"Tatárszentgyörgytől új időszámítás kezdődik. Többé nem mondhatja egyikünk sem, hogy nincsen hozzá közöm. Mindenkinek egyéni, személyes felelőssége van abban, hogy (aktívan vagy passzívan) a gyűlöletkeltésben vagy a békés együttélés elérésében segít. Középút – nincs."
"Iványi Gábor ott elhangzott páratlan búcsúbeszédét mindenkinek olvasnia kellene!"
- Bumberák Maja és Bódis Kriszta írásai a tegnapi tatárszentgyörgyi eseményekről Mesterházi Mónika és Lázár Júlia verseivel.

Leszállunk a buszról, első utunk a kocsmába vezet, mindenféle szükségletünk kielégítésére - Számolom hányan lehetnek. Rosszul megy általában a saccolás, de azt látom, hogy ezren biztosan... ez nagy örömmel tölt el, igen, jó hogy itt vagyok, itt vaygunk - nagyon gyomorszorító minden pillanat, gyűröm vissza a sírást, hátra lefelé, talán végre megmutathatjuk ennek az országnak, hogy élnek itt nagy számban olyan nem cigányok is, akik szeretik a cigányokat, akik békét akarnak, akiket megdöbbentett és lesújtott ami Tatárszentgyörgyön történt. Akik együtt sírnak a gyászolókkal, akik úgy gondolják, hogy erőszakos eszközökkel, gyűlölettel ebben az országban nem lehet a gyermekeik számára nyugodt, boldog jövőt, és bőséget biztosítani, akik az egymás felé elindulásban hisznek.

***

Iványi Gábor nem kertel, azon nagyon kevesek közé tartozik (különösen ha keresztény berkekben keresünk), aki nem veri nemzeti mellét, nem fröcsög, nem utál, hanem befogad, átölel – MINDENKIT! Kimondja, amit oly kevesen képesek, amit én is érzek gondolok, amivel azonosulni tudok, hogy „500 éve ez az ország még nem tette meg a cigányok felé a valódi befogadás gesztusát”. Pont. Ennyi. No comment.
Igen, tudom, ennek az országnak nem veszi be ezt a gyomra - egyelőre. Hazafelé úton vitatkozunk a barátommal – vajon érdemes-e bűnbánatra szólítani az országot? Vajon nem okoz-e egy ilyen mondat még több ellenállást? Nem kellene-e olyan eszközökkel próbálkozni, amikre nyitottabbak az emberek?
Az én válaszom itt és most: nem! Egyedül ezt lehet képviselni. Nem gyűlölködve, lenézve, hanem türelemmel és sok munkával. Nem tehetünk mást. Én itt és most bűnbánatot tartok, minden olyan hallgatásomért, amikor szó nélkül hagytam, összeszorított foggal, csak belül öklendezve, a sok-sok megjegyzést, amit cigányokra tettek ismerőseim számos alkalommal. Amikor nem emeltem szót, mondván, hogy úgysem érdemes.
Tatárszentgyörgytől új időszámítás kezdődik. Többé nem mondhatja egyikünk sem, hogy nincsen hozzá közöm. Mindenkinek egyéni, személyes felelőssége van abban, hogy (aktívan vagy passzívan) a gyűlöletkeltésben vagy a békés együttélés elérésében segít. Középút – nincs.

Bumberák Maja

Bódis Kriszta Tatárszentgyörgyről

Tegnap legalább háromezren voltunk Tatárszentgyörgyön Csorba Róbert és kisfia, Robika temetésén. Azt hiszem nagyon fontos, hogy átéljük, közel engedjük, amennyire erre csak képesek vagyunk, a másik ember bánatát (és örömét), mert akkor válunk képessé a másik megértésére is.
Lehet, sőt valószínű, hogy ezekben a közelségekben nem lesznek kerek válaszaink az élet nagy kérdéseire, de nagyobb esélyünk van a spontán jó (emberséges) cselekedetekre (életre).
Ezzel a tudattal voltam tegnap velük, és egyszerre úgy is, mint aki demonstrál: álljon meg az erőszakhullám, legyen ez vég- és fordulópont, esély arra, hogy összeszedjük magunkat, és tegyük meg mindazt, amit eddig elhalasztottunk. Mindenkire szükség van ebben a munkában.
Iványi Gábor ott elhangzott páratlan búcsúbeszédét mindenkinek olvasnia kellene!
A média hiénái − annak ellenére, hogy egyetlen csatorna sem fogja engedni sokkoló képeiket − épphogy csak a koporsóba nem feküdtek bele. Tökéletesen ellene dolgoznak az emberi folyamatoknak, mindennek. Ráadásul ugyanolyan minimális munka befektetéssel "tudósítanak" mindenről. Hiénabuzgóságuk nem a tökéletes híradás igényéből fakad, hanem kamerájuk mögé bújva a kívülállók érinthetetlenségét használják ki, és innen, az ő szemszögükből már mindannyian csak tárgyai leszünk az általuk (média) által kreált és manipulált valóságnak.
Közös koporsóba temették el apát és fiát, és olyan megnyugtató volt ez. Minden más fölzaklató és kibírhatatlan. A fenséges álomban felravatalozott fiatal férfi, és mellette a kíváncsi szemek elől letakart aprócska halott kisfiú. Fejüknél a szenvedő család, akiknek most végleg búcsúzni kell. Túl hangosan tört fel belőlem a zokogás, és menekültem vissza a ravataltól, mint akit űznek. Ha lesz erőm, folytatom ezt a levelet...
Két verset ajánlok szeretettel:

Mesterházi Mónika:
Magyarország 2008-ban

„A megvádolt polgárőrök köztiszteletben állnak, egyikükkel ő maga egy iskolába járt, el nem tudná képzelni róluk. A legtöbb pátkaihoz hasonlóan úgy véli: maguk a romák támadták meg saját magukat, esetleg egy másik faluból való társaság műve volt az egész. Igazságtalannak tartja, hogy a falut rasszizmussal vádolják.” (Varró Szilvia riportja, Magyar Narancs XX. évf. 24. szám - 2008-06-12)

1.
A falu szélén, az anya-
természet és a civilizáció
határán egy (vagy több)
hős ember önvédelemből
vagy eszméi védelmében
robbanószerkezetet dob
egy kisház lakóira,
vagyis demokratikusan
véleményt nyilvánít.

2.
Odabent gyerek alszik,
öreg, cigány, beteg,
kisebbnél is kisebbség:
álmában is veszélyes
a fajtiszta társadalomra.

3.
Szemtanúk híján
a közmegbecsült
gyanúsítottak mellett
– együttérzésük jeléül –
aláírásokat gyűjtenek,
pártatlanul követelik
az áldozatokat
leleplező igazságot.

4.
Ám a magára adó
gondolkodó
eszmét és igazságot
kétséggel, kétellyel ír felül –
alá nem ír (akárkivel!),
minek is jelezné,
hogy legalább figyel.


2008. nov. 28. – dec. 5. kb.



Lázár Júlia:
Tatárszentgyörgy, 2009. február


1.

Futok, de csukva a szemem.
Kinyitom: valami fehér.
Nagyon fehér és fojtogat,
apa rángat, megint futok,
most igazán. És dől a füst.
Semmit se látok, mellbe csap
valami, nekem dől a fal.

2.

Mit akarnak tőlem, ki az?
A szag. Úristen, ég a ház!
Melyik kölyköt fogjam előbb,
ez a hang, ez a durra…

3.

Ezek cirkuszolnak megint,
itt már aludni sem lehet!
Egy ház égett le, két halott,
a fal, jelentem, áll.

4.

Molotov-koktél. Lőttek is.
A helyszínelők ki se jöttek.
Hiába mondtuk, lőttek is,
azt hitték, hogy csak bazseválunk.

5.

Megint nem nyílik a szemem,
De anya ölel, érzem.
A szag a régi, a fejem
nehéz, szikrázik szörnyen.
Valami fehér közelít,
puha és könnyű, elnyel–