idegeneknél is. Nincsenek barátaim, nincsenek testvéreim!!! TE VAGY NEKEM MINDEN! Ha nem lennék szerelmes beléd, akkor is így érezném, mert olyan vagy, mint én. Nekem nincs abban semmi különös, hogy te vagy az első és utolsó szerelmem. MÁSOKNAK IS CSAK EGY VAN, LEGFELJEBB NEM TUDNAK RÓLA, MERT ELVESZNEK A RENGETEG SZERELEMEMBRIÓBAN, A MAJDNEM SZERELMEKBEN… sok majdnem szerelem sem tesz ki egyet, de nagyon sokan, önáltatásban élik le az egész életüket. Nem tudom, miért csinálják ezt! Talán félnek a szerelemtől. Az igazi szerelemtől. Hogy milyen az igazi szerelem? Amikor olyannak látjuk a másikat, amilyen. És ez tökéletesen, változtatás nélkül megfelel nekünk, tűzön-vízen keresztül. NEM A SZERELEM VESZÉLYES, HANEM A VÁLASZTÁS! Minden választás komoly veszélyeket hordoz, ami aztán megnyomoríthat bennünket és elveszíthetjük önmagunkat, el mindenféle (szellemi, lelki, fizikai) biztonságunkat. Pedig az embernek joga van biztonságban élni. Ha nem él biztonságban, akkor a többi jogok is bizonytalanná válnak, vagy érvényüket veszthetik…

Amikor azt olvastam tőled, hogy: „A rendszerváltás után négy évvel, 1993 végén elfogadták a kisebbségi törvényt. Nem azt, amelyiket a Kisebbségi Kerekasztal és a kormánydelegáció hosszú tárgyalássorozat után konszenzussal kidolgozott, hanem azt, amit közben titokban készítettek a BM-ben. Ezt a kisebbségi törvényt soha nem látott egyetértésben szavazta meg a parlament. A „radikális” cigány értelmiségiek cigányellenesnek, alkotmányellenesnek tartották, pontosan megfogalmazott szakmai érvek alapján. Tíz évvel később ugyanezt tette az alkotmánybíróság, de addig a közéleti cigányok többsége felhőtlen derűvel, önpusztító lendülettel, alázattal azonosult a hatalom cigányokat sújtó, értelmetlen, ostoba törvényével. Fenn is maradt volna a törvény, ha az Európai Unió nem kezdi firtatni, milyen kisebbségeket illető jog az, amelybe belefér, hogy vezetőiket nem saját maguk, hanem a többség választhatja és választja is.” (Amaro Drom:, Zs. J. jegyzetéből)
Eszembe jutott egy régi olvasmányom, Romain Rollandtól. Rolland azt írja a „Jean-Christophe”-ben, Olivierről, hogy a történelmi bűntettek és igazságtalanságok olyan szenvedést váltottak ki belőle, mintha ő maga lett volna az áldozatuk. Ez szó szerint érvényes rád, ránk… és tudom, akkor is érvényes lenne, ha nem cigánynak születtünk volna, mert ez a fajta lelki-szellemi beállítottság nem származásfüggő, mint láthattad. (És te már gyerekként is éhes voltál az igazságra, épp úgy, mint én. Jaj, Istenem, mennyiféle éhség van a Földön!)

A katonák tágra nyílt szemmel nézték a golyózáporban ülő cigányasszonyt, aki mintha csak a tábortűz mellett ringatózott volna, előre hátra, egy mások számára hallhatatlan zenére. Az asszony hosszú haja nem takarta el rongyokból kibuggyanó melleit, amihez egy véres kis csomagot szorított. A katonák lehajoltak az asszonyhoz, aki azt motyogta, éhes… éhes…, majd hirtelen kiharapott saját karjából egy darabot, és betuszkolta a csomagba. Úgy tűnt, nem érez fájdalmat. Testéből tenyérnyi darabok hiányoztak már. Egy katona hányni kezdett, egy másik kitépte a csomagot az asszony kezéből, széthajtogatta a rongyokat, és egy parányi gyermekcsontvázat talált benne, amiben bűzlött az emberi hús, az anya húsa. Iszonyodva dobta el a csomagot, majd előkapta fegyverét és lőtt. Az asszony a katona szemébe nézett, és elmosolyodott. Már nem élt, amikor hátra vágódott feje a földet érte. Az eldobott véres csomagot, percek alatt megszállták az erdei bogarak. Az asszony testéből származó hús, úgy tűnt, mintha önálló életre kelt volna, a rovarok nyüzsgése alatt. Ünnepelt a test. A háború vége, még odébb volt…

Selyem szerette a harangzúgást, de nem mondta el, hogy miért, hogy mit szeret benne. Talán szavai sem voltak rá. Volt, hogy Selyem csak érzett. Talán a világ kifeszített idegszálait érezte minden harangzúgásban. Hívő volt. Mélyen hívő… ugyan abban az isteni szeretetben hitt, mint azok, akik betörték ablakait egy éjjel, és azt írták a kékre festett, csálé kéményű kis vályogház falára, hogy „dögöljetek meg cigányok!!!!” A harangok erről nem zúgtak semmit, csak egykedvűen kongtak tovább, hol vecsernyére, hol szagos misére hívva az embereket. És a templom tömjén illatában és az orgonaszó tisztító zsolozsmájában, ártatlanná mosdatták magukat a Selyem ablakait betörő, gyűlölettől vak (de Isten által, ők is végtelenül és fenntartások nélkül szeretett), rasszista ÁLLATOK is, akiknek eszébe sem jutott, hogy a templom harangját Selyem nagyapja öntötte, az akkori mesterek között az egyik legkiválóbb! „Pedig” cigány volt… és, ha egy ember valamiben az egyik legkiválóbb, arról tudni lehet, hogy fékevesztett éhséggel vágyik a tudásra. Tehát, EMBER!!!!!

[Vége az első résznek]