"Tormay Cecile 134. születésnapja: restart, reneszánsz és reinkarnáció. Tormay Cecile szövegeiből egy nagy női szellem szól az olvasóhoz. Ez a szellem a boldog békeidőkben nevelkedett, az osztrák-magyar monarchiában kapott európai műveltséget, az első világháború előtt vált kulturálisan kompetens író nővé. Erről a mentális klímáról szólnak korai írásai. Majd végigélte Európa első kollektív öngyilkossági kísérletét, az első világháborút. Tormay írta meg a nagy vesztesek generációjának vallomását, a traumatizált túlélők női vallomását. Példátlanul gazdag forrás, érzelmi mintagyűjtemény és nőtudatú korrajz, amelyet eddig nem ismerhettünk. Ebben a tudatban érdemes olvasni Tormay Cecile Csipkerózsikát a 21. században, Magyarországon." - Az írónőt Gordon Agáta ajánlja figyelmükbe.
Hír: MISE ELHALLGATOTT ÍRÓNŐNKÉRT: AZ IRODALMI NOBEL-DÍJRA JELÖLT, MEGHURCOLT ÉS HALÁLBA HAJSZOLT TORMAY CÉCILE-ÉRT TART EMLÉKMISÉT BUDAPESTEN OKTÓBER 12-ÉN ESTE 8 ÓRAKOR A SZIKLATEMPLOMBAN ZSONGOR ATYA. MINDEN ÉRDEKLŐDŐT SZERETETTEL VÁR A TORMAY CÉCILE KÖR.
Életrajz - Csontos Péter: TC a magyar irredenta nagyasszonya
A LIFT alkalmából Tormay Cecile egyik első novelláját ajánljuk, amely 1900-ban jelent meg: Apródszerelem című novelláskötetének címadó darabja. A novella a később leszbikus identitással vádolt fiatal író lélekrajza a lányos lovagok szenvedéseiről.
APRÓDSZERELEM
Románc a XIV. századból
Kobozpengetés.
...Szerelem... Szerelem!... Te minden idők talányos virága... Te vagy, aki megölöd a gyarló emberi szíveket tavaszuk hajnalán.
Románc.
Akkoron esett meg ez a történet, amikor kegyes és katolikus Anjou Lajos király ült a magyarok trónusán. És egyik kezében tartá vala címere liliomát, másikban pedig az igazság, bölcsesség és hatalom virágait. Lábai előtt hajlongának büszke Venezia, Genova, Firenze, Padova, Aquilea. Oltalmát a pápa kereste, vazallusaiul a napnyugati király urakat bírá, és az észak hideg tengerétől délnek kék vizéig, kelet fekete tengeréig minden népek alattvalói valának.
Ekkoron esett meg ez a bús történet, amely immár régen kobzom húrjaira rozsdásodott vala. Ekkoron esett meg a Kárpátok rengeteg hegyei közepett, az Abák nemzetségéből származó Rátoldfia Iroszló moróci gróf úrnak sasfészkében.
A várban ez idő tájt fényes vigasságok verték fel a mególmosodott csendet. A gróf úr sok daliás lovagot, csillogó leventét hívott vala magához azon okból, hogy tündérszép leánya, Mária férjet-urat válasszon közülök. De hát jöttek a leventék hívogatás nélkül is, mert a grófkisasszony igen nagyon szép leányzó vala, és apjának beláthatatlan földjei, várai, tenger jobbágya hozományul esendettek kezével. A sok szerelmetes lovag csak úgy nőtt a földből — mindennap új vendég, csengő-bongó kísérettel. De könnyű és jutalmazó is vala a reménykedőknek szeretni — mert szeretni azért, hogy viszontszerettessünk, az igen emberi, hanem szeretni csak azért, hogy szeressünk és szenvedjünk, az jámbor aureolás szenteknek való foglalatosság. És szerelmében ilyen jámbor és türelmetesnek látszék egy ifjú apród, ki minden nemes lovagoknál jobban szereté a grófkisasszonyt. A dáma azonban szörnyűségesen büszke vala, s csak vállán által nézett olykor hív szolgájára.
És ilyenkor összeszorult az apródúrfi szíve. Brokátos, lengő ujjú köpenykéje alatt a különben megfeszülő selyemingre hímzett aranysólyom reszketve ráncolódott össze kis, félénk madárrá.
Az ifjú, ki a keresztségben Lőrincz nevet nyert, de kit Mária divatosan, olaszosan Lorenzónak szólított, minden utaiban elkísérte és hívségesen szolgálta úrnőjét; véle lovagolt vadászatain, járt-kelt a vadon erdőkben, és a lakomák alatt magas hátú széke mögött állt, figyelmezve parancsaira, s bort töltve a grófkisasszony aranyos, szafiros billikomába.
Megesett pediglen egy díszlakoma folyásában, amikor magyar meg lengyel leventék, velencei nemesek, nápolyi lovagok és egy hatalmas sváb herceg ülének hosszú sorral az asztal körül, és vígan csengették billikomaikat a grófkisasszony egészségére, hogy Mária háromszor intett Lorenzónak, töltse meg billikomát borral... De az apród annyira el vala mélyedve a leány hajnalszép nyakának, drágagyöngyökkel befűzött sötét hajának sóvárgó nézésébe, hogy végtére is csak mint valami gonosz álomba elmélyedve emelte föl kupáját, s rábámészkodva a grófkisasszony szépséges, büszke arculatára, a rubintos nektárt a billikom mellé öntötte.
Mária fekete szemei félelmesen, haragosan néztek a remegő kis apródra, s azután kendőjét a piros foltra dobta, úgy, hogy a mulatozó vendégek mit sem vettek vala észre a szégyenletes dologból.
Lorenzo kezei kihűltek, térdei összeverődtek, gyermekes ajkai félrehúzódtak, s ami sehogyan sem vala méltó egy vitéz kis leventéhez: nagy, álmodozó szemeiben meggyűltek a könnyek.
...A lakoma végét járta, az étekfogók felhordták az utolsó fogást, s a karcsú, gótikus ablakok ólomkarikás üvegein beszűrődő tavaszi napfény megtört az aranyedények cifráin, mámorosan csillant föl a leventék gyémántos övein, fényes csatos öltönyein. A várudvarból fölhangzott a kopók vad ugatása, a lovak türelmetlenül dobogtak, s a solymárok abroncsain készen ültek a piros sapkás sólymok.
— Fel a vadászatra! — hangzott mindenfelé, és Iroszló úr, ki a vitézek hajdani méltóságteljes öltönyét viselte, megvetve, mint akár VI. Kelemen pápa, a divatos, kurta, feszes ruhát, amelynek viseléséért őszentsége egyszer megrótta Károly császárt, keleti kényelméből fölrázva rengeteg testét, felállt. Mária és a vendégek követték példáját.
A szobormerev ajtónállók leemelték a vállnak támasztott hosszúnyelű, fényes bárdot, és tisztelegve nyitották meg sorra a nehéz, ezüstveretű tölgyfa ajtókat.
A grófkisasszony legelsőnek indult meg a hideg, komor lovagtermeken át, s apródja, sötétvörös velencei öltönyében, sárga, kihajló, pillangós topánkáiban bizonytalanul lépkedett mögötte. Leányos, reszkető kezei félve fogták hölgyének uszályát... Utánuk megindult a lovagok áradata.
És mikor fölharsantak a lovagudvarból a vadászok kürtjei, a grófkisasszony is kilépett öltözőszobájából, melynek küszöbén Lorenzo őrködött, s a meghajszolt szarvasok könyörgő tekintetével nézett reá. Mária azonban komolyan monda ily szavakat:
— Lorenzo, ne jártasd szemeidet ott, ahol keresnivalójuk nincsen; és megtiltom, hogy a jövőben énreám oly szemérmetlen tekintettel nézz, mint a mai lakoma alatt. Mondom, ne merészkedjél, mert hazaküldetlek édesanyádhoz, nem vagy méltó, hogy apródom légy. Ilyen tekintetek árán sohasem fogod elérni, hogy király urunk előtt fejedre tegyem a lovagok koszorúját.
Az úrfi könyörgő mozdulattal kulcsolá össze kezeit. Egész nagy szerelme gyermekszemeiben égett.
És a grófkisasszony, megilletődve a mit sem kérő, s mindent lábai elé rakó szerelmen, bűvös, dalos hangon mondá, szelíden, szánakozva:
— Lorenzo!... Szegény fiú, imádkozzál, talán majd elmúlik! — De azután, mintha megbánta volna a hozzá méltatlan gyengédséget, fejét hátravetette, kissé elfordítva csodaszép arcát, kevélyen, kérlelhetetlenül ilyeténképpen folytatta beszédét: „Javítsd meg magad, és elmélkedjél bűnös lelked felett... hogy pediglen ezt tehesd, ma nem kell séreted a vadászaton.”
S azután intve egy másik apródnak, ki a közelben ácsorgott — anélkül, hogy szép fejét megbólintotta volna —, sötétzöld vadászruhájában, mint valamely viharos tünemény, gőgösen hagyta ott a tekintetétől, hideg szavaitól szinte megdermedt Lorenzót.
Az apród szobájába osont, fel a toronyszobába, melynek rácsos ablakán át lelátott a nagy udvarra s a benne nyüzsgő tarka, fényes népségre. A nyusztprémes, brokátos lovagok vígan csoportosultak a téren, ki-ki igyekezett a sváb herceg közelébe jutni, s nyergeikből kihajolva hízelkedve szóltak a termetes, vörös képű nagyúrhoz... A leventék mögött karmazsin öltönyös apródok, tarka, habos ujjú, bőringes solymárok, sötétruhás pecérek, kik selyemzsinórra fűzött ugató kutyákkal bajoskodának, az udvar mélyében pedig vadászok, kürtösök szorongtak. A nap ártatlan tavaszi mosolygással tűzött vala néhány sugárt az udvarba, s a gyengén fújdogáló szellő türelmetlenül lengette meg a lovak sörényét.
Egyszerre aztán újra felharsantak a kürtök. Mária jelent meg, kalapján a tollak bókolva hajoltak előre egy pillanatra, majd lovára emelték őt, s megindult a menet. Haragos fekete hajával, vállán keresztbe vetett aranyos kürtjével úgy száguldott át a lebocsátott felvonóhídon, mint a vadászatnak valamely őskori boldog istenasszonya.
A kis apród fent az ablakában fájdalmas sóhajjal szorította égő homlokát a hideg vasrácshoz. Senki sem vette észre, hogy ő hiányzik a mulatók sokaságából... Keserűen gondolta el, hogy ha ő valaha lovag lészen, nem feledi soha, hogy egykoron apród vala — nem feledi úgy, mint azok odalenn, akik immáron eltűntek sóvárgó szemei elől a kanyargó hegyi úton.
— Ah! Ha lovag lennék! — susogta, s belevetette magát a boltíves ablakmélyedésben álló öblös székbe, mely az Árpád királyok idejében templomi kórusszék lehetett. Kis, karcsú teste egészen elveszett a rengeteg faragványok között, s fejét búsan temette két kezébe.
— Ah! Ha lovag lennék! De majd egykoron bizonnyal az leszek... elmegyek agg Budába, tollat cserélek a leghírhedtebb lovaggal: megölöm. Azután megszelídülve rettenetes haragomban, jámborul térdre hullok hölgyem előtt, és fejemre tétetem a lovagok borostyánkoszorúját... és győzelmem minden fényét lábai elé rakva, Mária felmagasztaltatik lovagja hősiességében... Feleségül veszem! — Itt azonban ártatlan álmodozásának fehér madara túl magasra szállt; felébredt bele. Eszébe jutott, hogy a grófkisasszony halandó emberek számítása szerint épp öt évvel idősebb, mint ő...
Megint sóhajtozni kezdett, lábait elnyújtotta, s még jobban elmerült a román stílű faragványok mélyében.
— Istenem, csak tehetnék érte valamit, valami bátor dolgot. Megmenthetném az életét! Napnál világosabb, hogy ez volna a legjobb! De mikor? Az a sváb herceg nagyon sokat ivott a Mária, és nagyon sokat evett a saját egészségére.
Felállt, gyöngyökkel átfűzött fürtjei előrecsapódtak, s hosszú orrú, finom cipellőjével hevesen dobbantott.
— Mit tegyek! Hiszen most már azt sem engedi, hogy mint hív szolgája kövessem utaiban. Pedig nékem a boldogsághoz olyan kevés, szép arcának puszta látása is elég lenne. Istenem! Istenem, miért is jöttem én ide... milyen boldog voltam édes jó anyám ölében, messze otthonomban. Nem vágyakoztam semmi földi javak után, és amíg nem vágyódtam, nem is valék irigy. De most oly sokat szenvedek ezen rettenetes lelki nyavalyában.
Eszébe jutottak gyermekévei; az első nap, mely a moróci gróf úr várában reáalkonyodék; a hideg, tömjénszagos kápolna, melyben Mária mögött álldogálva legelőször tűnt szemébe, mennyire szép ő... Ekkor még boldog volt — de aztán lassan elszomorodék, és ok nélkül gyakran sírdogált. Kobza érintetlenül függött poros, pergamenes pulpitusa felett... Mit tudta ő, mi történik vele. Olyan érzése támadt, mintha valamelyes héttollú buzogány csapása megszédítette volna — de még nem érezte tisztán, hogy mije fáj tulajdonképpen — egészben szenvedett.
És kínlódott iszonyúan mindaddig, míg egy álmatlan éjjelen, mikor a hold rengő ezüstös hálót szőtt vala a völgyek fölé, s fehér világában mint a szenvedés fekete virágai nyíltak ki az apródszoba ablakrácsainak rózsái, általbocsátva szirmaikon a halavány holdfényt, megdöbbenve reá nem jött, hogy a szíve fáj... S ekkor úgy elcsodálkozott, miként az első ember a teremtés hajnalán, amikor agyagtestében legelőször megdobbant a szív.
Azután úgy cselekedett akkor is, miként most, sóvárgó karjait kitárta az ég felé: „Szerelmes vagyok!”
— Azt mondotta, imádkozzam! — Elfordult az ablaktól, a szabad, kék hegyek látása, a messze elszálló vércsék csapongása fájt neki. Letérdelt egy kis firenzei kereszt elé, melyet még tanítójától, a kegyes padovai Fra Giacomótól kapott vala, összekulcsolta kezeit, s feje ájtatosan csuklott vállára... Egyszerre azonban megrettenve ugrott fel, s borzadva nézte végig önmagát; tekintete megakadt a moróci grófnak keblére hímzett címermadarán. Az a sólyom tépte össze az ő szegény apródszívét, s az nem engedi őt fohászkodni, mert — ó, borzalom! — a szent imában nem a Boldogasszonyról elmélkedik, hanem... hanem arról a büszke, szép földi leányról.
Bűntudatos gerjedelmében kirohant szobájából; rengve vágódott be mögötte az ajtó. Lefutott a bástyák szürke karjai között sziklai virágként viruló várkertbe.
...Minden tele volt virággal, a tavasz ünnepelte legszebb napjait. A nap alkonyodóra szállt, s a hegyek árnyékukat borongva vetették le a völgyek ölére, s rejtelmesen nagyokká nőttek, mintha este éjszakára megcsókolni vágynának az eget. A fák közül fehér gőzök emelkedtek fel, de a vár büszke tornyaival, szaggatott bástyakoszorúival, erkélyeivel, kapui felett a kőcímerekkel még fényárban úszott, s a piros alkonyati égbe belerajzolódva mint valami lovagálom megvalósulása trónolt kevélyen a hegyormon.
Lorenzo rohant, sebzett gyermekszíve ijedten dobogott. Egyenesen ahhoz a kőpadhoz vette útját, mely kedvenc helye vala Máriának. Leborult a mohos, hideg kőre, s a hársfák, bodzabokrok meg az orgona fürtös ágai lassan elborították illatukkal, lehulló virágaikkal a fiút... Ő pedig elmerült kesergő, nagy szerelmének mélységes tengerébe, s a fölébe szövődő bódító illat, a madarak utolsó alkonyi dala elringatták, elaltatták a kis apródot a kemény sziklapadon úgy, mint hajdan édesanyja elringatta lágy ölében. Elaludt. És álmodott:
Azt álmodta, hogy ő is felszerszámolta vala lovát, s utánavágtatott a vadászoknak. Fejét le-lehajtotta az erdő lombjai alatt, és sebesen haladt előre sohasem látott utakon. Egyszerre valahonnan messziről eszeveszett lódobogást hall — ráfigyel... Most hosszú sikoltás hasítja meg az erdő csendességét. Kezével beárnyalja szemét. Nem... nem csalódik, ő az; vadul lobogó, megtépett zöld öltönyében, viharosan szállongó hajával, széles szárú lovagkesztyűiben, ő az, Mária, amint belekapaszkodik megvadult lovának sörényébe.
Most itt az alkalom, ujjongott a fiú, most megmentem az életét, ha meghalok is érte. Leugrott paripájáról, s mikor a megvadult ló a sötét, haláltorkú szakadékoknak rohanva szemtől szembe került véle, belevágta körmeit az állat orrcimpájába, s mint egy macska, reálógatta magát egész súlyával.
— Mária segíts!... — suttogta a fiú az ő két Boldogasszonyához fohászkodva, s elhomályosuló szemei szépséges szerelmének arculatára tekintének... A ló végre is kifáradt, vérző orral állt meg, s Lőrincz halálra sebezve, összetört testtel bukott a magas, virágos fű közé.
Hűlni érezte vérét, szíve alig vert... Mária letérdelt mellé, és jóságosan a szemébe nézett, azután megfújta rivalgó, aranyos kürtjét.
Egyszeribe megélénkült a vadon, rohanva jöttenek lovagok, apródok, cselédek, de a grófkisasszony most csak őt nézte.
A solymárok puha hordágyat róttak össze fagallyakból, mohából, illatos zsályából, reáfektették, azután négy daliás legény vállra emelte, s csendesen, mint valami halotti menettel, felvitték a várba, kis toronyszobájába.
Lorenzo szenvedett, de mily nagy lehetett a szerelem, mely kedvessé, óhajtottá tette ezt a szenvedést!
Szerelem! Szerelem!
A világ lassan elsötétült, s a hold már az égen járt, halálszerű, fehér kezével benyúlván az íves ablak rácsai között, be egészen az ágyáig. Oda fektették, s azután mindenki elment, egészen egyedül maradt...
Még egyszer körülnézett a meghitt boltíves szobában. Nagy karosszékében, mintha valamilyen fehér árny ült volna. A holdvilág vala... kobzának húrjain is a holdfény játszott emberi füleknek süket zenét... pulpitusára a pergamenek közé is az a hideg, fehér világ könyökölt, sőt ágyára... őreá magára is.
— Ah! Bizonnyal a halál ez... a hold a hírnöke. Már mindenemet elfoglalta, mintha csak meg lennék halva.
Fejét kissé felemelte..., messziről lódobogás hallatszott. — Tán az elkésett lovagok jönnek. „Ők még nem tudják, hogy immáron én is lovag vagyok, és azt sem, hogy nemsokára halott leszek.”
Jólesett neki ez a gondolat, mindennel végezni, ami földi útjainkon fájdalmat, gyötrelmet okoz, elfeledni a halálban szerelmét, szenvedéseit, önmagát. Tagjai csodálatosan megzsibbadtak, szíve rendetlenül vert, s kezei, a hív apródkezek, amelyeket imára kulcsolni többé nem tudott, kihűltek. De ekkor valami történt, s e látomástól vére fejébe szállt. Fehér ruhában, virágkoszorúval homlokán Mária suhant be a kis szobába.
Nesztelenül, a holdvilág útján közeledett hozzá, leült ágya szélére, s kezét az apród homlokára tette.
Lorenzo hallgatott, és csak mosolygott, miként a vértanúk mosolygának vala az égből alápillantó szent Szűzre.
— Lorenzo... szegény fiú, imádkozzál, talán majd elmúlik. — És azután imádkozának egy buzgó fohászt együtt. Majd ily kegyes szavakat mondott a leány: „Megmentetted életemet, hőstetteddel lovaggá lettél, mondd, mit kívánsz utolsó órádban. Mindent teljesítek.” Fejét lehajtotta hozzá, fürtjeik összeértek. A fiút szerelmesen borzongatta meg ez az érintés.
Ekkor azonban félelmes robajjal dörgött valami mellette... „A halál... a halál.”
— Egy virágot a hajadból, elviszem a sírba — mondotta kábultan, sietve, olyan érzettel, mintha máris az Úristen zsámolyánál lenne a fehér felhők fellett.
Mária gúnyosan, megcsalódva nézett reá.
— Csak ezt kívánod! — Szemei azt látszottak mondani: „Úgy hittem, szeretsz.” De azután kevélyen vett ki hajából egy szál virágot, s odadobta az ifjú vérző szívére, majd felállt, és zajtalanul, miként jött, elosont...
Ismét az előbbeni dübörgés... Lőrincz magához tért, felriadt álmából. Tagjai megmerevedtek a hideg kőpadon, karjai elzsibbadtak, szívverése kimaradt a rossz fekvéstől. És az álom — az álom az oda volt.
A virágok még illatoztak, a hold fenn járt az égen, kísérteties világot gyújtva a vár fényes tornyain, a nagy, csúcsos ablakokon. A fák között hűvös szél lengedezett... az a szellő, amely életünk álmaiból oly sokszor ébresztett a valóságra. A felvonóhídon pedig dübörögve, szövétnekek imbolygó fényénél vonult haza cifra kíséretével Mária, s mellette biztos győzelme mámorában a sváb herceg lovagolt.
— Tehát csak álmodtam! — jajdult fel a fiú, mostmár egészen magához térve. — Hát nem mentettem meg az életét, nem halok meg! Ah Istenem, pedig mily jó... mily szép lett volna úgy.
Visszarogyott a kőpadra, és sírni kezdett keservesen, mert úgymond: „Egyszer életemben, álmomban csókolhattam volna meg őt, és akkor elmulasztám!”
Visszhang.
Szerelem... Szerelem! Te minden idők talányos virága... Te vagy, aki megölöd a gyarló emberi szíveket tavaszuk hajnalán...
(Daruvár. „Nemzet” 1897. Apródszerelem 1899.) Tormay Cecile
