Fatou Diome első könyve összefüggő novellafüzér: egy fiatal lány életútját kíséri végig afrikai szülőfalujától rosszul sikerült házasságán át Franciaországig, ahol egyetemi tanulmányainak folytatásához takarítással keresi meg a kenyerét, miközben lépten-nyomon otromba emberek előítéleteivel találkozik. A történetek kilencven százaléka saját élettapasztalat, vallotta Fatou Diome egy interjúban.

Az első novellában az elbeszélő kislány, hogy a tanulást a középiskola alsó tagozatában folytathassa, otthonától távol egy befogadó családnál lakik, ahol, mire hazaér az iskolából, nem marad számára ennivaló. Miután a ház ura úgy akar neki zsebpénzt adni, hogy a csupasz farkára helyezi a pénzt, amit a gyerek simogatásért megkaphatna, a kislány elmenekül. Szövetségben van egy leprás koldusasszonnyal, aki földimogyorót árul az iskola előtt. Néhány megrendítő leírást kapunk a leprásokról, akikről egyébként más regényekben is többször olvashatunk. Nézzük, mit ebédel a tanulásban osztályelső kislány minden áldott nap.
„Beleharapni a kenyérbe, hosszan rágni, aztán a földimogyorót menet közben egyenként beledobni a kosárba, a szájamba. Boldog vagyok, hogy bekapom, öszegyúrom a kenyérrel. Nyál? Bőséges. Mint egy sós csokoládé, a túlélés íze. Csalódott vagyok, akár egy kosárlabdás, ha elvéti a kosarat, amikor a földimogyoró rossz irányba repül és kiköt lenn a homokban. Fölszedem, letörölgetem. A bíró fütyül: elvétett dobás. De a kosár ott van: a játék, az étkezés folytatódik. Egy harapás kenyér, egy darab földimogyoró, egy harapás kenyér, két földimogyoró, egy harapás kenyér, három földimogyoró... a kenyér elfogyott.”
A következő novella szintén Afrikában játszódik, párhuzamosan mutatja be egy fiatal lány esküvőjét – feketék, fehérek, muzulmánok, keresztények tarka társaságában –, és az érettségi vizsga napjának izgalmas emlékét.
„A tanárok egész évben ismeretekkel tömtek minket, amelyeket meg kellett őriznünk eddig a napig, pontosan úgy, ahogy a liba tartogatja a máját karácsonyig.”
Az érettségi vizsga lámpaláza egy szempillantás alatt másfajta izgalommá alakul: szerelem első látásra a fiatal, jóképű vizsgáztatóval.

A menyasszony az érettségire és az első szerelemre gondol az egész esküvői szertartás alatt, és csak időnként figyel föl arra, mi történik körülötte.
„A polgármester éppen azt követelte a két fiataltól, hogy az örökkévalóságig balzsamozzák be érzelmeiket. Ettől az utópiától az érettségi napján érzett bizonytalanság szelleme lebegett fölöttem.”
A vőlegényről németes hangzású vezetéknevén kívül semmit nem tudunk meg. De a következő novellából sejtjük, hogy elzászi lehetett, mert hősnőnk most Strassburgban van, ebben a „férfias városban, amely úgy viseli katedrálisát, mint egy égnek szentelt erekciót”. A novella címe A munka arca. A munkának ugyanis arca van.
„Ha az utcán meghallod egy bontókalapács berregését, oda se kell nézned, biztos lehetsz benne, hogy fekete, török, arab, mindenképpen idegen tartja a fogantyút. Ami a porszívó zaját illeti, szinte mindig afrikai, portugál vagy ázsiai nő jelenlétét jelzi.”
Az egyetemista lány bébiszitternek jelentkezik egy családnál. Az asszony, amint meglátja, hogy afrikai, azonnal „kis-néger” nyelven kezd vele beszélni.
„– Te érteni jól francia beszéd?
– Igen, asszonyom – mondtam, elfojtva vigyoromat.”

A francia házaspár úgy beszélget a lány jelenlétében, mintha az ott se lenne, feltételezik ugyanis, hogy nem érti a nyelvet. Veszekednek, a férj nem akarja az afrikai nőt, az asszony erősködik, „de én fölveszem, Anita barátnőmnek is egy ilyenje van, és az vakon engedelmeskedik, mindent elvégez a háztartásban.”
A francia munkáltató bízik abban, hogy a tudatlan afrikai nem fogja követelni a jogait, nincs is tisztában vele, mi jár neki. A gyerekfelvigyázás mellett a teljes háztartást el kell látnia. A lány valóban mindent megtesz, szüksége van a pénzre, a fekete bőrével nem könnyen kap munkát. A köszönésen kívül nem szól a munkáltatóihoz, tűri, hogy az asszony továbbra is kis-négerül adja ki neki az utasításait. Ám egy nap, amikor az asszony a férjéhez beszélve, de a lányra célozva úgy idézi Descartes-ot, hogy cogitum sum, a bölcsészhallgató cselédlány nem bírja tovább.
„Ez már túl sok volt, egyenesen merénylet Descartes öröksége ellen. Nem akadályozhattam meg, hogy az én káromra tudós nőt játsszon, de elvártam, hogy ezt pontosan tegye. Rászóltam.
– Nem, asszonyom, Descartes azt mondta: Cogito ergo sum, azaz gondolkodom, tehát vagyok, miként ezt az Értekezés a módszerről című művében olvashatjuk.
Az asszony kiejtette kezéből a kazettát, az úrnak a levegőben megállt a keze, amellyel éppen egy kekszet szállított a szája felé. Ez volt az első alkalom, hogy egy teljes mondatot kiejtettem a jelenlétükben.”
Az asszony a továbbiakban normálisan beszél hozzá, már nem azt mondja, „az ilyenek”, hanem „az afrikaiak”, sőt, szívesen kóstol meg szenegáli ételeket. A férfi pedig, amióta tudja, hogy a bejárónő olvasta Descartes-ot, gyanúsan sokat pislog domború fenekére.
A címadó novellából megtudjuk, hogy a Dakarban kötött házasság Strassburgban két évig sem tartott: a férj nem merte felvállalni az afrikai feleséget, akit a család kiutált. A fiatal nő munkát keres, az ingyenes újság apróhirdetéseit böngészi, először egy péknél jelentkezik. Az elutasítás gyors és egyértelmű.
„– Ti meg miért nem otthon dolgoztok, a saját országotokban?”
Egy másik hirdetés franciából korrepetáló tanárt keres, egyetemi diplomával. A telefonban kiderül, hogy a gyerek kicsi, mindössze hatodikos, az anyuka pedig pénztáros egy szupermarketben. Az ismerkedő találkozón, egy kávéházban, az asszony hosszan tanulmányozza a bemutatott bölcsész diplomát, majd ezzel adja vissza:
„– Európai típusú személyt akarok – és állát, mint egy vakolókanalat előre szegve, hozzátette: – Nem akarom, hogy elfuserálják a gyerekem oktatását.
A hölgy francia, ez igaz, de még érettségije sincs, és nem tartja képesnek magát arra, hogy segíteni tudja kislánya iskolai előmenetelét. Mégis megtagadja tőlem a munkát a fekete ajkaim miatt, amelyek pedig jobban pergetik Vaugelas nyelvét, mint az ő szája. Dühömet leöblítem a pohár gyümölcslevemmel, felállok, távozás közben még odaszólok neki:
– Viszontlátásra, asszonyom, ha önnek mindaz a fejében lenne, ami nekem, akkor nem pénztáros lenne egy szupermarketben.”

Az összetűzésnek nincs vége, a nő utána kiált, hogy fizesse ki a gyümölcslevét, ő visszaszól, hogy ez a kiszállás ára, ami még a színesbőrűeknek is kijár. Mire a pénztárosnő felvisít:
„– Eridj vissza az erdődbe!
Különös, hogy a rasszistáknak milyen szűkös a szókincsük, ez talán krónikus műveletlenségüknek köszönhető. Anyósom pontosan ugyanezt a mondatot találta mondani, de mielőtt még visszamentem volna az erdőmbe, ő visszavette fiacskáját a saját fészkébe.
– El kellene engem kísérnie, hogy friss levegőt szívjon – vágtam oda a pénztárosnőnek –. Kész fiatalító fürdő, nem lesz majd szüksége liftingre.”
Mielőtt még valaki azt gondolná: túlzás, ahogy ez a fiatal afrikai nő mindenkit rasszistának mutat be, megjegyezném, hogy édes hazánkban nagyon hasonló tapasztalatai vannak munkára jelentkező cigányoknak. De az efféle, bőrszínnek szóló elutasításokról, pedig gyakran előfordulnak, csak ritkán esik szó a nyilvánosság előtt. Nem értem, miért, hiszen munkáltatói bűnözés, vagy valamilyen hasonló címen ez is joggal elhíresülhetne.
Fatou Diome elbeszélésében francia barátnői nem hisznek neki, azt mondják, paranoiás, nem létezik, hogy ne találna munkát. Egy „szőke, fehérbőrű, márkás és ellenőrzött származású” évfolyamtársnőjének átpasszolja a pénztárosnő telefonszámát, a szőke azonnal megkapja a korrepetitori munkát, és nem veszi észre, hogy mit követ el, amikor megjegyzi vele azonos egyetemi szinten lévő afrikai évfolyamtársnőjének: a szomszédjukban valaki takarítónőt keres, talán téged érdekel...
És csakugyan, a következő novellában ismét ilyen helyzetben találkozunk hősnőnkkel. Nem beszél, csak sikál, minden ragyog, meg vannak vele elégedve, de hülyének nézik. Takarítja a mocskos vécéjüket, összeszedi a Madame szertehagyott szennyes bugyijait, és úgy tesz, mintha nem értené, amikor róla beszélnek.
„Ha az embert csúffá teszik, megtagadják, akkor páncélt épít maga köré, amit egyesek helytállásnak, mások gőgnek neveznek, de bárminek is hívják, ez a páncél lehetővé teszi, hogy megmaradjon az a darabka méltóság, amely biztosítja a keskeny pallót a többi ember felé.”
Egy héten kétszer bejárónő, a hét többi napján egyetemre jár, szombaton pedig könyvtárba. Egyszer épp az olvasóteremből lép ki, amikor egy ismerős hang megszólítja:
„– Maga, itt? De mit keres maga itt?
Dupire úr volt az, csak bámult rám, a bajsza égnek állt, a szeme kimeredt. Derűt erőltettem magamra és nyugodt hangon válaszoltam:
– Mint ön, uram, könyveket keresek.
– De... de végülis, kinek, miért?
– Magamnak, uram, azért, hogy elolvassam őket – mondtam.
– De... végülis... maga talán diák?”
Amikor kiderül, hogy a takarítónő modern irodalom szakos és a szakdolgozatát készíti elő, a férfi csak hebegni tud, zavarban van, elpirul.
„Egy pillanatig keresztülszúrtam a tekintetemmel, aztán rávillantottam széles bejárónő-mosolyomat és elindultam, hónom alatt a könyveimmel. Utánam nézett, nem mozdult. Ezúttal nem a faromat bámulta, nem is a dekoltázsomat, hanem saját mértéktelen bornírtságát. Most fogta föl, hogy egyik faragatlansága sem kerülte el bejárónő-értelmemet, amelyet ő szűkösnek feltételezett.”
Másnap a feleség felhívja, hogy az elkövetkező hetekben nem lesz szükségük a szolgálataira, de majd jelentkeznek... Természetesen soha többé nem jelentkeztek.
Tanulságos az a talpraesettség, amivel ez a fiatal nő mindig diadalmas fölénybe kerül a rasszistákkal szemben. Benne van az edukatív szándék: ne hagyd magad!

Vagyis, Fatou Diome azt mondja az övéinek: tanulj, legyél olyan profi a munkádban, hogy semmiben se lehessen belédkötni, és légy nagyon öntudatos. Akkor elérheted, hogy egyenlőnek tekintsenek. Ne a környezettől várd a szabadságodat, hanem a saját teljesítményedtől.
A kötetzáró novellában más a helyzet: ott nincs rasszizmus, csak önzés és hidegség, amivel szemben a szeretetvágy tehetetlen. A lány nevenincs szeretőjéről van szó, akit a szöveg csak professzorként emleget. A professzor szép lakásában fogadja őt, bio salátát, bio sajtot, bio gombát kínál neki vacsorára.
„A professzor úr a minden-bio divatot követi, mint oly sok más polgár. Nem kell szociológusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk, a bio termékek az elitnek vannak fenntartva. Előbb legyen mit ennünk, aztán majd foglalkozunk azzal, hogy mit vonjunk meg magunktól. Előbb legyen meg, ami kell, aztán válogatjuk ki, ami a jobb.”
A professzor nem kérdezi, mitől fáradt a lány, pedig tudnia kell, hogy délutáni egyetemi óráit megelőzően hét órán át takarított. Ez a férfi a nevetést és a mosolyt szereti, és főleg önmagát; nem tudna könnyeket törölgetni.
„A professzor nagyon gyorsan megszabadult a ruháitól. Egy röpke csók alatt, amit alig volt időm viszonozni, levetkőztetett, ujjai idegesen keresték, eléggé nedves vagyok-e már, hogy becsusszanjon. Látva, hogy még nem, parancsoló simogatás kíséretében néhány csókot helyezett el a nyakamon. Fölemeltem a fejem, azt hitte, ez valami sóvárgást fejez ki, és beférkőzött a két combom közé. Mivel kezemmel a perzsaszőnyegére támaszkodva kicsit megemelkedtem, hogy kiszabadítsam elzsibbadt lábamat, azt hitte, befogadásra készen állok. Benyomult, úgy csusszant belém, ahogy a sikló iszamodik a száheli kölesmezőbe.”
A lány, magányos nő az idegen világban, vágyna egy kis szeretetre, néhány gyengéd szóra, ami nem kötelez semmire, de megmelegíti a szívet. Hát ezt nem kapja meg. Csak azt érzi, hogy a férfi szorítja, kapaszkodik belé.
„Talán attól félt, hogy megszököm, azzal a kis darabkájával együtt, amit belém nyomott. Fogakat szerettem volna a vaginámban, hogy leszakítsam róla személyének ezt az egyetlen darabját, amelyik tudta, hogy duóra szükség van.”
És miközben az elegáns polgárlakásban lassan kialszik a kandalló lángja, a lány álmodozik: „...egy nap majd lesz egy férfi, aki valódi élvezetet nyújt nekem, akár drága vacsora nélkül is, csupán csak annyit mondva: szeretlek.”

Fatou Diome 1968-ban született Niodorban, egy Szenegálhoz tartozó kis szigeten, szegény családból. 13 éves korától kezdve otthonától távol, befogadó családokban élt, hogy iskolába járhasson. 1994-ben követte Dakarban megismert elzászi férjét Franciaországba, alig két év múlva elvált tőle, leginkább a család rasszizmusa miatt. Strasbourgban folytatta Dakarban már megkezdett egyetemi tanulmányait, takarításból tartva fönn magát, ahogy a novellákban ábrázolja.
„Ha az emberek annyira korlátoltak, hogy rasszisták – mondja egy interjúban –, akkor bizonyosan nem műveltek. Azt hiszem, a rasszizmus a másik nem-ismeretéből következik. Tagadjuk a másikat, mert nem tudjuk megérteni. Minél nyitottabb szellemű egy ember, annál kevésbé hajlamos a rasszizmusra: a legrasszistább alakok, akikkel találkoztam, általában igen műveletlenek voltak. Vannak kivételek is, de az ritkaság.”
Fatou Diome elismeri, hogy novelláiban talán kicsit moralizál, de megvan rá a magyarázat: „Az afrikai mesékben mindig van oktató szándék. Engem a nagymamám nevelt, és emlékszem, meséinek mindig az volt a célja, hogy legyen egy követendő példa, és egy másik, amit nem tanácsos követni.”
Első kötete megjelenése után Szenegálban sokan elcsodálkoztak, hogy Fatou a nyilvánosság előtt szerepel. „Szenegálban nem hallgattak meg, nem is hagytak beszélni, mert nő vagyok.”
Mérsékelt feministának vallja magát. Egy 2004-ben készült interjúban így beszél az afrikai irodalom és a nők viszonyáról:
„Írtak rólunk a férfi írók, de harmadik személyben. Meglévő kliséik mintájára formálták a női figurákat, aszerint, hogy mit akartak megtestesíteni a nőkben, és nem aszerint, amilyenek a nők valójában. A hetvenes évek közepétől a nők írni kezdtek, először önéletrajzokat, mert mielőtt körülnéztek volna, ki kellett üvölteniük magukból azt, ami a bensőjüket nyomta. Ma már körül tudnak nézni, és képesek ugyanolyan elemzésekre, sőt jobbakra is, mint a férfiak. Meg tudnak szólalni, egyre többen, és azt hiszem, ez nagy nyereség.”
Messziről jött az irodalomba. Meséli, hogy szülei és testvérei nem tudnak írni-olvasni. Nagymamája megijedt, amikor hallotta, hogy Fatouról beszélnek a rádióban, „biztos megint valami butaságot csinált”...
Az itt bemutatott kötet óta három regénye és egy újabb novelláskötete jelent meg. Műveit több nyelvre is lefordították, örvendetes módon egyik regényét magyarra is: Az óceán gyomra 2005-ben jelent meg a Palatinus kiadónál (Dunajcsik Mátyás fordításában). Érdemes elolvasni, nem csak mert szép és jó, hanem azért is, hogy a ritkaság örömét ízlelgessük: nem gyakori, hogy magyar kiadó afrikai regény megjelentetésére vállalkozik.

Lángh Júlia