Táncsics ült, sajtóvétség és izgatás miatt. Ő lett ma az ünnepi hősöm. Stancsics Mihajlo simán kommunista volt, ezért nyilván csak kényszeredetten és erős fenntartásokkal tetszene a mai kokárdistáknak, amiket szabadságot oltalmazó vagyontalan munkásokról, kiváltságok eltörléséről, jogegyenlőségről ésatöbbi mondott, hirdetett. Ám nemhogy fenntartásokkal, rajongva ünnepelték a kortárs fiatal forradalmárok, a Petrovicsék, anno 1848. - Dányi Dániel írása.

Március tizenötödikén esős idő és nemzeti megemlékezések várhatók. Régi masszív Ganz villamosokon zötyögünk a körúton, törékeny új Kombinók helyett. Az utasok kokárdáit inkább rossz, mint jó nézni, nem először idén: megszokottan, a vártnál inkább még kevésbé. Közben látok ki az ablakon a magas folyó fölött, talpon tartom magam és fogódzok is, lélegzem, mocorgok, és valahogy még visszatartom magam, hogy ne nézzem, hogy néznek-e, mégsem vagyok én erdő szélén őzike. Elnemzetidegenedett szívcsakrám mélyén furcsa gondolatok rázódnak helyükre Buda és Pest között.

Ismeretlen eredetű az a szürkés-fehéres csíkozatú ing, amit épp ma is fölvettem, az a börtöning és a Budavár a hídról, zászlók kokárdák és ing és Táncsics börtöne. A negyvennyolcas forradalom márciusi ifjai és az ifjak mindenkor hány évesek, jóval harminc alatt, mondjuk Petőfi huszonöt lehetett. Nem volt még ideje börtönbe kerülni, bár nem tudom, volt-e büntethetőségi korhatár. Gyakorló forradalmárnak mindenkor börtönben a helye. Veszélyezteti a közrendet, államellenes, izgat és agitál, uszít, végül a gépezet elleni hősies harcban veszít. A forradalmár bentről látja, kik vannak rács mögött. Nyilván a kint élők. Az ő láncaikat csörgeti a veszélyes elem, rabságuk az államrend uralma. Petőfi verssora: "...és mi mégis láncot hordunk! ide veled..." satöbbi. Láncot hordunk mind, akik nem ülünk börtönben lánc-csörgetésért.

Megutáltam a kokárdaviselést, mikor megfosztatott felemelő francia forradalmi örökségétől, hogy pártpolitikai kampányeszközzé degradálódjon, szabadság, egyenlőség és testvériség helyett nemzetieskedő populizmus iránt fejezzen ki szolidaritást. Ez pontosan akkortól vált valósággá, amikor először éreztem még évekkel ezelőtt, hogy én idén nem vállalhatok közösséget a kokárdistákkal. Ők éppúgy rendet akarnak tenni, éppúgy jogokat tipornak, ahogy a mindenkori rendszer maga.

Táncsics ült, sajtóvétség és izgatás miatt. Ő lett ma az ünnepi hősöm. Stancsics Mihajlo simán kommunista volt, ezért nyilván csak kényszeredetten és erős fenntartásokkal tetszene a mai kokárdistáknak, amiket szabadságot oltalmazó vagyontalan munkásokról, kiváltságok eltörléséről, jogegyenlőségről ésatöbbi mondott, hirdetett. Ám nemhogy fenntartásokkal, rajongva ünnepelték a kortárs fiatal forradalmárok, a Petrovicsék, anno 1848.

Ezentúl minden március tizenötödikén erről fogok én megemlékezni, börtöningben, kokárda és pántlika nélkül, rabruhában. A börtön szabadságát nem csalja el tőlem a szélsőjobb, ha már nemzetem minden jelképe viselhetetlenné, elviselhetetlenné vált is miattuk. Ha ők odakint a hordával, én idebent, jó társaságban.

2009 márc. 15.

Dányi Dániel