"De voltak éjszakák, amikor hiába várta a színes álmokat, felrezzent furcsa hangokra, és sehogy sem találta a helyét a régi ágy horpadásai közt. Ahogy múltak az álomtalan percek, érezte, hogy egyre jobban sürgeti valami, ki kell menni, ki a sötét, jeges udvarra, vagy az ajtó elé készített vödörbe kell csurgatni, amit utált, mert billegett és nyomta a combját."

Solti Gyöngyi novelláját ajánljuk szombati olvasmányként.

Solti Gyöngyi: Nem nagy ügy

A sötét kis szoba a konyhából nyílt, fűtése nem volt, hideg teleken a konyha melege szivárgott át, de az is csak az éjszaka közepéig. Ha a kis Lulu ilyenkor felébredt, arcán érezte a jeges fuvallatot az ablak felől. Közelebb furakodott testvéreihez és igyekezett gyorsan elaludni, hogy aztán csak a meleget ígérő motozásra eszméljen, amikor apja a sparheltet rakja meg hajnalban. De voltak éjszakák, amikor hiába várta a színes álmokat, felrezzent furcsa hangokra, és sehogy sem találta a helyét a régi ágy horpadásai közt. Ahogy múltak az álomtalan percek, érezte, hogy egyre jobban sürgeti valami, ki kell menni, ki a sötét, jeges udvarra, vagy az ajtó elé készített vödörbe kell csurgatni, amit utált, mert billegett és nyomta a combját. A szoba is hűvös már, egy ilyen út után percekig reszket még a paplan alatt. Az sem mindegy, hogy Rozi vagy Saci felé indul, az egyik könnyen ébred, a másik nehezen, de ha mégis meglöki, mint múltkor, nagyon haragos lesz. Megpróbált mindent, összeszorította a combjait, hanyatt feküdt, hason feküdt, gondolt valami másra, de hiába, egyre jobban kellett. Nem pisilhet be, ahhoz nagy már, meg a pizsama is nedves lesz, meg az ágy is átázik, hideg van, lassan szárad. Ahogy forgolódott, keze beleakadt a két ágy közötti résbe. Ha félretolta a két matracot, le tudta dugni a kezét, egészen a padlóig. Óvatosan, hogy a takaró le ne csússzon, letolta a nadrágját, helyezkedett egy kicsit, a kezével kitámasztotta a matracokat, aztán becsukta a szemét, lazított. Nem ment könnyen, de csak arra kellett gondolnia, hogy a vödör fölött guggol, vagy a latrinán, és így hamarosan megindult a sugár. Szinte látta, ahogy az aranyló cseppek szertefröccsennek az olajos padlón, és arra gondolt, hogy ha reggelre felszárad, akkor nem is lesz szükség magyarázkodásra.
– Nővér! Nővérke! Ki kell mennem!
Nehezen préselte ki magából a szavakat, nem is a gyengeség miatt, hanem mert előtte alaposan el kellett gondolkodnia, milyen szavak is kellenek most ide. De halkra is sikerülhetett, mert a folyosón semmi mozgás nem volt. Úgy érezte, erősebben nem tud szólni, valami másra lesz szükség. Jobb kezét felemelte, az ágy melletti kis szekrény felé nyúlt, minden erejét összeszedve meglendítette, leverve a szekrényre készített poharat. A zajra végre megjelent a nővér.
– Jaj, mit csinált már megint Szentesi néni?
– Ki kell mennem! – súgta.
– Luluka, értse meg, nem tud kimenni, mondtam már, magán van a pelenka, eressze be nyugodtan.
– De én nem vizelhetek be! – mozgott a szája hangtalanul.
A nővér legyintett egyet.
– Nem nagy ügy!
Aztán elindult az ajtó felé, megtorpant, visszalépett, megigazította a takarót, megsimította az eltorzult arcot, majd kiment.
A folyosóról beszűrődött kamaszos hangja, a tegnap esti mozit beszélték a többi nővérrel, hol halkan, hol harsányan, fel-felcsattanó nevetésük visszhangzott a steril falak közt, majd egy fordulattal a betegágyhoz csapódott.
Így nevettek ők is a testvéreivel, már a mozi előtt elkezdték. A film szép volt, talán még meg is könnyezték, de mire felkapcsolták a villanyt, újra féktelen jókedvük lett. A mozi sarkánál már alig bírták, a falnak támaszkodtak, és teljesen átadták magukat a nevetésnek. Csak elég volt egymásra nézni, máris kirobbant, ha egyikük már abbahagyta volna, a másik gurgulázása magával ragadta. Lulu keresztbe rakott lábakkal állt, kezét ölére szorította, és nehezen nyögte ki:
– Mindjárt behe-pihi-silek!
Nővérei felvisítottak, kezükkel jelezték, hogy ezt már igazán nem lehet bírni, Lulu is nevetett még, de elkerekedő szemeiben egy kis rémület is megjelent. Mi lesz, ha tényleg? Mi lesz, ha megint nem jut el a WC-re, mint ahogy a szülés után már többször megtörtént.
– Hát pisilj!- mondta Saci, mikor végre levegőhöz jutott. – Nem árulunk el, ne félj!
Ezen valahogy megint nevetni kellett, és Lulu érezte, hogy nem tudja tovább tartani. Az új nejlonharisnya mindkét lábán levezette a kis patakot, bele a cipőjébe, a kedvenc csatos cipőbe, amit még fiatalasszony korában kapott, és mostanra kicsit szorította a lábát. Magas oldala megtartotta a lét, nem folyt ki, de minden lépésnél toccsant egyet, ők minden toccsanásnál nevettek, egészen, míg haza nem értek.
A két arc aggódva hajolt fölé, ő kinyitotta a szemét, megörült:
– Saci, Rozi, hát itt vagytok?
– Szentesi néni, én az orvos vagyok! – az apró doktornő hangja éles volt és nagyon hangos, ettől hirtelen fájóan kitisztult a feje, és rádöbbent, hogy nővérei már rég nem élnek. Azt már nem látta, hogy a két orvos összenéz, a kis doktornő széttárja a kezét, mielőtt elmennek. Addigra ő már megint csukott szemmel feküdt, és a sűrű tompaság alól megpróbált valami tiszta gondolatot kikaparni, legalább, hogy eszébe jusson, hol is van éppen. Egyetlen dolgot tudott biztosan, hogy pisilnie kell, és hogy nem akarja az ágyba ereszteni. Kezével megkereste a két matrac találkozási pontját, úgy érezte, meg is találta, elképzelte, ahogy helyet csinál magának, lazított, a vödröt, a latrinát gondolta oda, majd mikor már megkönnyebbült, békésen és boldogan indult el abba az irányba, ahonnan nővérei gyöngyöző kacagását hallotta egyre hangosabban.

A szerzőtől/ről a Centrifugán:
Solti Gyöngyi: Érzéstelenül