„ma már csak azt mondanám,
rohadt kislánykor,
a nagyi mindig bebugyolált,
ragacsos lepedőkbe,
és csókot nyomorított édes hajamra,
a dédi elszegődött a nagy, barna bútoroknak,
és kínzósat játszott,
velem…”

Czapáry Veronika verseiből.

Duna

Végülis a Dunába is lehet fulladni,
meg a néma kikericsbe,
amikor liszttől véresen nyújtózik,
hamvadtszőke szemétség,
az ágak,
mikor hófehér ruhájuk fellebben,
amikor hófehér szoknyád felizzik,
és gyullad, gyullad a téli nap.

Sivatag

Ezek a kis sivatagok, avítt időben,
a szárazság.
Egymásután. Minek is kiabáltok.
A korallok felszedik a vásznuk, és elvánszorognak.

Így alakult.

Folytatódik. Hamu alatt a por.
Elmehetnél végre innen.
Megmondtad nekik világosan, hol a határ,
milyenek,
pont mikor itt vannak.

Várunk még egy évet.
Amikor péppé mos a tenger.

Meggondolandó.
Üvegben laknak. A mozdonyok már kövek.

Sűrű boróka, mikor megmondtam.
Így alakult. Folytatódik.
Hamu alatt a por.

Kisnövésű de széles angyal elkiabálta magát a sávon.
Elmehetnél végre innen. Ja a hang.
Még egy kicsi kell ahhoz.

Megmondtad nekik világosan, hol a határ.
Pont mikor itt vannak.
A mozdonyok már kövek.

Péppé mos a tenger.

Tulajdonságok nélkül szeress

A történeteid meztelenek.

Halott tüdődre emlékszem, nagy volt, és sárga.
Aztán ahogyan az ágyban feküdtél és köhögtél, szívem majd megszakadt utánad.
Betegesek vagyunk, határozottan betegesek.

Nem baj.
Mindennap, amikor üvöltünk, nem találunk ott senkit.
Simán belekerülhetsz egy kiúttalan nagy, sárga gömbbe.
Magába ebbe.

Sikíts.
Olvadt pohár az arcomon.
Tulajdonságok nélkül szeress, szeress.

Bejött és lazán átette az egyik lábát a másikra

Bejött, és lazán áttette az egyik lábát a másikra, akár egy nő.
Valami emlék, úgy fogunk meghalni, hogy nem sikerült.

De nem volt baj.
Bejöttél hozzám, fényes voltál, mégis az iszapban találtam magam.

Pedig kipróbáltam mindent.
Olyan jól ecsetelted.

Fürdetés

Nem szeretek fürdeni,
mert mindig megvadítanak a rózsák,
kislánykoromban sokat játszottam,
de ma már nem,
ma már csak azt mondanám,
rohadt kislánykor,
a nagyi mindig bebugyolált,
ragacsos lepedőkbe,
és csókot nyomorított édes hajamra,
a dédi elszegődött a nagy, barna bútoroknak,
és kínzósat játszott,
velem,
sűrű suttogás volt az éj,
és rohanó az izzadás,
még a köd se óvakodott hozzánk,
csattogtak a városi lámpák,
és vizet aludtak a lambériák,
lepedőkbe csavartak, és fürdettek,
meg koslattam az eltévedt folyosón,
fehérek voltak a bútorok,
mint a nap,
a galambok állandóan kiabáltak
nálunk,
addig, amíg a nagy vasdarab fel nem oldott,
és nem akarta ruháját,
a porcelánok lázadásba kezdtek,
és hűvösek voltak a reggelek,
mi néztük a néma kezeket,
mint fényessé ragadt szelepek.



A szerzőről