Éppen szenegáli írónők regényeivel foglalkoztam, amikor ismeretlen címről váratlan e-mailt kaptam Dakarból. Egy Szenegálban élő magyar nő jelentkezett, a régi rendszer romjai alatt rég eltűnt könyvterjesztő vállalatot említette, ahol hajdan rövid ideig együtt dolgoztunk. Nem emlékeztem a nevére. De aztán küldött egy fényképet a 70-es évekből, és így már könnyű volt felismernem: a szép és kifejező arcokat az ember nem szokta elfelejteni.
Így találkozott össze a komputeremben a szenegáli irodalom és a dakari Béatrice Jourdan alias Mészöly Beáta, avagy leginkább Lilion, ahogy honlapján a fotóit szignálja.



Mariama Bâ, a szenegáli, sőt az egész francia nyelvű afrikai irodalomban elsőként felbukkanó írónő a múlt század 70-es éveiben ezt írta:
„...ugyanolyan piros vér öntöz ugyanolyan szerveket. Ezek a szervek, a test ugyanazon részein elhelyezkedve, ugyanazokat a feladatokat töltik be. Ugyanazok a gyógyszerek gyógyítják ugyanazokat a bajokat a világ minden táján, akár fekete, akár fehér az ember...”
Jó nagy közhely, mondhatjuk; csakhogy sajnos még ma is olyan a világ, hogy ezt újra és újra el kell ismételni, mert mintha nem mindenkinek férne bele a kemény fejébe. Béatrice-Lilion viszont nagyon jól tudja ezt. Ennél is többet tud, mert fotói tanúsága szerint minden létező élőlényt, sőt, minden tárgyat is, egyformán figyelmes, nyílt tekintettel néz.



Barátságosnak éreztem ezt a téren-időn átívelő üzenetet: 35 év elteltével, 5-6000 km távolságból fölbukkan valaki, akit felületesen ismertünk, és most egyszerre csak kiderül: rokonok vagyunk, méghozzá éppen azon keresztül rokonok, ahogy Afrikát látjuk, az afrikaiakat és általában az embereket. Meg a macskákat, halakat, rovarokat. És a lépcsőket, kilincseket, fésűket és cipőket, ablakokat és ajtókat csukva vagy nyitva, de legtöbbször nyitva, hogy kitekintésünk legyen, mert jót tesz a nyitottság.
Sok arccal találkozunk Lilion fotóin: nevető és síró, elgondolkodó, harci díszekkel kifestett vagy éneklő fejekkel, csábító mosolyokkal és komor arcokkal, öregemberrel és kislánnyal, gyönyörűen megkötött kendőkkel a nők fején – megjegyzem, a fejkendőkötés külön művészet, komoly tudás. A nigeri Illélában hausza és dzserma nőktől hallottam, hogy a fejkendő megkötésének módjait más-más névvel illetik, tehát külön, önálló szó jelöl minden egyes fejkendő-megkötési módot, és van belőlük több tucat. Nem tudom, hogy Szenegálban is így van-e a volof, pöl, szerer, diula, malinké és még további húszegynéhány nyelvet beszélők körében, Lilion fotóin mindenesetre több ötletes kendőviselési módot láthatunk.



Továbbá testrészeket közelről, felülnézetből, oldalról, hátulról; önálló életre kelő öreg vagy fiatal, kifejező kezeket, izmos, fénylő férfitesteket, gyalogló emberek távolodó hátát – hová mennek a homokos úton a messzeségbe, kérdezi a kép, vagy a kép nézője –; szélfútta úton gyors lépteket, életjeleneteket, piacot, fákat, tájakat, csodás macskákat, emberarcú kutyákat, levélen bóklászó bogarakat, élőlények és tárgyak széles skáláját, mert a tárgyak is élnek, lelkük van – és ha ezt nem tudtuk volna, ezekről a fotókról megtudhatjuk.



Vannak még hullámvonalak, csigavonalak, fény-árnyék játékok, azonosítatlan ábrázolatok harmonikus formákkal és színekkel, fekete-fehér és színes fotók: egy figyelmes, megértő és pozitív tekintet lenyomatai.
Azt hiszem, nem csak a véletlen egybeesés hozta össze számomra a szenegáli írónőket és Lilion fotóit. Bizonyításul csak egyetlen leírást idézek.
Ken Bugul egyik novellájában egy afrikai kislány a déli hőségben káprázva néz egy nőt, az első fehér embert, akit életében lát. A leírás, ez a pillanatkép, olyan, mint egy fotó. És ezen a fotón mi nemcsak azt látjuk, amit az afrikai kislány, hanem őt magát, a döbbent nézőt is. Az egész, fényben úszó, fekete-fehér jelenetet.
Amikor fölemeltem a fejem, ott állt velem szemben egy fehér nő. Úgy látszott, mintha rám várna. Teljesen fehér nő volt, mindenütt fehér. Nem emlékszem rá, hogy fel volt-e öltözve, vagy sem. Azt hiszem, fel volt, különben másfelé terelődött volna a figyelmem. A fehér nő egy fa alatt állt... Hirtelen rádöbbentem, hogy ez egy tamariszkusz. A fehér nő ott állt egy tamariszkuszfa alatt. A tamariszkusz az ördög kedvenc fája, ezt szokták mondani. És nálunk az ördög: fehér volt. Tehát ez a fehér nő, aki ott állt velem szemben, egy tamariszkuszfa alatt, nem lehetett senki más, csak az ördög. Vagy az ördög felesége. Csönd volt az úton. Csak az ördög felesége és én álltunk ott. Egészen különös nyugalom ült mindenen, és nagyon nagy volt a meleg. A nap úgy világított, mintha a hőség fémes fényű folyadékként csurogna alá az égből.
Ez a szenegáli jelenet Ken Bugul novellájából olyan, mint egy dakari fotó Mészöly Beáta műveiből. Kanyargós életút után néhány éve kezdett fotózni, most először nyílt kiállítása Magyarországon, kettő is: Budapesten a Pedagógiai Könyvtár és Információs Központban és Miskolcon az Ifjúsági és Szabadidő Házban.