"Mindig szerettem a meséket, mert arról szólnak, ami a legfontosabb: az emberről, önmagunkról. Tanítanak, gyógyítanak, utat mutatnak, megerősítenek. [...] Hiányoltam néhány témát abból a mese-összességből, ami már átszűrve érkezett hozzám. És egyszer csak megszólaltak bennem ezek a témák, ezek a történetek." - Káli Hajnal két meséjét olvashatják ICA Műhely-rovatában. Jó szórakozást!

Az elveszett népmesék könyvéből

A királylány és a lovag

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány. Ez a királylány olyan szép volt, hogy híre messze földre eljutott, és még az Óperenciás-tenger túlpartjáról is érkeztek királyfiak és nemes ifjak, hogy a kezét elnyerjék. De a királylány nem akart férjhez menni. Atyja sokat bosszankodott a makacsságán, de mivel egyetlen gyermeke volt, nem erőltette. Csak az aggasztotta, hogy leányán olyan szomorúság ült egy ideje, aminek ha okát tudta is, a gyógyszerét nem ismerte. Aggodalmáról az terelte el a figyelmét, hogy egy napon az északi boszorkány felébresztette a sarkok rettentő sárkányát, hogy otthonának és gonosz terveinek őrzője és védelmezője legyen. A sárkány félelemben tartotta az ország északi részét, és a boszorkány mesterkedéseinek köszönhetően egyre közelebb kúszott a királyi várhoz a fagy. Senki nem mert vállalkozni arra, hogy megküzdjön a sárkánnyal, aki nemcsak tüzet, de mindent megfagyasztó levegőt is képes volt kilehelni. A király végül országát és lánya kezét is felajánlotta annak, aki megmenti ettől a csapástól a népét. Még így sem akadt sok vállalkozó, de aki mégis megpróbálta, az vagy odaveszett, vagy visszafordult - és a király senkit sem tudott hibáztatni ezért. Aztán egy napon, amelyik mintha melegebb lett volna az előzőnél, híre érkezett, hogy a sárkányt legyőzték. Mindenki táncra perdült a királyi udvarban, csak a királylány lett még szomorúbb. A másnapi kézfogó hírére sírva fakadt. De most nem enyhítették meg apja szívét a könnyek, ígéretét be akarta tartani.
A királylány visszavonult szobájába. Kincsesládikójából óvatosan elővett egy elefántcsont szobrot. A szobor egy leányt ábrázolt, olyan szépet, aki mellett a királylány szépsége elhalványult. Végigsimított hófehér, hideg bőrén, majd visszatette a ládikóba. Körülnézett a szobában, hallgatózott, és mikor semmi neszt sem hallott, egy rejtett ajtó mögül cselédruhát és egy batyut vett elő. Átöltözött, haját szoros copfba fonta, fejére kendőt kötött, cipőjét lehúzta, ékszereit fésülködő asztalára tette. Majd csendben kiosont a várból. Senki sem állította meg, azt hitték, egy cselédlány tart hazafelé a faluba. A kapun kívül megállt, egy pillanatig habozott, de a batyu a vállának ütődött, és megérezte benne a ládikát. Ez erőt adott neki. Észak felé indult. Nem vette észre, hogy ácsorgása közben egy időre fény vetült az arcára, és a vár tövében kuporgó alak, mikor felismerte, megmozdult, de végül nem szólította meg, csak utánaosont a sötétben.
A királylány egész éjszaka gyalogolt. Messzire akart kerülni a vártól, nehogy megtalálják azok, akiket apja a keresésére küld. Elkerülte a házakat, de az erdőbe nem ment be mélyen, félelemmel töltötték el az onnan kiszűrődő zajok. Hajnalban megállt pihenni. A batyuból egy darab kenyeret vett elő, és miközben azt majszolgatta, azon gondolkodott, hogyan legyen tovább. A szökést már régóta tervezgette, de úgy jött el, hogy nem volt kész terve az útra. Elővette a szobrot, nézte, nézte, s csendben potyogtak a könnyei. Valami megrezzentette előtte a bokrot. A királylány megijedt, de csak egy rigó merészkedett elő kíváncsian, és a kenyérmorzsák felé araszolt.
- Várj - mondta még könnyes szemmel a királylány -, adok neked egy kis kenyeret - azzal letört egy darabot, és letette a rigó elé a földre. Az kíváncsian felnézett a lányra, belecsípett a kenyérbe. Így eszegettek csendben. Mikor a királylány felállt, hogy továbbinduljon, a rigó füttyentett egyet, és egy közeli fa alsó ágára szállt. Visszanézett hívogatón a lányra. Az, mivel úgysem volt más terve, elfogadta a hívást. Egyre beljebb haladtak az erdőben, de a királylány nem félt. Látta, hogy a rigó elkerüli a legsötétebb, szinte járhatatlan részeket, és biztosan vezeti valamerre. Nagy igyekezetében, hogy ne veszítse szem elől a madarat, nem tekintett hátra, nem látta az árnyat, ami követte.
Mire a nap hanyatlani kezdett, az erdő egyre ritkábbá vált. Mikor kiért a királylány a fák közül, a rigó megint füttyentett egyet, és elrepült. A királylány keresett egy védett helyet, kis tüzet gyújtott. A batyujából egy almát és kenőcsöt vett elő. Nagyon fájt a lába, azt kenegette, míg fel nem kúszott a hold a fák fölé. Akkor megint elővette a kis szobrot, és letette maga elé a földre. Amint a telehold fénye érintette az elefántcsontot, megváltozott a színe, olyanná vált, mintha élne. Lassan ment végbe a változás: leány lett a szoborból.
- Megint eltelt egy hónap - szólalt meg szomorúan a szoborból lett lány, majd csodálkozva nézett körül. - Hol vagyunk?
- Nem bírtam már tovább. Tudom, hogy kérted, hogy ne induljak, mert bajom eshet, de nem bírtam tovább! Muszáj a boszorkát megtalálnom! - a királylány keserves sírásra fakadt.
- Ne sírj! Most együtt vagyunk. Úgy! Mosolyogj rám! Ölelj meg, csókolj meg, azután beszélünk arról, merre menj tovább.
A királylánynak nem kellett több biztatás, a szoborból lett lány karjába vetette magát, sírt, nevetett. A fák lombja oltalmazón hajolt föléjük, míg a hold égi útján lustán végigsétált. Mikor a királylány felébredt, már csak az elefántcsont szobrot találta maga mellett. De sírva fakadni nem volt ideje, mert ág roppant, levél rezzent, és kilépett valaki a bokrok mögül. A királylány nagyon megrémült. De az idegen megszólalt.
- Ne félj, nem bántalak! Én vagyok az a lovag, akit, mivel a sárkányt legyőztem, atyád a férjedül szánt.
- Nem megyek vissza apám házába! Nem leszek a feleséged! - kiáltotta a lány.
- Tudom - mondta szelíden a lovag -, és én sem akarok a férjed lenni. Nem atyád küldött. Követtelek. Én is éppen megszökni készültem.
- Megszökni? Miért? Talán nem kívánsz feleségedül? Vagy atyám trónját, felelősségét nem akarod?
- Szépséges vagy, hölgyem, és nem félek a munkától sem, amit egy ország kormányzása jelent, mégsem fogadhattam el atyád ajándékát. Úgy illik, hogy titkot adjak titkodért cserébe, még ha a tiédet nem is önként adtad, és én nem szándékosan hallgattam ki - mondta szomorúan a lovag. Majd így folytatta: - Apám háza messze északon van, hatalmas birtok az övé. Ott nőttem fel, az erdőket jártam, és nagyon boldog voltam, mert nem voltam egyedül. A szomszéd földesúr fia volt minden utam kísérője. Együtt tanultunk, együtt vadásztunk, együtt töltöttük minden időnket. Mígnem egy napon gímszarvast üldöztünk, és az távolabbra csalt minket, mint ahol azelőtt valaha jártunk. Nem vettük észre, hogy elhagytuk apám földjét. Egy folyóhoz érve megálltunk pihenni, és akkor váratlanul elénk toppant egy vénségesen vén szipirtyó. Azzal vádolt minket, hogy meglestük a lányát, amint a folyóban fürdött. Hiába tiltakoztunk, nem tágított. Azt mondta, bűnhődnünk kell ezért, és vagy valamelyikőnk feleségül veszi a lányát, vagy a rabszolgája lesz. A lábunkat nem tudtuk mozdítani, nem tudtunk védekezni vagy menekülni. Aztán elvesztettem az eszméletemet. Mire felébredtem, egyedül voltam apám kastélyának kapujában. Azóta őt keresem mindenhol, és nem nyugszom addig, amíg meg nem találom, és ki nem szabadítom, vagy halálomat nem lelem valahol! - A lovag szomorúsága és haragja megrendítette a királylányt. - Azóta megtudtam, hogy az északi boszorkány tette ezt velünk, és amikor a sárkányt legyőztem, épp hozzá tartottam.
- Minket is ő átkozott meg! - kiáltotta a lány. A fiú szemében a saját fájdalmát látta viszont, és nem bírta tovább, keserves sírásra fakadt. Zokogva szakadtak fel belőle a szavak. - Gyalázatos, átkozott boszorka! Gyűlölöm, amiért ezt tette velünk! Csak gonoszságból, hiszen mi haszna származna mindebből? Már egy éve, hogy..., már egy teljes éve!
A lovag átkarolta a vállát, és erősen tartotta, amíg el nem fogytak a könnyeik. Akkor megszólalt:
- Most már ketten vagyunk. Legyőzhetjük őt, ha akarjuk, és visszakaphatjuk, ami a miénk.
- Megteszek bármit, hogy sikerrel járjunk! - mondta határozottan a királylány. - Induljunk is hamar.
A lovagnak nem kellett ezt kétszer mondani, összeszedték a motyójukat, és felkerekedtek. Három nap, három éjjel mentek, csak rövid időre álltak meg enni és pihenni, ha már nem bírták tovább, de erős vágy hajtotta őket, így nagy utat tettek meg. Negyednapra el is érkeztek az északi határhoz. Éppen azon tanakodtak, merre haladjanak tovább, amikor motyogásra lettek figyelmesek. Nem értették jól, ezért közelebb óvakodtak. A fák között egy öregasszony üldögélt, a lábát tapogatta, fájdalmasan nyögdécselt, és hangosan kesergett.
- Jaj, én szegény, szerencsétlen vénasszony, hogy így jártam! Mi lesz most énvelem? Itt fogok éhen veszni az erdőben, vagy farkasok falnak fel! Jaj, jaj, én szerencsétlen!
- Adj Isten, jó napot, öreganyám! - lépett elő a lovag a rejtekéből. - Mi történt kenddel?
- Jaj, fiam, szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál! Elbotlottam ebben a göröngyben itt, s lábamat szegtem. Nem tudok felállni.
- Egyet se búsuljon, öreganyám, segítünk mi! - Azzal a királylány is előjött, és ketten karjukba vették a vénasszonyt, és annak útmutatása alapján a házáig cipelték.
- Jól van, gyermekeim, köszönöm a jóságotokat! A házban találtok egy ládikát, abban egy tégelyt, hozzátok azt ide nekem! Attól mindjárt jobban leszek, és akkor méltó módon tudlak vendégül látni benneteket.
Úgy tettek, ahogy az öregasszony kérte, és alig győztek csodálkozni annak láttán, hogy a tégelyben lévő por hatására a törött láb azonnal egybeforrott. Mikor aztán ettek, ittak, és aludtak is egy jót, s már indultak volna tovább, az anyó így szólt hozzájuk:
- Hálás vagyok a segítségetekért. Fogadjatok el egy keveset ebből a porból: bármit kívántok, ez teljesíti nektek. De tudnotok kell, hogy csak egy alkalomra elegendő, és hogy nagyon erősen kell kívánnotok, különben a hatalma kárba vész.
Megköszönték illendően az ajándékot, és útra keltek. Napról napra, óráról órára hidegebb lett, ebből tudták, hogy már a boszorkány birodalmában járnak. Óvatosan haladtak, minden pillanatban várták, hogy a gonosz szipirtyó elébük toppan, de sokáig nem történt semmi. Egyik este furcsa hangot hallottak, olyan volt, mintha kisgyerek sírna. Közelebb érve látták, hogy egy nyúlfi szorult bele egy ravaszul elrejtett csapdába. Ott vergődött, sírt a szerencsétlen. Csak a hátsó lábát kapta el a csapda, nem sérült meg súlyosan, de szabadulni nem tudott. A királylány szívében szánalom ébredt, és a nyúlhoz szaladt, hogy kiszabadítsa. Meglepetésére az állat nem futott el, hanem megszólalt:
- Megmentettél, szépséges leányzó, pedig már nem sok reményem maradt! Ha egyszer neked lesz segítségre szükséged, csak füttyents, és ott leszek azon nyomban.
Még meglepődni sem volt idejük, s a nyúl már elillant, olyan gyorsan, hogy szemmel sem tudták követni. Nem mertek a csapda közelében hosszan időzni, hiszen gyanították, ki helyezte el azt. Annyit gyalogoltak hát, hogy biztonságos távolságban legyenek tőle, és megpihentek. Már nagyon hideg volt, reggel óta hóban tapostak. Apró tüzet gyújtottak, remélték, hogy a nap sápadt fénye elrejti a rosszakaratú szemek elől. A tűz vidáman pattogott, és egyszer csak azt vették észre, hogy a fa, ami alatt ültek, az ágait a tűz fölé nyújtogatja, mintha melegedni akarna. A lovag óvatosan úgy irányította a lángot, hogy az ne veszélyeztesse az ágakat, de jobban melegítse azokat. Majd arról kezdtek a lánnyal beszélgetni, hogyan győzhetik le a boszorkányt. Semmilyen használhatónak látszó tervük nem volt. Elkeseredetten üldögéltek, és kedvüket még rontotta a feltámadó szél, mert dermesztő hideget hozott, még a csontjaikat is elérő hidegséget. Nem is hallották meg azonnal a suttogást.
- A kendő, a kendőjében van a varázsereje, anélkül csak közönséges halandó, semmi más. A kendőjében van az ereje, a kendő, éjszakára leveszi, akkor nincs rajta - susogta a hang. Nem értették, ki beszélhet, hiszen messzire elláttak, és nem volt ott rajtuk kívül senki. Aztán rájöttek: a faágakat szólaltatta meg a szél. Most már volt tervük, volt reményük. Felbátorodva indultak tovább. Nem haladtak sokat, mikor meglátták a boszorkány házát. Ócska kis viskónak tűnt, ha nem ismerték volna a lakóját, gyanútlanul megközelítették volna, és akkor nem szabadulnak többé. De így tudták, mit kell tenniük. Megvárták, míg leszáll az éj, akkor a királylány füttyentett egyet, nagyon halkan, aggódott is, hogy meghallhatja-e a nyúl, de nem kellett aggódnia sokáig, még hármat sem számolt, az előttük ült a hóban.
- Mit kívánsz, jótevőm?
- Menj be a boszorkány házába, és hozd el a kendőjét! De vigyázz, meg ne lásson!
- Egyet se félj! Egyik lábam itt, a másik ott, és máris újra itt vagyok!
És úgy is lett. Nem is merték remélni, hogy ennyire könnyű dolguk lesz, de a boszorkány gőgjében nem tartott veszedelemtől, ezért semmiféle védelmet nem állított éjszakára. A kendővel a batyujukban most már közelebb merészkedtek.
- Ébresztő, boszorka! Itt van ítéleted napja! Bújj elő! - kiabálta az ifjú. Bentről morgás, fenyegetőzés hallatszott, majd kétségbeesett sikoly: a banya rájött arra, hogy kendőjét elrabolták. Szánni való öregasszony képében bújt elő, és mézesmázos hangon kérlelte őket:
- Gyermekeim, hideg van, nem hagyhattok egy szegény vénasszonyt megfagyni a kendője nélkül! Hálás leszek, ha visszaadjátok.
- Gyere közelebb - mondta a fiú, kezét a háta mögött tartva. A banya nem tartott semmitől, hiszen megismerte őket, tudta, hogy ami ereje még maradt, elég lesz ellenük. De nem számított a porra, amit alig egy méterről fújt a fiú a szemébe.
- Oldódjon fel minden átok, amit erre a világra szórtál! - kiáltotta a királylány ugyanabban a pillanatban. És láss csudát: a boszorkány a szemük előtt aszott még öregebbé, töpörödött még apróbbá, egészen tehetetlen, már csak a halálra számító vénséggé, és ezzel egy időben a hideg enyhülni kezdett, a fagy oldódott, és lassan megtelt hangokkal, élettel a ház körüli térség. A királylány motyójának vászna meghasadt, és mielőtt bármit tehettek volna, ott állt előttük az a szépséges leány, akivé a telihold éjszakáján a szobor változott. Egy pillanattal később távolról kiáltást hallottak, amitől a fiú összerezzent, az ismerős hangot már nagyon régen hallotta, mégis ezer közül is megismerte volna. Boldogan borultak egymás nyakába, sírtak, nevettek.
A hazaút gyors volt és akadályoktól mentes. Körülöttük tavaszodott, és az a sok ember, akit felszabadítottak a boszorkány uralma alól, mind velük tartott, amíg tehette, aztán sietett haza szeretteihez. De mindannyian meghívást kaptak a várba, a kettős lakodalomba, ahol a legszebb a két menyasszony volt, s a legdélcegebb a két vőlegény. A király öröme határtalan volt, hogy visszakapta leányát, és lett még három gyermeke, akik vidámmá tették napjait, és levették a kormányzás terhét a válláról. Az északi országrész benépesült, a birodalom gyarapodott, és a királylány meg a lovag szívük választottjával boldogan éltek, míg meg nem haltak.
 

Káli Hajnal magáról

Mindig szerettem a meséket, mert arról szólnak, ami a legfontosabb: az emberről, önmagunkról. Tanítanak, gyógyítanak, utat mutatnak, megerősítenek. A népmesék ráadásul mindezt ítélkezés és méricskélés nélkül teszik: ami emberi, az létezik. És az érzelmek, az indulatok, a vágyak emberiek.
A mesék - legyenek nép- vagy műmesék - képi világa, nyelvezete közel áll hozzám, szeretem, hogy sokszor inkább a szívnek, a léleknek szólnak, mint az értelemnek. Ezért tűnnek olykor logikátlannak, ésszerűtlennek, mégis érthetőek, mégis működnek.
Hiányoltam néhány témát abból a mese-összességből, ami már átszűrve érkezett hozzám. És egyszer csak megszólaltak bennem ezek a témák, ezek a történetek. Arról szólnak számomra, hogy az önmagunkhoz való hűség mindenek felett való, és hogy a természeti és természetfeletti erők nem ítélkeznek azokon, akik a saját útjukat járják: végül elnyerik jutalmukat. Arról is, hogy a küzdelem mindannyiunk életének része, nem lehet és nem is érdemes elfutni előle, de végigküzdeni - végül - megéri.

A név, amit választottam, illik hozzám. Talán pont annyira, mint a hivatalos. És illik a meséimhez is.