Az egész osztály csöndbe van. Mindenki engem bámul. Istenem, csak most ne bőgjek. Az orromon keresztül veszek egy nagy levegőt, aztán lassan elkezdek hátra menni. De valami, mint valami madár, vagy fény suhan át a szívemen. És megáll a lábam. Az első sornál. És életembe először beülök az első sorba (ami jó, mert sose láttam hátulról a táblát).

Nincs füzetem, nincs pénzem. A fejem egy nagy olimpiai úszómedence, az évek és az összes énem ott lebeg padokhoz ragasztva, míg alul csak nőnek a pisitócsák. Haver, senki se tudja, de ez nekem nem vicc, hogy itt vagyok ebbe a suliba. A tanár feje fölött nézem a falat. Van egy kép, kicsi, sötét hölgy, az arca olyan, mint egy aszalt szilva, a régi időkből. Ugyan ki lehet. A tanár leül az asztalhoz, beírja a hiányzókat, lila ruha van rajta meg futócipő. Sötét, szép az arca, nagy a szeme, a haját meg már mondtam. Az anyámnak nem tetszik, ha a niggerek így hordják a hajukat! Az anyám aszondja, Farrakhan jó, de már túl messze ment. Túl messze hova, akarom kérdezni. Nem tudom, én hogy vagyok az ilyen hajú emberekkel. A tanár beszél.

– Egy ilyen füzetre lesz majd szükséged. – Feltart egy fekete-fehér kis alakú füzetet, pont olyat, mint amit a csirkésnél hagytam. Amíg beszél, besétál egy lány.

– Kilenc harminchét van – mondja a tanár – Jo Ann elkéstél. – Meg kellett állnom, hogy egyek valamit.

– Legközelebb maradj is ott, ahol megálltál. Holnap kezdés, ezt az ajtót kilenckor bezárjuk!

– Inkább akkor bent akarok lenni – mormogja Jo Ann.

– Megegyeztünk – aszondja a tanár Jo Ann szemébe. Nem fél Jo Anntől. Jó van, Miz Rain.

– Érkezett néhány új ember…

– Találtam valamit! – kiáltja Jo Ann.

– Bocsáss meg kérlek – mondja a tanár, de látni való, hogy nem kér semmit se, dühös.

– Nem, bocsánat, Ms Rain. – most már világos, mint a nap, hogy Jo Ann besült

– de csak azt akarom mondani, kell valakinek egy plusz jegyzetfüzet, amit a csirkésnél találtam?

– Az az enyém! – mondom.

– Ragadd meg – mondja Jo Ann.

– Van nekem – én is meglepődök, hogy ezt mondom. –Ezt az Arkansas Jr. csirkefalónál hagytam ma reggel a 127-dik és 126-dik között.

– Na, istenuccse! – süvöltött Jo Ann. – Ott is találtam meg.

Kinyújtom a kezem, rám mosolyog. Ideadja a füzetet, a hasamra néz, aszondja:

„Mikorra várod?”

Aszondom: „Nem tudom biztosan.” Fintorog, semmit se szól, aztán leül egy pár székkel távolabb a mögöttem levő sorba.

Miz Rain szörnyen magán kívül van, aztán megenyhül, aszondja: „Több az új ember, mint a régi, úgyhogy menjünk vissza az első naphoz, ismerjük meg egymást, meg találjuk ki, hogy mit is fogunk itt együtt csinálni.” Furán nézek rá. Nem kéne neki tudni, mit fogunk csinálni. Hogy fogunk bármit is kitalálni. Dinkák vagyunk. Azér vagyunk itt, hogy tanuljunk, legalábbis én. Istenem, remélem ez nem olyan… olyan… mittomén – mint ezelőtt, aha, mint eddig évekig.

– Próbáljunk meg kört formálni – mondja a tanár. Francba, ippeg hogy leültem az első sorba, oszt most meg körbe kell ülni.

 

– Nem kell az összes szék – azt mondja a tanár Jo Ann-nek, aki a második sorból húzkodja a székeket. – Csak ötöt-hatot szedjetek ki, vagy hányan vagyunk, és állítsátok körbe őket, aztán ha már befejeztük a bemutatkozást, visszatesszük őket sorba. – Leül az egyik székre, mi meg utána (mármint ő, a tanár, meg minden).

– Jól van – mondja – hát ismerkedjünk meg egy kicsit, hhmmmm, lássuk, mondd a neved, hol születtél, a kedvenc színed, valami, amiben jó vagy, és hogy miért vagy itt.

– Mi? – röfög egy nagy rézbőrű csaj. Miss Rain a táblához megy, azt mondja: – Első: a neved, – oszt leírja – második: hol születtél – így tovább, míg minden a táblán van:

 

1. neved

2. hol születtél 3. kedvenc színed

4. valami, amiben jó vagy

5. miért vagy ma itt

 

Visszaül, oszt azt mondja: – Jó, majd én kezdem. A nevem Blue Rain…

– Ez az igazi neve! – ezt egy fiúruhás csaj mondja.

– Ahhaaaa, itt pusztuljak meg, ha hazugság a nevem.

– A keresztneve Blue? – mondja ugyanaz a csaj.

– Ahhaaaa – mondja Ms Rain, mintha lefáradna a pasis csajtól.

– Magyarázza meg!

– Nos, – mondja Ms Rain igazán lassan. – Nem hiszem, hogy meg kéne magyaráznom a nevem. – Ránéz a csajra, az meg veszi a lapot. – Na, ahogy mondtam, a nevem Blue Rain. Kaliforniában születtem. A kedvenc színem a lila. Mit csinálok jól? Hááát, elég jól éneklek. És azért vagyok itt, mert a barátnőm itt tanított régen, és egyszer el kellett mennie, és megkért, hogy ugorjak be helyette, aztán mikor kilépett, megkérdeztek, nem akarok-e a helyébe lépni. Azt mondtam, dehogynem, és azóta is itt vagyok.

Körbenézek, hatan vagyunk engem leszámítva. Egy nagy rézbőrű csaj, a hangos, beégett csaj, aki megtalálta a füzetem a csirkésnél, egy világos bőrű spanyol csaj, meg ez a barna bőrű spanyol csaj, aztán egy öltönyös csaj, a színe olyan, mint az enyém, olyan pasisan néz ki.

Nagy Vörös beszél most: – Az én nevem Rhonda Patrice Johnson. – Rhonda nagy, magasabb, mint én, világos a bőre, de ez nem használ neki semmit. Csúnya, nagy a szája, malacorra van, tényleg kövér, a haja rozsdaszínű, de nagyon rövid.

– Kingstonban, Jamaikában születtem. – Nem semmi! Nem is beszél furán, mint a banánzabáló népek. – Kedvenc színem a kék, jól főzök.

– Mit? – szólal meg valaki.

– Találd ki! – vág vissza Rhonda.

– Borsós rizsát!

– Aha, azt – mintha ilyen kis dolgot meg se lenne érdemes említeni.

– Currys kecskét!

– Eltaláltad! – mondja Rhonda. – Az anyámnak volt régen egy étterme a Hetedik sugárúton, mielőtt beteg lett, megtanított mindenre. Azért vagyok itt, – mondja komolyan – hogy felfejlesszem az olvasásomat, hogy le tudjak érettségizni.

A sovány, világos bőrű spanyol csaj beszél: – A nevem Rita Romero. Épp itt, Harlemben születtem. Azért vagyok itt, mert drogos voltam, kimaradtam a suliból, és sose tudtam rendesen megtanulni írni és olvasni. A kedvenc színem a fekete. – Mosolyog, kilátszanak a rossz fogai. – Asszem ez nyilvánvaló. – Ja, minden fekete volt rajta…

– Mit tudsz jól csinálni? – kérdezi Rhonda.

– Hmm… – azt mondja, aztán remegő hangon: – Jó anya vagyok. Nagyon jó anya.

A barna csaj beszél. Majdnem ugyanolyan színűek vagyunk, de kábé ez minden, ami közös bennünk. Én igazán lány vagyok. Ez meg nem tudom.

– Az én nevem Jermaine. Ajjaj! Valami ferdehajlamú.

– A kedvenc színem a…

– Először azt meséld el, hol születtél – ez megint Rhonda.

Jermaine úgy néz Rhondára, mint aki aszondja kabbe. Rhonda úgy vág oda a szemével Jermaine-nek, mintha azt mondaná, hogy na gyere, ha mersz. Jermaine azt mondja, Bronxban született, most is ott él. A piros a kedvenc színe. Jól táncol. Azért jött ide, hogy megszabaduljon Bronx negatív hatásaitól.

A spanyol Rita azt mondja: – Harlembe jöttél, hogy megszabadulj a rossz hatásoktól?

Jermaine, ami mondanom se kell, egy fiúnév, aszondja: – Az számít kit ismersz, és én elég sok embert ismerek, cicám.

– Hogy tudtad meg, hogy van ez a kurzus? – kérdezi Miz Rain.

– Egy barátomtól. Miz Rain nem mond semmi mást.

Az a csaj jön, aki megtalálta a füzetem. – Jo Ann a nevem, rap a címerem. A színem vaj. Az a célom, hogy veszek egy saját lemezjátszót. Miz Rain ránéz. Töröm a fejem, mi az a lemezjátszó.

– Hol születtél, és miér vagy itt a suliba – kérdezi Rhonda. Okés, látom már, Rhonda szereti igazgatni a dolgokat.

A King's County Hospitalben születtem. Anyám akkor jött velem Harlembe, amikor kilenc éves voltam. Azért vagyok itt, hogy meglegyen az érettségim, aztán, hát, már így is benne vagyok a zeneszakmában. Csak az iskolára kell figyelnem, hogy följebb juthassak.

A következő csaj beszél. – Az én nevem Consuelo Montenegro. – Hhhhúúúú, micsoda szép spanyol csaj, kávészínű, egészséges hosszú hajjal. Piros blúz van rajta. – Mér vagyok itt, kedvenc színem – mi ez az egész marhaság? – Belenéz Ms Rain arcába, dühös.

Miz Rain nyugodt. Rain, szép neve van. Úgy csinál, mint akit nem zavar a káromkodás, aszondja: – Ez csak arra való, hogy megtörjük a jeget, kicsit jobban megismerjük egymást úgy, hogy veszélytelen kérdésekre válaszolunk, anélkül, hogy a kényelmesnél többet kelljen megosztanunk magunkról a csoporttal. – Szünetet tart. – Nem kell neked is, ha nem akarod.

– Nem akarom – mondja a szép csaj.

Most mindenki rám néz. A körben mindenkit látok, engem is lát mindenki. Először azt kívánom, bárcsak az osztály végébe volnék, de nem kívánom azt többet, előbb leszek öngyilkos, ha még egyszer hagyom ezt megtörténni.

– Az én nevem Precious Jones. Harlemben születtem. A gyerekem is Harlemben fog születni. Milyen színt szeretek – a sárgát, mer az friss. Meg gondom volt a régi iskolámba, úgyhogy ide jöttem.

– Valami, amiben jó vagy – mondja Rhonda.

– Semmi – mondom.

– Mindenkinek van, amit jól tud csinálni – mondja Ms Rain lágy hangon. Megrázom a fejem, semmi se jut az eszembe. A cipőmet bámulom.

– Egy dolgot – Ms Rain.

– Tudok főzni – mondom. A szemem a cipőm orrán tartom. Még sose beszéltem az osztályban, kivéve, ha a tanárt vagy a kölköket kellett leordítani, ha baszogattak.

Miz Rain az óráról beszél. – Időnként körbe fogunk ülni, hogy beszélgessünk és dolgozzunk, de most tegyük vissza a székeket, és menjünk tovább, lássuk mi dolgunk van még. Nos, az első dolog: ez egy alapfokú író és olvasó óra, egy érettségi előtti felnőtt írásoktató óra, egy kezdő íróknak és olvasóknak való óra. Ez nem egy érettségiző osztály…

– Ez nem érettségiző? – kérdezi Jermaine.

– Nem, ez nem. Ezt a kurzust arra tervezték, hogy megtanítsa az embereket írni és olvasni – mondja Miz Rain. Francba, én tudom, hogy kell írni meg olvasni, érettségizni akarok – mondja Jo Ann.

Miz Rain, úgy tűnik, lefáradt. – Hát akkor ez az óra nem neked való. Értékelném, ha visszafognád a nyelved, ez tényleg egy iskola.

– Nekem aztán egy kalap szar se…

– Na, akkor miért nem mégy, Jo Ann, miért nem sétálsz ki – Miz Rain akár azt is mondhatná, hogy tudod, akkor miért nem húzol innen, kurva.

A spanyol csaj, Rita, aszondja: – Hát ez épp nekem való. Nem tudok se írni, se olvasni. Rhonda közbevág: – Én tudok egy kicsit, de segítségre van szükségem. Jermaine bizonytalannak látszik.

Miz Rain: – Ha azt gondolod, hogy az érettségiző osztályba akarsz járni, mindössze annyit kell tenned, hogy visszajössz ebbe a terembe délután egykor a szintfelmérőre. – Jermaine nem mozdul. Consuelo Jermaine-re néz, de semmit se mond. Jo Ann aszondja, majd visszajön egykor, bassza meg! Nem írástudatlan ő. Miz Rain rám néz. Már csak én nem beszéltem. Mondani akarok valamit, de nem tudom, hogyan. Nem vagyok hozzászokva a beszédhez, hogyan mondhatom meg? Miz Rainre nézek. Azt mondja: – Nos, Precious, veled mi a helyzet, gondolod, hogy jó helyen vagy itt?

Meg akarom mondani neki, amit mindig is el akartam mondani valakinek, hogy az oldalak, kivéve a képes oldalak, mind ugyanolyanok nekem; a hátsó sort, ahol ma nem vagyok ott; hogy hét évesen hogyan ülök mozdulatlanul egy széken. De nem vagyok hét éves. De sírok. Miz Rain arcába nézek, a könny csorog a szememből, de nem vagyok se szomorú, se zavart.

– Itt, Miz Rain, – kérdezem – itt a jó helyen vagyok?

Ad nekem egy zsebkendőt, azt mondja: – Igen, Precious, igen.

 

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 3.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 4.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 5.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 6.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 7.

Amerika legfelzaklatóbb női regénye a Centrifugán 8.