„Minden mesterség űzője valahogy hősies: az anatómus akkor, amikor a holttestet felboncolva vállalja a veszélyt, hogy esetleg megszúrja magát a szikével, és megfertőződik karbunkulussal vagy más effélével; a léghajós amikor elvágja a hőlégballon kötelét; az írónak pedig határozottnak kell lennie, hogy így vagy úgy, de szembeszálljon a közvéleménnyel; tehát amikor belevágok ebbe a munkába, néhány tételt valószínűleg hozzáteszek majd szerény munkakönyvemhez.”

Igaz, hogy a Spanyol Királyi Akadémia nem vette fel tagjai sorába, azonban nő létére nemcsak az első professzionális újságíró, de a madridi Athaeneum elnöki székében és az Universidad Central de Madrid (Madridi Központi Egyetem) Újlatin Tanszékének tanszékvezetői tisztében is ő az első asszony Spanyolországban. A spanyol irodalom e nagyasszonyának életművét, irodalmi szerepét tekintve nem túlzás azt állítani, hogy hozzá képest száz évvel is visszavetette hazáját a 20. század közepén a történelem. Pedig Emilia Pardo Bazán még csak nem is Madrid, hanem La Coruña, a Portugáliával szomszédos Galicia tartomány fővárosának szülötte.
A nemesi család egyetlen leánygyermekeként Pardo Bazán irigylésre méltó nevelésben részesül. Édesapja komoly szerepet játszik az ország közéletében, a haladó szellemű liberális párt aktív tagja, ezért a család a teleket többnyire a fővárosban tölti. Mindez nem elhanyagolható tényező Pardo Bazán sorsának alakulásában, aki nyolcesztendős kora óta fáradhatatlanul olvas, kilencévesen verset ír, első novelláját tizenöt évesen publikálja, s aki kivételes intelligenciával rendelkező édesapjától a következő útravalót kapta: „Nézd, lányom, mi férfiak roppant önzőek vagyunk, s ha egyszer valaki azt mondaná neked, hogy van olyan, amit a férfi meg tud csinálni, a nő meg nem, akkor te mondd neki, hogy nem igaz, mert a két nem számára nem létezhet eltérő morál.”
1868-ban Emilia Pardo Bazán azt írja, "Életemnek három fontos mozzanata nagyon közel áll egymáshoz: hosszú ruhát vettem, férjhez mentem, és szeptemberben kitört az 1868-as forradalom.” Ekkor tizenhat esztendős, férje, José Quiroga pedig húszéves joghallgató. 1873-ban a Pardo Bazán család a fiatalokkal együtt európai körutazásra indul, melynek során Emiliában felébred az érdeklődés az idegen nyelvek iránt: szeretné minden ország nagyjait az anyanyelvükön olvasni. Intellektuális érdeklődése egyre szélesebb körű, Spanyolországba visszatérve megismerkedik Krause tanaival.
1876-ban megszületik első fia, Jaime, és ez az esztendő hozza meg számára az ismertséget is, miután tanulmányával megnyeri a Feijoo-centenáriumra kiírt pályázatot. Ekkor még jobbára verseket ír, melyek 1881-ben Jaime címmel jelennek majd meg gyűjteményes kötetben. 1878-ban születik Blanca, 1880-ban pedig Carmen lánya.
1879-ben Pascual López. Autobiografía de un estudiante de medicina (’Pascual López. Egy orvostanhallgató önéletrajza’) címmel megírja első regényét. Nem sokkal utána elvállalja a Revista de Galicia című lap szerkesztését. Ugyanebből az évből, 1881-ből való az Un viaje de novios (’Nászút’), melyhez egy májgyulladás kikúrálására rendelt francia utazás szolgál háttérül. Az írónő e regénye előszavában, valamint az 1882-1883 között keletkezett újságcikksorozatában fejti ki, hogy mit jelent műveiben a naturalizmus, az az irodalmi irányzat, melyet ő honosított meg Spanyolországban. La cuestión palpitante (’Égető kérdés’, 1883) címmel foglalja kötetbe ezeket az írásokat, melynek megjelenését a kor jeles gondolkodói ünneplik, mások botrányt emlegetnek. „Az egyetlen érdemem, hogy megtettem azt, amit szerintem senki nem tett meg nálunk, (…) elolvastam mindenkit, akit Champfleurytől Guy de Maupassant-ig realistaként emlegetnek. Mivel látom azt, hogy a naturalizmusról szólva az emberek csak az Assommoirra, a Nanára és a Pot-Bouille-re gondolnak (ha egy kicsit jobban megerőltetik magukat, talán a Faute-ig is eljutnak), ezért mondom, hogy a többit nem is olvasták, pedig elég tetemes mennyiség.” Férje annyira felháborodott, hogy követelte, hagyja abba az írást, és nyilvánosan határolódjon el mindattól, amit korábban publikált; Pardo Bazán nem tette meg, inkább elvált a férjétől.
A naturalista vonulathoz tartozik La Tribuna (’Tribuna’, 1883) című regénye, és a következők is,
Los pazos de Ulloa (’Az ulloai birtokok’, 1886), La madre naturaleza (’Anyatermészet’, 1887), melyekben a galiciai táj és az ott élő emberek játszanak főszerepet. 1887-ben előadássorozatot tart a madridi Athaeneumban az orosz regényről, melyet Benito Pérez Galdós, a legismertebb írótárs lelkesen méltat. A közös vonzalmak aztán érzelmileg is közel hozták egymáshoz a két, érett korú írót, s szenvedélyes románcuk is nagyjából ez idő tájt kezdődik, melyről a közvélemény csak jóval később, a Galdós-levelezés nyilvánosságra került darabjai alapján szerez tudomást, melynek részleteit a kedves, évődő hangnemük okán idézik leginkább: „Szívem gyutacsa: úgy vágyom már, hogy pillantásomat, karomat, vaskos testemet rád vethessem. Úgyis agyonnyomlak. Aztán majd beszélgetünk szelíden irodalomról, az Akadémiáról, meg mindenféle butaságról. De előtte jól összeharapdálom a kis pofikádat.”
1891-ben újabb újságírói vállalkozásba kezd, Nuevo Teatro Crítico címmel a szó legtágabb értelmében vett kulturális és ismeretterjesztő folyóiratot alapít, melyet egymaga ír és szerkeszt, majd még ugyanebben az évben elindítja, és 1892-től szerkeszti is a Biblioteca de la Mujer (’Nők könyvtára’) sorozatát. La piedra angular (’Sarkkő’, 1891) című regénye a halálbüntetés körül fellángolt vitán alapszik.
Emilia Pardo Bazán mindig is számos hetilappal, folyóirattal működött együtt, írt útinaplót, cikket, esszét, elbeszélést, utóbbiakat később gyűjteményes kiadásban is megjelentette: Cuentos de Marineda (’Marinedai elbeszélések’), Cuentos de amor (’Szerelmes elbeszélések’), Cuentos sacroprofanos (’Szakroprofán elbeszélések’), En tranvía Cuentos dramáticos (Villamoson. Drámai elbeszélések’), Cuentos de la patria (’Elbeszélések a hazáról’).
1898-ban, a nagy vereség évében, melyben Spanyolország az utolsó gyarmatát is elveszti, helyzetértékelő előadást tart Franciaországban, melynek írott változatát Pardo Bazán egyik legkiválóbb elméleti fejtegetésének tekinthetünk. (La España de ayer y de hoy; la muerte de una leyenda – ’Spanyolország tegnap és ma; egy legenda halála’.)
A La Lectura című lapban jelenik meg 1903-tól folytatásokban a La Quimera (’Khiméra’) című regénye, amely két esztendővel később könyv alakban is napvilágot lát: a modernista esztétikát követő, igazi századvégi dekadens művészregény, melyet Unamuno dicsérő szavakkal illet, és főleg „a halhatatlanság iránti vágy” kifejezését találja benne rendkívül meggyőzőnek. A regény hőse, Silvio Lago, a festő, minden barátságát és szerelmét feláldozza a művészet érdekében. A regény központi alakját az írónő állítólag az idejekorán elhunyt festőbarátról, Joaquín Vaamontéról mintázta, s a legtöbb (ostoba) kritika amiatt érte, hogy míg a regénye főhőse a szerelmeit, addig ő barátja féltett titkait áldozta fel a művészet oltárán. 1908-ban jelenik meg La sirena negra (’A fekete szirén’) című regénye, melynek központi témája a halál. A dekadensnek minősített regényt a madridi Athaeneum irodalmi tagozatának elnöksége idején írta, miután 1906-ban kinevezték.
Fáradhatatlan utazó, benyomásait újságcikkekben és könyvekben rögzíti. 1889-ben az Al pie de la Torre Eiffel (’Az Eiffel-torony tövében’) címmel jelenik meg tudósítássorozata a párizsi Világkiállításról, valamint a vegyes műfajú Por Francia y Alemania. Crónicas de la Exposición (’Franciaországon és Németországon át. Az Expo krónikája’) című könyve. 1896-os keltezésű a Por la España pintoresca (’A festői Spanyolországon át’), majd 1902-ben Por la Europa católica (’A katolikus Európán át’) címmel a Benelux államok területén szerzett úti élményeit adja közre.
Eddig még nem kísérelte meg színre vinni drámáit, de 1906-ban Madridban minden siker nélkül bemutatják a Verdad (’Az igazság’) és a Cuesta abajo (’Lejtő’) című darabját.
1918-tól haláláig az ABC című napilap állandó rovata, az Un poco de crítica (Egy kis kritika) állandó munkatársa. 1921. május 12-én cukorbetegségében olyan súlyos komplikáció lép fel, hogy szervezete nem tud megbirkózni vele. Másnap az ország az elhunyt írónőt gyászolja, az ABC a címlapon vesz búcsút tőle. ”Pardo Bazán grófnő posztumusz cikke. Megtiszteltetés számunkra, hogy közzé tehetjük az utolsó írást kitűnő munkatársunk tollából, aki néhány nappal ezelőtt, amikor írta, nem gondolta volna, hogy ez már posztumusz alkotása lesz.” – írja a lap a szerző állandó rovatában megjelenő utolsó Aprendiz de helenista (’Gyakornok hellenista’) című írásának preambulumában.