Oktatási és női egyenjogúsági kérdésekkel foglalkozó civil szervezetekben tevékenykedett, előadásokat tartott, újságcikkeket írt. „Modern moszlim nő”, így jellemezte magát. Egy interjúban, a francia iskola és az európai gondolkodás hatásáról: “Kifehérítették az értelmemet, a fejem fekete maradt. Vitathatatlan vérem tombol civilizált ereimben.”Mariama Bâ első könyve, a Nagyon hosszú levél, az 1980-as frankfurti könyvvásáron megkapta az afrikai kiadású könyvek számára akkor alapított Noma díjat.
Mariama Bâ: Nagyon hosszú levél
(Une si longue lettre, Dakar, 1979)
Ez a sokgyerekes szenegáli tanítónő az uralkodó férfivilág ellenében bátran nyúlt a tabutémákhoz – kasztok, szexuális nevelés, női test –, és az elsők között volt, aki az afrikai nőkről, mint a hagyományok és a férfiuralom áldozatairól mert beszélni.
A Nagyon hosszú levél a frankofón afrikai regényirodalom egyik klasszikus alapműve. Születése idején, a 70-es években az irodalmat még csak férfiak képviselték a földrészen; egyeduralmuk nemsokára, egyebek között Mariamának is köszönhetően, megtörik.
„Egy asszonynak egyszer s mindenkorra megértőnek és megbocsátónak kell lennie. Nem szabad szenvednie a test «árulásai» miatt.” Ezt a kioktató megjegyzést egy férj teszi, akit felesége, Aiszatu, megértés és megbocsátás helyett gyerekeivel együtt elhagyott, amikor a férfi új asszonyt vett a házhoz. Aiszatu viselkedése valóban szokatlan: muzulmán környezetben vagyunk, ahol a többnejűség és az asszony engedelmessége a norma.
Ennek az öntudatos Aiszatunak írja gyerekkori barátnője, Ramatuláj, a nagyon hosszú levelet.
A levélíró harminc év házasság és tizenkét gyerek után került hasonló helyzetbe, de hiába áll előtte barátnője példája, sőt gyerekei is szakításra bíztatják, nem hagyja el az urát. Mégis egyedül fog maradni. A könyv elsősorban a családi életet mutatja be – főként a nő megalázó kiszolgáltatottságát –, de a lélek történései mögött föl-fölvillannak a társadalom életének képei is. Szenegálban vagyunk, az 1970-es években.
Férje hirtelen halála után, a gyászidő alatt írja Ramatuláj a levelet. Modu Fall tekintélyes, közismert férfi volt, ehhez méltó lesz temetése is. Nézzük a hagyományoknak megfelelő előkészületeket Ramatuláj otthonában. Pontos beszámoló a szokásokról, mint a korabeli irodalomban általában.
„Nők sürgölődnek, közeli rokonok. Füstölőt, kölnivizet, vattát kell vinniük a kórházba a halottmosdatáshoz. Egy vadonatúj kosárban gondosan elhelyezik a hét méter fehér perkált, ami az egyetlen engedélyezett öltözet egy muzulmán halott számára. Nem felejtik el a „zem-zem”-et sem, az Iszlám Szent Helyeiről származó csodatévő vizet, amelyet minden családban kegyelettel őriznek. Végül sötét színű, drága anyagokat választanak, hogy letakarják Modut... Idegesít társfeleségem jelenléte mellettem. A szokásoknak megfelelően a gyászszertartások idejére nálam helyezték el.”
A második feleség ezek szerint nem ugyanott lakott, ahogy ez poligám családoknál gyakorta szokás. De most együtt kell lenniük az özvegyeknek, közösen viselve a gyászszertartás megpróbáltatásait.
„Ettől a perctől retteg minden szenegáli nő, ezért a percért áldozza fel javait, hogy ajándékokkal lássa el férje családját, sőt, ennél is rosszabb, túl a javakon: személyiségét, méltóságát megcsorbítja, hogy puszta tárggyá váljék nemcsak a férfi szolgálatában, aki feleségül vette, de ugyanúgy e férfinak a nagyapja, nagyanyja, apja, anyja, fivére, nővére, nagybátyja, nagynénje, unokatestvérei és barátai szolgálatában is. Megvan az oka, miért tesz így: a sógornők nem nyúlnak egy olyan feleség fejéhez, aki szűkmarkú, hűtlen vagy barátságtalan volt.”
Ez iszonyatos szégyen lehet, képzeljük el: ott ülnek a feleségek a gyászszertartáson, amikor a hagyomány szerint a gyász jeléül sógornőiknek szét kell zilálniuk az özvegyek haját, imigyen is jelezve a haláleset fölötti megrendülésüket – ám ha a sógornő nem megy oda, nem teszi hagyományos kötelességét, ezzel azt hozza ország-világ tudomására, hogy rossz asszony volt az elhunyt felesége. Ez a szégyen szerencsére nem éri Ramatulájt és az ifjú társfeleséget, de az előbbinek már az is megpróbáltatás, hogy egyenlően bánnak velük.
„Sógornőink egyformán kezelik a harminc éven át és az öt éven át tartó házasságot. Ugyanazzal a fesztelenséggel és ugyanazokkal a szavakkal ünneplik a tizenkétszeres és a háromszoros anyaságot. Haraggal veszem tudomásul ezt az igyekezetet az egyenlősdire.”
Ramatuláj beszámol a gyász harmadik, utolsó napjáról.
Itt visszakanyarodunk kicsit a múltba, Aiszatu történetének részleteihez. Férje, az orvos Mawdo hercegi leszármazott volt. Mawdo anyja, a társadalmi változásokra vak Nabu néni, csak az ősi nemesi vérben hitt, lenézte a kovácsok nemzetségéből való, tehát „alacsony kasztból származó” Aiszatut, és kinevelt magának egy ízlése szerint való menyet. A rokon kislányt iskolába járatta, kitaníttatta bábaasszonynak, majd közölte fiával, Mawdóval, hogy ezt a hercegi vérből származó lányt neki szánta, feleségnek. A férfi nem mert nemet mondani. Bevallotta Aiszatunak:
„Anyám idős, szíve gyönge. Belehal, ha nem fogadom el ezt a gyermeket feleségnek. Gondold csak el, fivérének a lánya, akit ő maga nevelt föl, és a fia most elutasítja! Micsoda szégyen az emberek előtt!”
Mawdo tehát feleségül vette a fiatal lányt, de meg akarta őrizni első feleségnek négy fia anyját, Aiszatut is, aki, mint már tudjuk, azonnal elhagyta.
Ramatuláj nem lesz ilyen bátor, amikor hasonló drámával szembesül. Érettségiző lányának, Dabának a barátnője, a csinos Binetu az, aki mohó anyja bíztatására feleségül véteti magát az idősödő, gazdag Moduval. Ramatuláj semmit sem sejt, nem veszi észre a gyanús jeleket, mígnem egy nap, miközben férje nincs otthon, beállít hozzá három férfi, ünnepi öltözékben: férje fivére, Tamsir, barátja, Mawdo, és a kerület imámja.
„Az imám kezdte:
– Ha a mindenható Allah két lelket összehoz egymással, az ember nem tehet semmit.
– Így van, így van – mondta a másik kettő.
Szünet. Az imám nagy levegőt vett és folytatta:
– Semmi sem új ezen a világon.
– Így van, így van – erősítette meg Tamsir és Mawdo.
– Valami, amit szomorúnak találunk, sokkal kevésbé az, mint más dolgok...”
Az asszony nyugtalan lesz az enigmatikus viselkedéstől: jó hírt, vagy rossz hírt hoznak? Felkiált.
„– Modu?
Az imám, aki végre megtalálta a vezérfonalat, nem eresztette el. Gyorsan hadarta, mintha szájában parazsak lennének a szavak:
– Igen, Modu Fall, szerencsére él, mindannyiunk számára él, Istennek hála. Csak annyi történt, hogy a mai napon elvett egy második feleséget. Most jövünk a dakari nagy mecsetből, ahol a házasságot megkötötték.”
Szegény asszony még lélegzethez sem jut, sógora veszi át a szót:
„– Modu köszönetét küldi neked. Azt mondja, a végzet határoz emberek és dolgok felett: Isten egy második feleséget szánt neki, ő nem tehet ez ellen semmit. Gratulál negyed százados házasságotokhoz, amelynek során te mindazt a boldogságot megadtad neki, amivel asszony tartozik az urának...”
A tartalmában és formájában egyaránt botrányos bejelentés után Daba, a nagylány, és hatására a többi gyerek is a szakítást javasolja az anyának. Mint Aiszatu néni tette. Nagy a kísértés:
„Menekülni! Ha az ember elkezd megbocsátani, egymás után zuhan ránk a hibák özöne, és akkor már mindig, újra és újra meg kell bocsátani. Inkább elmenni, itthagyni ezt az árulást! Nyugodtan aludni este, ne kelljen aggodalmasan figyelni a legapróbb zajokra: jön-e már a férj, akin osztozunk.”
Ramatuláj nézi magát a tükörben – remek leírás a nő őszinte szembenézéséről öregedő testével –, és úgy dönt: megmarad a házasságban, nem próbál új életet kezdeni.
„Felkészültem az egyenlő osztozkodásra, ahogy az iszlám ezt a többnejűség számára előírja...”
„Ha attól féltek, hogy nem tudtok méltányosan bánni a női árvákkal, akkor házasodjatok meg a néktek tetsző nőkkel: kettesével, hármasával, négyesével! Ám ha féltek, hogy nem tudtok igazságosak lenni egyszerre többhöz, akkor vegyetek feleségül csak egyet, vagy elégedjetek meg azzal, ami rabszolganőt a jobbotok birtokol.” A gyakorlatban az igazságos bánásmód azt jelenti, hogy egyenlően kell elosztani az időt a feleségek között. Egymás után mindegyikre rákerül a sor, általában kétnaponkénti váltásban. Így is mondják a nők: ma én vagyok a soros. A hithű moszlim férfinak ezt a rendet be kell tartania.
„Fürdőszobájában egyetlen mozdulat, és meleg víz masszírozza a hátát élvezetes sugárban! Konyhájában egyetlen mozdulat, és jégkockák hűsítik ivóvizét. Egy másik mozdulat, és kigyullad a láng a gáztűzhelyén...”
E ritka kényelemmel szemben Ramatulájnak egyedül kell megküzdenie a háztartás gondjaival. Eltört ablaküveg pótlása, eldugult lefolyó megjavítása, vagy a számlák befizetése, „...gyakran egyetlen nő voltam a hosszú sorban,” ami jelzi, hogy a pénzügyek intézése a férfiak dolga volt.
„Legyőztem a félénkségemet, ami a mozitermeket illeti: beültem a helyemre, és ahogy múltak a hónapok, egyre kevésbé jöttem zavarba. Jól megnézték az érett asszonyt, aki kíséret nélkül van. Közömbösséget tettettem, közben rázott a düh, visszatartott könnyeim égették a szememet. A bámuló tekintetekből fölmértem, milyen sovány kis szabadságot hagynak a nőknek.”
A filmek sokat segítenek neki, ahogy a rádióadások is: új gondolatokat, ismereteket kínálnak, az elhagyott asszony tanulja a világot. Kezd ráébredni, hogy jól járt így. Modu feléje se néz: ez legalább tiszta képlet, nincs hazugság. Mert mit csinál a többi poligám férj?
„Hazajár, de otthonában már semmi sem tudja meghatni: felékszerezett asszony, gyengédségével ostromló fiúgyermek, kellemesen tálalt vacsora. Ő marad, mint a márvány. Nem kíván mást, csak hogy minél gyorsabban repüljön az idő. Éjszaka, fáradságra vagy betegségre hivatkozva, horkol. És alig várja a szabadító nappalt, hogy véget vessen a kálváriájának.”
Akkor már inkább egyedül. Hősiesen.
„Az igazság az, hogy mindennek ellenére hű maradok fiatalságom szerelméhez. Aiszatu, siratom Modut, nem tehetek róla.”
A negyvenedik napon, amikor megemlékezést tartanak a halottról, beállít az özvegyhez ugyanaz a három férfi, aki öt évvel korábban a férj második házasságát jött oly frivol módon bejelenteni. Tamsir, a sógor, azonnal a lényegre tér, és magabiztosan közli: „Ha letelt a gyászidőd, elveszlek feleségül. Megfelelsz nekem asszonynak...”
„...elfelejted, hogy van szívem, van eszem, hogy nem egy tárgy vagyok, amelyet kézről kézre adnak... És a feleségeid, Tamsir? Mindhárman dolgoznak, mert a jövedelmed nem elég, hogy eltartsd őket és tucatnyi gyerekedet... mégis nagyúrként kevélykedsz, akinek egy intésére, egy szempillantására engedelmeskednek. Soha nem állok be a gyűjteményedbe! Vesd ki magadból hódító álmaidat. Soha nem leszek a feleséged.”
A férfiak teljesen elképednek, ilyet még nem hallottak. Mawdo kiabál: „Hagyd abba! Hagyd abba!” Az imám Istent hívja tanúnak: „Mily profán szavak, méghozzá gyászruhában!”
Nemsokára másik kérő is jelentkezik, köztiszteletben álló férfi, régi ismerős. Jó híre van, orvos, a nemzetgyűlés tagja – ami lehetővé teszi Ramatulájnak, hogy csípős megjegyzést tegyen: több mint száz férfi között mindössze négy képvislőnő van. Elbeszélgetnek a nők jogairól és más témákról, Ramatulájnak jól is esik ez a társalgás és a férfi tiszteletteljes tekintete, felvillanyozza a találkozás – aztán mégis, őt is kikosarazza. Farmata, a griote, aki Ramatuláj gyerekkora óta a közelében él, fel van háborodva.
„Biszmillah! Biszmillah! Minek nézed te magadat? Ötven évesen! Lábbal tiprod a szerencsédet: Doda Dieng gazdag ember, képviselő, orvos, korban hozzádillő, és mindössze csak egy felesége van! Biztonságot nyújt neked, szeretetet, és te visszautasítod! Mert te azt hiszed, szerelemről szól a dolog, és nem kenyérről! A naccsága bizsergést akar a szívében! Miért nem mindjárt virágokat, ahogy a moziban szokás?”
Farmata nem érti, hogy Ramatuláj számára van valami, ami fontosabb az anyagi biztonságnál. Ezt én egész egyszerűen szabadságnak hívom, Ramatuláj árnyaltabban fogalmaz:
„Ellenálltam annak, hogy a könnyebbik utat válasszam, inkább az ideálomat követtem. Visszatértem magányomba, amelyet egy villanás pillanatra bevilágított. Úgy bújtam vissza bele, mint egy otthonos ruhába. Jól állt nekem a szabása. Könnyedén mozogtam benne, akármit is gondolt Farmata. «Valami mást» akartam megélni. És ez a «valami más», ez csak olyan lehet, amivel a szívem egyetért.”
Ez volt Ramatuláj hosszú útja az önállósághoz. Szó van még az egyedülálló anya gyereknevelési gondjairól az úttesten focizó kicsik, a titokban dohányzó kamaszok és az egyetemre járó nagyok kapcsán. Daba, a legnagyobb lány, már férjhez ment, egy civil szervezetben küzd a női egyenjogúság ügyéért. Ramatulájra még egy utolsó megpróbáltatás vár. Farmata, a griote, terhes fiatal lány jelenlétét olvassa ki a kaurikból, de Ramatuláj nem akarja meghallani a figyelmeztetést.
„Farmata csodálkozott. Siránkozásra számított: mosolyogtam. Heves szemrehányásokat akart: vigasztaltam. Fenyegetéseket szeretett volna hallani: megbocsátottam.”
De a griote, foglalkozásánál fogva a hagyományok őrzője, nem bocsát meg; valahányszor meglátja a házba látogató bűnös vőlegényt, rászól:
„Ki látott már olyat, hogy egy idegen elköti a ház kecskéjét?”Mariama Bâ anyja korai halála után nagyszüleinél nevelkedett, hagyományos muzulmán környezetben. Párhuzamosan járt a franciák világi iskolájába és a Korán-iskolába. A nagyszülők nem akarták, hogy folytassa a tanulást, „egy lánynak az elemi bőven elég”, de tanárnője, az apa támogatásával – akiből később a függetlenné vált ország első egészségügyi minisztere lett – segítette, hogy kijárhassa a tanítónőképzőt.
Mariama férjhez ment egy diplomatához, kilenc gyereket szült, elvált, egyedül nevelte tovább a gyerekeit, közben tanítónőként dolgozott, majd szakfelügyelő lett. Emellett oktatási és női egyenjogúsági kérdésekkel foglalkozó civil szervezetekben tevékenykedett, előadásokat tartott, újságcikkeket írt. „Modern moszlim nő”, így jellemezte magát. Egy interjúban, a francia iskola és az európai gondolkodás hatásáról:
“Kifehérítették az értelmemet, a fejem fekete maradt. Vitathatatlan vérem tombol civilizált ereimben.”
És a többnejűségről:
„Egy nő sosem fogadja el szíves-örömest a poligámiát. Akik elfogadják, azokat kényszerítik erre... Azt, hogy a nő poligám házasságban éljen, a férfiak, a társadalom, a hagyomány követeli meg.”
Mariama Bâ első könyve, a Nagyon hosszú levél, az 1980-as frankfurti könyvvásáron megkapta az afrikai kiadású könyvek számára akkor alapított Noma díjat. Második regényének megjelenését már nem érhette meg, 1981-ben meghalt. A Nagyon hosszú levelet húsz nyelvre fordították le.
