"A férfiakat figyelmeztetni kell, és meg kell érteniük, hogy gyakran félelmetesek, a nőkre és gyerekekre – különösen a családtagokra – akaratlanul is nagyon veszélyesek tudnak lenni.
Szerintem vannak férfiak, lehet nem is kevesen, akiknek megkönnyítené az életét és a lelkét, ha megértenék, hogyan okoznak félelmet, és eloszlathatnák…"

"Erős és gyenge, gazdag és szegény, mester és inasa között a szabadság az, amely elnyom, és a törvény az, amely felszabadít."

(Henri-Dominicue Lacordaire)

Férfiaknak kiszolgáltatva – traumák

D. László Ágnes 1953, Kaposvár, író. Volt könyvtáros, tanár, pedagógiai szakfelügyelő, könyvkiadó vállalkozó. 1989-től folyamatosan jelentek meg írásai helyi, országos napi- és hetilapokban, kulturális és irodalmi folyóiratokban. Alkotásait közölte többek között a Holmi, a Valóság, a Mondat, a Könyv és Nevelés, valamint az Élet és Irodalom. A rendszerváltás, a változó politikai ideológiák emberformáló hatása érdekelte leginkább, idővel azonban családja történetén, és saját sorsán keresztül is, egyre inkább rálátott a férfitársadalom perifériáján egyensúlyozó nőnemre.

– Ön feminista? Mit jelent annak lenni?

– Igazából nem tudom, mit jelent feministának lenni. Úgy vagyok vele, mint Rejtő Jenő alakja, kinek fogalma nincs, ki is az igazi Trebich. Belelendülök egy témába, legyen az iskolatörténet, a szociáldemokrácia 100 éves útja, vagy épp a nők története, kutakodok róla, aztán megírom. 50 éves már múltam, mikor megértettem, hogy nem vagyok a társadalomban egyenértékű ember. Sőt anyám sem volt az, és miközben ez ellen berzenkedett, engem mégis a bátyám és ezzel együtt a férfinem kiszolgálására tanított. Vagyis erősebb volt hagyományos neveltetése, mint felvilágosultsága és gyakorlati tapasztalata. Ezt felismerve kezdtem kutatásba 6 éve, míg ebből össze nem állt egy nőtörténetről szóló jegyzet. Ateistaként meglepve fedeztem fel munkám során, hogy a keresztény szellem a nőt egyértelműen alárendeltnek tekinti. Ekkor, és visszamenőleg kezdett el értelmet kapni egyik kereszténydemokrata városi képviselőnk polgármesterünkhöz szögezett kérdése 1992-ben: "Miért hagytad a nőket hisztizni?" A kérdés arra vonatkozott, hogy mikor iskolánkra a katolikus egyház szemet vetett, nem hagytuk, megvédtük. Országos ügy volt, sajtó, TV, aláírásgyűjtés, de a lényeg: állami tulajdonban maradtunk. A szóbanforgó képviselő úr a bányabezárások tüntetései miatt a bányászok ellenállását valószínűleg nem minősítette volna hisztinek. Ők ugyanis férfiak voltak. A Femina – nőportré-kiállításom – anyaga nőtörténeti mellékletként született. 56 éves rákos bátyámnak végignéztem haláltusáját. Két hónapig nem tudtam megszólalni utána, a nőtörténet írását félbehagyva, de a témánál megmaradva rajzolni kezdtem. Nem gondolom, hogy feminista vagyok. Csak embernek hiszem magam.

– Hogyan tudta képviselni emberi jogait, mikor erős volt a nyomás, hogy tartsa a nemi szerepét, ami egyértelműen alárendelt? Hogyan tudta felülírni neveltetését?

– Kisvárosi környezet, kaposvári iskolák. Míg bátyámat tolja előre a család, én a magam erejéből munka mellett tanultam. Bátyám szófogadó, jó fiú volt, kitűnő tanuló, a helyi középiskola dicsősége, évtizedekig a példaképem. Olvastam és olvastam. Lázadó kamasszá lettem, ami terhes volt anyámnak, bár igazából jól nevelt, idealista, naiv kislány voltam. Erről a korszakról szól A halál piszkos jéger-alsóban jár című kamaszregényem. Első szerelmem nekem szóló leveleit is feldolgoztam benne. Ő azóta underground pártot alapított, leveleinek akkori morbiditása 30 év múlva pártjában is visszaköszönt. Határtalan tágas lett a világ és szabad. Erről a szabadságról szólt a korabeli ellenkultúra, zenében Bob Dylan és a Rolling Stones képviselte számomra. 18 éves koromban anarchistának vallottam magam, ki sem a családot, sem a társadalmat nem fogadja el. Mivel pénzem alig volt, rászoktam az országúti stoppolásra, végigutaztam a fél országot így. 20 évesen (1973) kis híján "érdekházasságot" kötöttem egy rendszerváltó szamizdatossal, a veszprémi egyetem egyik rendőri megfigyelés alatt álló kedves és intelligens diákjával. Azt ígérte Engels után szabadon, hogy az állam el fog halni, és ez engem olyan módon lelkesített, hogy írógépemen sokszorosítottam egy csomó politikai írását. Egyszer kis híján lebuktunk, anyám tüntette el munkásságom nyomait. Imádtam motorozni, bátyám Pannónia húszasán tanultam, megmutatta, hogyan kell elindulni, a fékezésre ijedtemben jöttem rá, amikor közeledett a vonat. Egyedül motorozgattam később, csak mindig kellett várni egy férfira, aki lábra állítja a járművet, mert gyenge voltam hozzá, mint a harmat. Férjhez mentem egy magamhoz hasonló idealistához 24 évesen, együtt diplomáztunk tanárképzőn. Terhesen tapasztaltam ki először, hogy nőként nem vagyok egyenértékű ember. Két gyermeket nevelő értelmiségi férfifőnököm, akinek versei jelentek meg és nagyképűen szónokolt a nők libidójáról, tudta, hogy terhes vagyok, mégis kiküldött a megyében egy olyan terepre, ahol az úttalanságtól, sártól, kövektől az autó órákig rázkódott velem. Kinyílt a méhszájam, 6 hónapig feküdnöm kellett, nehogy elvetéljek. A fekvés szigorúan értendő, amint felálltam, mintha kötőtűt szúrtak volna belém. A következő csapás a szülés volt. A kórházban éjfélkor ment el a magzatvizem, de csak délután háromnegyed ötkor szültem meg, 16 óra elteltével már infúzióval, amit anyám könyörgött ki a főorvostól. Ügyeletes nőgyógyászom ugyanis rám sem nézett és későn vették észre, hogy lányommal ki-be játékot játszunk, a vállára tekeredett a magzatzsinór. Ez a terhességi és szülés-élmény jócskán megváltoztatott.

– Gondolja, hogy általánosítható a férfiak ilyen magatartása?

– Abszolúte... van erről más történetem is – szerintem egész életünkre jellemző, csak hallgatunk róla: apám, a bátyám, a férjem: mindőjüket szerettem, és mindőjük szeretett engem, de leginkább anyám, a férjét elhajító ("nem születtem oroszlánidomárnak" felkiáltással), aki fiát haláláig kiszolgálta. Meghalt a fiáért, az pedig cserbenhagyta. Anyám azt hitte, magánál jobbat szült, hiszen fiú. De ez tévedés volt. Nem biztos, hogy rossz szándék van bennük. A férfiak időnként egy másik bolygó, föl sem fogják, hogy ártanak.


– Úgy tűnik nekem, hogy ezt a magatartásmintát az anyukája sugallta. Vagy mit jelent pontosan, mit ért cserbenhagyás alatt?

– Anyám mindenét bátyámnak adta, noha én éltem vele egy házban. A lányom és én gondoztuk. 77 éves volt, mikor bátyám odavette magához teljes jó szándékkal azzal, hogy "most visszaadom neked mindazt a jót, amit életemben nekem adtál". Ő és második felesége egy hétig bírták a visszaadást, aztán kerestek egy rossz öregotthont, ahol nem ügyeltek a betegekre. Azok egymást fosztogatták, a fiatal ápolók letegezték anyámat és a többi. Többször szóltam én is, anyám is a bátyámnak, hogy el kell onnét hozni, de testvérem nem fogta föl, amit mondunk, azt hitte ő a legokosabb. Anyám végül balesetet szenvedett pár hónap múlva és meghalt. Kikerülhető lett volna, ha az intézet vezetése jól szervezett és lelkiismeretes. A temetése azért csúszott sokat, mert nehéz volt orvost találni egy hamis halotti bizonyítvány kiállítására. De az intézet elintézte. A bátyámnak fogalma nem volt arról, mi az a betegség, mi az öregség, és főleg mi az odafordulás, ami a gyengének és az elesettnek a gyakorlatban jár. Aztán láttam bátyám vívódását a halállal. Ő hetekig fuldokolva, csont soványan, tök kopaszon is dacolt az iszonyú fájdalommal és a halállal, de még ott sem adta meg magát az elesettségnek. Olyan méltósággal szenvedett ki, amit sem anyám, sem én nem ismerünk. Más fajta. És ezért nem értette meg anyámat.

– Aztán hogy alakult az élete?

– Volt egy komoly traumám: 2 hónap alatt hirtelen 20 kilót fogytam, értelmileg és fizikailag összerogytam és a következő fél év alatt még 10 kilót vesztettem, mindezt egy szexuális zaklatás miatt, ami önmagában nevetséges lett volna, ha nem egy ügyvéd követi el ellenem, a megijedt ügyfelével, egy büntetőügyben. A betegség neve, mint később megtudtam, poszttraumás stressz szindróma. Néztem a falat. Elfelejtettem, hogy hívnak. Nem tudtam kezembe venni a partvist. Előtte 20 évig egyedül neveltem a lányom, most nem tudtam bevásárolni sem. Nem tudtam, mi micsoda, lexikonokból tanultam meg újra az elfelejtett szavakat. Nem tudtam mozdulni. Fűnyírással próbáltam az izmaimat megerősíteni, naponta egy méterrel többet. Iszonyú volt. A büntetőügyet ügyvédem hozta rám, mert könyvkiadóként őt bíztam meg a szerzőjogi kérdésekkel. Bepereltek, három év alatt voltam tanú, gyanúsított, elítélt, terhelt, és a vétség vége megrovás lett a Legfelsőbb Bíróságon. Mindvégig azt hittem, ártatlanul hurcolnak meg. Ma már tudom, ügyvédem palástolta csupán rossz döntését. Összevissza hazudozott. Ma sem tudom, nem akarattal vitt-e bele a bajba – a rendőrség szerint tudnia kellett, hogy szerzőjogi ügyben rossz tanácsot ad.

– Lezárta az ügyet?

– Nem lehet egy olyan ügyet lezárni, ahol szakmailag emberként és nőként egyaránt tönkretettek. Ráadásul a pénzemért. Ez az ügy lezáratlan marad, mondhatnám, ez volt a jéghegy csúcsa. Itt állt össze a kép. Bátyámmal való neveltetésünk különbözősége, főnököm és a nőgyógyász felelőtlensége, ügyvédem cinizmusa, hogy csak arról beszéljek, miket az előzőekben említettem.

– Hogyan harcol feministaként? Mit tekint fontosnak közölni? Mit szeretne elérni?

– Mint az előzőekben írtam, nem vagyok feminista. A feminizmus egy olyan politikai mozgalom, amely megszabja híveinek a különböző viselkedésmintákat még a művészetben is. Elismerem, hogy fontos, hiszen a feminizmus harcot vív. De én nem vagyok harcos. Legföljebb eltűnődöm. Míg fiatalon és szabadon az állam elhalásában hittem, öregen megértettem, hogy a nőket csak az állam tudja megvédeni családjuk és a társadalom férfiközönyétől és a férfierőszaktól.

Láng Judit