Az előző rész tartalmából:

„Húzzál a Hiltonba gyorsan..!! Küldte el Angyal Szása a szkájpról Háznagy Elzát, aki kajánul azt mondta, hogy na Ricsiékkel nem unatkoznál, az biztos. Mielőtt elindult volna a munkahelyére brightoni Hiltonba, és hazaszólt egy kicsit.”.

Gordon Agáta a Magdolna negyedből.

 

 

Adni jó, adni jó, adni boldogság, ezt tudta A. Szása a gettóban és adott. Pénzt a legnagyobb titokban, mert pénzt a legtilosabb adni, olyasmi, mint ha vért adnál miközben vérszegény vagy. A pénzed a véred, és ha megcsapolod, akkor nem tudod megvenni a feltöltőkártyádat, vagy a repülőjegyedet, vagy a sörödet röviddel, hogy lazázhass egy kicsit, és nem fizeted be a számládat vízre, fényre, hőre és netre.

Igen ám. Csakhogy Renike kitartó, ez az övé, ez a kitartás és ismétlő képesség. Kopog, és ritkán dühösen, vár az ajtóban, és nem fintorog a csalódástól, hogy lakatlannak tetteti magát otthonom, velem együtt. Persze ötödjére vagy huszadjára előkerülök, meghallom, kinyitom, rámosolygok, megkérdezem.

Anyu azt kérdezi, nem vesznek fagyasztót? Nincs kétszáz forint kölcsön? Pelenkára. Egy háromazegyben? Nagyon fáj a foga, gyógyszert kér. Meg egy kis cukrot és mosóport. Ez így megy már napok óta, apa ritkán látható, anya szenved, Renikén látom, hogy boldogtalan ő is. Anya rosszkedvű, ingerült farkasanya, szenved, jobb, ha meghúzzák magukat, de se enni, se cigaretta, se pelus, vagy valami játék, vagy elmenni kicsit a szobakonyhából a piacig legalább.

Átérzem ezt, míg épp Londonba készülődünk, utaztató tündérem megszervezi, lefoglalja, megrendeli, kinyomtatja, mindet kifizeti, nem is tudom, miért. Adni jó..?

A lánya megengedte, említi Reni óvatosan, amikor áthoz egy szatyor szennyest, egy kis hígított mosószerrel. Mindenórás, hamarosan megérkezik a kis Ramóna, csak pár nap, egy-két hét, indokolt némi kímélet az öt nagy mellett, nem is értem, eddig miért nem mostunk, kis szégyent érzek, ha a mosógépre nézek. Mi van? Hessegetem odébb ezt a hangulatot. Miért ne lehetne önálló, saját mosógépünk? Csúnya, aki irigy, jut eszembe, nindzsa Cilin tanításaiból.

Mi lesz velük, gondolok a kis családra, amíg távol leszünk, és semmi segítség nem érkezik? És fájni fog, vagy szülni, vagy éhezni, vagy tombolni?

Lassan megegyezünk, a lányom nem a lányom, inkább az anyám, nem helyesli, de megengedi. Renike már nem is számít rá, add oda anyádnak, mondom, és a kezébe adok egy kétezrest. Szalad haza a gangon, a család egy másodperc alatt megélénkül és készülődik. Mind a hatan mennek vásárolni, hirtelen rájuk is süt a nap, eddig csak úgy vaktában tűzött mindenkire. Jó látni őket, adni jó, ennyi pénzért irreálisan nagy jóságot érzünk, barátságosan intünk, osszák be! Elhessentjük halvány szégyenünk.

 

Másnap hajnalban indulunk. Az utolsó percben angyalkártyát húzunk, ezzel indul a nap, áldással. Taxi jön ötre, még alszik a ház, titokban távozunk, jók vagyunk nagyon, adni jó, és csak egy hétre utaztunk el.

„Szeretett Gyermek, mindenki vétlen az igazságban, hiszen senki sem tudja megváltoztatni Isten tökéletes keze munkáját. Add át nekünk az összes rád nehezedő érzést, hogy könnyíteni tudjunk terheiden. Adj át nekünk minden olyan bűnt, haragot vagy szégyenérzetet, amely burkot vont szeretetteljes önmagad köré. Élvezd ki újfent a szívedben lakozó békességet.”

Kiírhatnánk az ajtóra, míg Londonból figyeljük, hogy hiába zörgetik majd.

 

London Szub-Európából egy szmogfelhő, vadkapitalista szenvedések szürke városa, amely beláthatatlanul távoli. Nem könnyű elindulni oda, meg vissza sem, Háznagy Elza a rá jellemző vakmerőséggel indult el, és most láthattuk, hogyan sikerült a nagy ugrás.

Lássuk, gondoltam, a reptérről befelé, hol van itt Anglia, ha egyáltalán? A reptéren útlevélvizsgálat, négyes sorok kacskaringóznak az útlevélvizsgáló kapuk felé, mindegyik kis pulpituson egy nő ül, elveszi az útlevelet, mosolyog, visszaadja. Így fogadnak. Csodálkozom, hogy nők és feketék is, én nem ülhetnék itt, nem vagyok ezen a szinten, egyszerű rasszista szubeurópai vagyok. A buszsofőr egy nő, a Viktória pályaudvaron nő vezeti a kis csomagos targoncát, na ez a legdöbbenetesebb, nőre ilyen kellemes munkát nem szokás bízni.

A múzeumba egy arab kendős nő enged be, a jó utat egy indiai nő írja fel a térképünkre… Ez a királynő miatt van, biztos vagyok benne, hogy nem lehet másként. Ez az idős női fenség, második Erzsébet a legjelképesebb uralkodónő státusában egyértelműen és hangsúlyosan egy asszony, és országában ezzel mindenki tisztában van. Egy asszonyt láthatunk egy világbirodalom első és legmagasabb pozíciójában, akinek nem lehet túl nehéz irányítani, mentális, morális, lelkiismereti, politikai és gazdasági irányokat tartani. Ez kicsit más önképpel ruházza fel ennek az országnak a honfitársnőit. A honfitársakat is. Látom a pályaudvaron, hogy ezek az emberek jók, jól viselkednek, és méltó gyermekei akarnak lenni ennek az eszménynek.

Ez az asszony, az angol királynő, egy idős asszony, 1952-ben koronázták meg, fél évszázada viseli ezt a méltóságot. Mára alattvalói nagyanyja. Kell spirituális érzék elfogadni ezt az eszményt, ebben létezni, és minden lépcsőfokot elismerni a közös úton, a felettünk valókat és az alattunk valókat erősen tartani, azon a helyen, ahová vettettünk.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A nők itt kompetensek, ez hamar feltűnik, ez egy 8 milliós város, és ebben az óriási bolyban sok kéz elkél. A legtöbb kéz takarítani kell, útbaigazítani, enni adni, ellenőrizni, segíteni, irányítani. A legtöbb kéz a nőknek kell, és ez egy spirituális feladat, nap mint nap ereszteni ezt a nyolc milliószoros nyüzsgést mozogni. Küldetés, napi tíz óra, másokért, a működésért, a rendért, a jó irányért.

Hamar eljutunk Brightonba, ez Dél-Anglia, mediterránnak látszó óceáni klíma, víz és fény állandó gazdagsága. Háznagy Elza takarít, takarítani mindig kell, és egy nagy vállalást teljesítő nagy kisebbséghez csatlakozott ezzel. A királynőről még nem tett említést, a főnökei nem angolok, a kollégái sem. A Hilton hierarchiájának csúcsán a vendég áll, és a jól szervezett gépezetben a takarítók munkája legtakarékosabb, ár-érték arányban tekintve. Azonban napi tíz óra, ennyi időt kell a közösség legszigorúbb szolgálatában eltölteni, motiváltan és teljes személyiségeddel pucolni, illatosítani, áthúzni, kiszellőztetni, sikálni, pakolni ahhoz, hogy aztán jó tett helyébe jót várj. Mint egy anya, táplálék és lakás, ráadásul tiszta szeretetből.

Az egyszerű nem angol ennyi munkáért cserében élhet úgy Angliában, mint a többi sokmillió. Angolország az angoloké, aki napi tíz órát dolgozik érte, az a magáénak érzi egy időre. Kifizeti a lakbérét és a buszbérletét, vesz dohányt és sört, hazaküldi a lakástörlesztést, elmennek kirándulni a környékre. Angolt még nem is láttak Háznagy Elza és a kolléganői, nem is ismernek, talán a ház tulajdonosa, ahol szobát bérel, angol. Talán valaki valahol angol, talán már itt született de láthatóan nem angol, meséli. Angolt nem hallottak, az angolt mindenki alulbeszéli, akit ismer, vagy el se hiszi, hogy már tud.

Angolul nem tudni, pidzsinül beszélni vagy süketnémán létezni: ez egy betonplafon. A legjobb szándék mellett is előítéletesek vagyunk azzal, akinek a nyelvi kompetenciája hiányosnak tűnik. Vadember, fogyatékos, bennszülött, tájkultúrált, néma, szubeurópai.

A rengeteg színű, nyelvű és ruházatú nő, akivel találkoztam az átszállóhelyeken, mindegyik határozottan odafigyelt rám, hogy megértse, amit akarok, noha udvariatlanul és helytelenül beszéltem, ha egyáltalán. Irigyen figyelem a fekete nőket, az indiai nőket, az arab nőket, a rózsaszín kislányokat. Olvasnak, írnak, beszélnek, sietnek, dolgoznak, angolok.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Beköltözünk a kétszintes sorházak egyikébe, felül hálószobák, a Háznagy Elzáé nem kicsi, a szomszéd török fiúéhoz képest, amely 6 négyzetméter. Viszont egy gyönyörű kis falura néz, dombokra, zöldekre, nagy piros busz áll meg előtte, szép kis séták ígérkeznek, és ugyanilyen házban ugyanígy él mindenki körülötte. Az első feltűnő érzés, hogy nincs para. Valahogy nem üldöznek. Rám mosolyognak. Nem kell úgy tennem, mintha épp nem érnék rá, vagy rossz lenne nekem, vagy kevés. Ők se tesznek úgy.

Nagy rutinnal úgy viselkednek, mintha minden rendben lenne velem. És velük. Üldögélünk a forró köveken, szépségek, rákvörösek, feketék, ruhában, kézenfogva, pucéron, kövérek, a kiloccsanó habokat nézzük, a sugárzó sziporkákat, és gyűjtögetni kezdjük a fehér kagyló érméket a kavicsok közül. Sok van, gazdagok vagyunk.