„Nem tudom, hogy volt-e reménytelen szerelem az életemben,
Lángh Júlia 1977-ben hagyta el Magyarországot, hogy gyerekeivel Párizsban töltsön egy évet. Az egy év meghosszabbodott, a hajdani „budai úrilány” világcsavargása közel húsz évig tartott. A Párizs fű alatt az első hét esztendő történetét meséli el, mely ugyan szűkösségben telt, ám mégis minden percét áthatotta a szabadság megélése.
HATVANNYOLC NYOMÁBAN
A Fontarabie utcai ház régi, kétemeletes, kicsit málló vakolatú, zegzugos épület volt, háromszögletű, mindig árnyékos belső udvarában a macskakövek között fű nőtt, a falak mellett néhány csenevész fa nyújtózkodott. A ház egyik felét egy kommuna foglalta el, változó taglétszámmal; itt töltöttem párizsi életem első két és fél évét.
A földszinten volt, a konyhával egybenyitva, a közös helyiség, társalgó vagy szalon, nem is tudom, neveztük-e valahogy; talán azt mondtuk: lenn, mert még két szintje volt a háznak. Nyári estéken nagy franciaablaka tárva-nyitva állt. Ha az arrajáró benézett a csigavonalas erkélyrácson át, matracokon üldögélő, hosszúhajú fiúkat és lányokat láthatott. A fű illata Jimmy Hendrix, Bob Marley, David Bowie dallamaival keveredve szállt ki a csöndes mellékutcára. Senkit sem zavart, sem a szag, sem a zene. Néhány járókelő elmosolyodott.
A fű szót először Beaudelaire használta, 1860-ban, arab mintára a marihuánát és hasist jelölve így a mesterséges mennyország útján. A nagy Robert értelmező szótár két idézetet kínál ebben a tárgykörben. Egyet a Le Monde egyik 1977-es számából (történetesen abban az évben kezdtem Párizsban élni): “Senki nem talál benne kivetnivalót, még csak meg sem ütközik rajta, hogy a szocialista rádióban egy lelkes műsorvezető minden szombaton bemondja a városban kapható fűfajták félhivatalos árfolyamát.” A szótár másik idézete pár évvel későbbről, az Expressből való: “...kávé után konyakkal, majd füves cigivel kínálnak”.
Nyoma sincs az illegalitás hangulatának.
A fűszagú földszinti szoba egyik falát teljes egészében egy bársonyos benyomást keltő műszálas anyag, derűs világoskék színű lepel borítja. Hónapokon át varrogatunk rá színes rongyokból kivágva az aznapi ihlet szerint fát, virágot, állatot. Hátul kis fenyves, ezüst selyemtó mellett brokát szomorúfűz, tavirózsák, lapulevelek, békák, elefánt, zsiráf, papagáj, röpködő paradicsommadarak, az égen jobbról nap, balról hold, középen néhány csipkehabos felhő: édeni idill. Mint azok a mindenütt árult, színes, pszichedelikus poszterek, amelyek a mi szobáinkban is láthatóak, akárcsak a gazdag rajzolatú mandalák, meditációra késztetve, távol földi hívságoktól, földhözragadt matériától. Édes semmittevés, amely csak látszólag az, hiszen telve a rejtélyes világegyetemmel.
Az édenkertet főként Charlotte és én gazdagítottuk varrományainkkal, a többiek csak időnként tettek hozzá valamit. A ház szépítése, a növények ápolása, a lélek finom rezdüléseinek tárgyiasítása egy szárított rózsaszál vagy egy házilag gyurmázott, apró kiscica formájában, mindig Charlotte műve volt. Kócosgöndör, vörös haj, zöldes macskaszemek, puha, kötöttzoknis járás lábujjhegyen, kopogás helyett halk kapirgálás az ajtón, arab vagy afgán, nem túl gyakran mosott, földigérő, hímzett ruha. Horoszkóp, tarot-kártya, Yi-king, makrobiotikus receptek, holdnaptár, álomfejtés. Charlotte fönn lakott a padlásrészen, az alacsony, ferde tető gerendái alatt rakosgatva össze mozaikokból az életét. Nem dolgozott, munkanélküli segélyt kapott, vagy talán inkább ő is hosszútávú betegszabadságon pihent; marginális körökben akkoriban sokan íratták ki magukat éveken át valamilyen dilivel. Állítólag elég volt olyasmit mondani, hogy doktor úr, rettentő depressziós vagyok, képtelen lennék reggel fölkelni, csak azért, hogy részt vegyek ebben a zajos túltermelésben, nem, doktor úr, én ezt nem bírom, és az orvos belátta, hogy ezzel a nála páciens gyanánt jelentkező állampolgárral a termelés úgysem nyerne semmit, kiírta hát.
Charlotte a ház urának volt a barátnője, az egyik; együtt találták meg és bérelték ki ezt a helyszínt, egy másfélemeletes ház háromnegyed részét, a hajdani falura még néhány régi házacskájával emlékeztető negyedben, nem messze a Père Lachaise temető egyik rejtőzködő oldalkapujától. Nem volt nagyon jó állapotban, de Léon a tulaj utólagos jóváhagyásával sajátkezűleg ügyesen felújította, kényelmessé téve több személy együttlakása számára. Léonnak volt érzéke ahhoz, hogy öreg házak vagy házrészek belső tereit saját keze munkájával alakítsa át aktuálisan megálmodott életmódjához igazítva. Néhány évenként váltott; többnyire Párizs huszadik kerületében maradva kibérelt vagy megvett egy kicsit lepusztult egy-, vagy kétemeletes házat, saját kezével és az élete folytatásában részt vevő partner segítségével felújította. Az új lakótér megteremtése a fizikai munka terhein túl lelki súlyokkal is járt, természetesen mindig a partner miatt.
Ennek a háznak – amelyet ők ketten azért béreltek, hogy majd más lakótársakkal együtt megteljen élettel – az anyagi terheit kezdetben Léon egyedül állta; Charlotte úgy vélte, hogy finom jelenléte és folyamatos jótéteményei arányos hozzájárulásnak tekinthetők a közös háztartáshoz. Léon ennek nem örült.
Charlotte korábban tisztes kispolgári életet élt – ő mondta így –, orvosasszisztens volt, majd gyógyszerügynökként járta a rendelőket, hogy fölkínálja az orvosoknak a legújabb gyártmányú készítményeket. Esténként kikapcsolódni a Contrescarpe-ra járt. A kicsi, hangulatos tér egyik kávéházában irogatott hajdan Hemingway, itt kezdte énekes pályáját Georges Brassens, Jacques Brel, Nougaro. Charlotte szerette érezni maga körül a művészet szellemét, miközben mályvaszínű kiskosztümben, retiküljét az ölében tartva ült barátnőjével a kávéházi asztalnál. Egy szilveszter éjszakán, vidám és barátságos társaságban, egy ismeretlen, megnyerő fiatalember nagyon meggyőzően magyarázta neki, hogy milyen sokféle és milyen széles a világ, mennyire vonzó minden ismeretlenség, s közben egy apró LSD tablettát pottyantott az italába. Ezt Charlotte csak napokkal később tudta meg, már Amszterdamban, ahová habozás nélkül, egyenesen a kávéházi asztal mellől, a fejében zajló tüzijátéktól megbűvölve követte a megnyerő fiút. Néhány hét múltán világszemléletében megváltozva hazatért Párizsba, nem ment vissza a munkahelyére, gyógyszergyárak, gyógyszerek és az egész burzsoá fogyasztói társadalom meggyőződéses ellenzőjévé vált, feladatának az emberi lélek és a kozmosz harmóniájának kutatását tartotta.
“Zöld keze” volt, ahogy a francia tudja érzékletesen mondani; minden növény kivirult a gondozása alatt. És minden macska szóbaállt vele. De ha úgy adódott, egereket is szívesen megsimogatott; a természet teremtményeivel való elmélyült kapcsolatában a bolhák életét is tiszteletben tartotta. Ám volt, amire lankadatlanul tudott haragudni: a társadalomban uralkodó merev szokásokra, minden hierarchiára, előítéletre, zártságra. Nosztalgikusan mesélte, hogy 68-ban valamelyik párizsi kórházban minden további nélkül elzavarták a feudális rendet fenntartó főorvost, és bizottságot választottak, hogy az képviselje demokratikusan mindenkinek az érdekeit, főorvosét, ápolónőét, betegszállítóét, betegét egyaránt; egy híres elmegyógyintézetben pedig a medikusok akcióbizottságot alakítottak, hogy a pszichiátriai szemléletváltás nevében átvegyék az irányítást.
(Terjedelem: 280 oldal. Ár: 2990 Ft. ISBN 978 963 142 727 1)
BEMUTATÓ: SZEPTEMBER 24. 19.00
CENTRÁL KÁVÉHÁZ ÉS ÉTTEREM
IRODALMI CENTRIFUGA
RÉSZTVEVŐK: LÁNGH JÚLIA, MORCSÁNYI GÉZA, BALOGH JUDIT MALACKA
BESZÉLGETŐTÁRSAK: BÓDIS KRISZTA, GORDON AGÁTA
