"Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést gondolatot úgy, hogy az átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Az írásnak mindig tétje van. Megragadni, megfogalmazni élményt és tapasztalatot, érzést gondolatot úgy, hogy az átjöjjön, működjön, hasson. Sokszor a legcsiszoltabb irodalmi szöveg veszti el erejét, ha nem kockáztat, ha nem akar többet korrekt irodalmi mű megalkotásánál.
Meggyőződésem, hogy író bárhol születhet.
Én abban hiszek, hogy az irodalomba olyan sokszínű tapasztalatokat kell visszaengedni, amilyen különfélék mi emberek vagyunk." – írja Bódis Kriszta, a Műhely rovat vezetője. A rovatban ez alkalommal Várnagy Márta mutatkozik be.

Péntek volt. A hónap huszonnegyedik napja.
Alig különbözött a többitől.
Feljött a nap, majd le is nyugodott.
Mint egyébkor.
Májusban pénteket ülni nem illendő, de még a szerdát is törölném a naptárból, hiszen az egyiket követi a másik.

Végiggondoltam a tegnapot.
Délelőtt a szertartást mentünk megbeszélni. A falépcső sírt a lábunk alatt, míg vonszolódtunk fel, és még tovább, úgy tűnt, egyenesen az Úr elébe.

Valamire vártunk. Álltunk a korlát mellett, fel sem pillantottunk. Különös mértékegységgel mértem az időt, ebből ma is kiszámíthatom, mennyi a végtelen.
Amikor kijött az Úr szolgálóleánya, már túl voltunk több végtelenen, s a vállunk fölött visszanéztünk a megéltekre, így készítettük magunkat az emberi léptékkel alig végigjárható útra.
Mert nem volt vége.
Az öreg templomszolga arra volt kíváncsi, miért is áll itt ez a fiatal pár, és megkérdezte, jegyesoktatásra jöttünk-e. A hajam a derekamig ért, fehér ruhában voltam, adódott a válasz, igen, jegyesoktatásra.
Délután megvásároltuk a másnapi öltözéket. Az alkalomhoz illőt. Szépet, sok fehér hímzéssel. Kissé hosszabb volt a kelleténél, le kellett vágni az anyagból.
Erre másnap került sor.
Miután vége lett a hosszú májusi éjszakának.

A hónap huszonnegyedik napja volt.

Ébredés után kávéztunk, ma is emlékszem. Közben a ránk váró napról beszéltünk.
Sok tennivalót zsúfoltunk a délelőttbe, a harangszóig nem tudtunk tétlenül várakozni.
A ruha fontos volt.
Először levágtam az aljából.
Azt hiszem, zsibbadtak voltak az ujjaim, mert cakkos lett. Ekkor igazítottam rajta. Végül fel is varrtam.
Utána felöltöztem.
Úgy rémlik, szép lehettem, pedig csupán sírni valóan gyermeki voltam.

Semmiképpen nem voltam felkészülve az útra, miképpen az ifjú párom se, hiszen a tiszta arc, s a nekem oly gyönyörű vonások tele voltak fájdalommal. Mintha évszázadokig attól rettegtünk volna, hogy bekövetkezik egyszer, közben a lelkünk üvegszálakká változott.
Többször is felbuktam ebben a gondolatban, mint valami küszöbben. Nem tudtam tovább menni.
Pedig indulni kellett.
Még övet is vettünk a fehér ruhához.
Ezzel is telt az idő.
Majdnem el is késtünk.
Azt képzeltük, meg sem történik, ha nem vagyunk jelen.
Vagy újra kezdődik, ami bevégződött?
Bármilyen ájult volt is a lelkünk, vártunk valamit. Karácsonyi csodát.

Alig hihettük el, hogy a szertartás nélkülünk megkezdődött.
Pedig ott mentek előttünk. A tisztelendő, a kántor, és a fekete kocsi.
A tizenkettedik óra felé járt az idő. Szóltak a harangok. A törökverő emlékére zúgtak, s kicsit csendesebben, de ott volt a nyomunkban a lélekharang is. Kitartó volt, pedig futottunk előle.

Sokáig, évekig, lélekharang lett a karácsonyi csengő.

Valahol a kiásott gödör előtt értük utol a gyerekünk koporsóját.
Arra gondoltam, nem elég végtelen a temető mégsem. Ha máris itt vagyunk. Ha idáig elértünk.
Felnéztem a májusi égre.
Vártam a Teremtő magyarázatát. Azt hittem, számonkérhetem.
A síráshoz nem volt erőm, csak az üvegszálakat merevítettem a lelkemben.
Amikor elföldelték, megfogtuk egymás kezét.
A pap beszentelte a sírt, elköszönt. Mi ketten − mindössze ketten voltunk −, ott maradtunk.
Akkor még nem tudtam, ahhoz is gyáva voltam, hogy eltemessem a fiamat.
Siratni, zokogni, jajgatni kellett volna, a könny talán az üveget is lágyítja.
Évek múlva, a házasságom törmelékei között kotorászva, egyszer csak előbukkant az a nap, mint egy bevakult tükördarab, s megláttam benne magamat, és azt a félig gyermeket, aki a párom volt.
Már láttam, hogy attól a naptól egy gyerekkoporsó volt közöttünk, mit egyetlen mozdulattal visszaállítottunk a közöttünk lévő erőtérbe, ha a helyére igyekezett, a kopjafa és az írásos deszka alá.
Ekkor már feladatom volt. Először a sírás tanulása.
Nem könnyű a könnyet megindítani.
Azután megállítani.
Ha nem ügyelünk, tengerré válik, és beleveszünk.

*****

Várnagy Márta önmagáról:

Sok év után hivatali jogásznak álltam, és elhagytam a szülővárosomat, Szegedet is. Magam mögött hagytam a házasságomat, az otthonomat − a mesebeli kerttel, ahol az év minden napján nyílt virág − és beköltöztem a pesti "Csikágó"-ba.
Tapasztalásokkal a batyumban, sok-sok feladattal, és egyetemista lányommal élek itt, azzal a boldogító tudattal, hogy közel a fiam is, itt a szomszédban, a Stefánián.
A gyerekeim az életem ajándékai. Tárgyilagosan nézem őket, mint általában az anyák a gyereküket: rendkívüli ember mindkettő.
Kérdezhetnék, mi az a sok feladat − én csupa közhellyel válaszolnék.
Inkább nem mondok semmit.
Az a dolgom, hogy írjak, majd az írásaim elmondják helyettem.

Üdvözlet az olvasónak!