"Jó helyen járok, gondolom a könyvet bámulva, akkor most jöjjön, aminek jönnie kell. Forgatom, gyönyörködöm a cigány motívumokkal díszített borítóban. [...] A Horgony kártyához tartozó vers (An einem Sonntag im Herbst) több nap és többszöri olvasás után is az egyik legkedvesebb számomra ebben a kötetben. Általában jó érzéssel gondolok arra a tényre, hogy nem vagyok kritikus, kiemelhetem a számomra jó pontokat egy irodalmi alkotásból anélkül, hogy fikáznom kellene a kevésbé tetszőeket." - Harangi Andrea írása Karafiáth orsolya Cigánykártya című kötetéről.
Harangi Andrea: Egy finom nő (Karafiáth Orsolya kötetéről)
Mohóságomnak nem bírok ellenállni, amikor a szerkesztő felajánlja, hogy esetleg Karafiáth Orsolya új könyvéről is írhatok. Hát persze, hogy írok róla! Kell a könyv! Azok közé az írók közé tartozom, akik érdeklődéssel olvassák kortársaikat. Karafiáthot különösen szívesen olvasom (recenzens, vigyázz - mondom magamnak - nehogy túl hamar lefeküdj a szerzőnek), részben a könyveiben jelenlévő humor, irónia miatt. Lotte Lenya titkos élete, Café X, A Maffia-klub és most meglesz nekem a Cigánykártya is, mondom a páromnak. Nem érti, hogy közüzemi/munkaügyi/apehes ügyintézés közben/mellett/helyett miért rohanok találkozni a szerkesztővel, hogy egy könyvet átvegyek. Érti. Már vele is előfordult, hogy könyvkritikát írt.
A könyv az mindig egy műalkotás. Filó Vera valóban megteremtett itt egy olyan világot (borító, tördelés, kártyák és illusztráció) ami a könyv kézbevételekor rögtön jól kommunikál, szinte beemel önmagába. Ez a világ erősen épít transzcendentális, spirituális énünk, tapasztalataink egy részére. Cigánykártya. Tarot. Jóslás. (Nem állom meg, inkább ideírom érdekességként, hogy korábbi kötetemben (Egy másik nő a kávéházban) szerepel egy hasonló ihletettségű kispróza, A jósnő).
Jó helyen járok, gondolom a könyvet bámulva, akkor most jöjjön, aminek jönnie kell. Forgatom, gyönyörködöm a cigány motívumokkal díszített borítóban. A kendő. A szerző portréja helyén erősen idealizált vásári kép, naív törekvés a szépre, tökéletes választás ide, a borítóra. Játékba hívnak. Nézem a borítót és mosolygok. Sejtem, azért ez nem lesz ilyen egyszerű/könnyű.. Ára lesz ennek a játéknak, talán lelki fájdalom éppúgy, mint öröm.
Elolvasom a verset a hátsó borítón. Többször. Bemelegítő kör. A végén állok kivetve, boldogan. Azután mégis hiányérzetem van. Jöjjön a könyv.
Még elolvasom a szerző nevét magyarul, németül, angolul, cigányul, görögül. A kártyák neveit is ezen az 5 nyelven írták ebben a könyvben. Ok., gondolom, mire a könyv végére érek, lesz 40 fontos szó, amit 5 nyelven fogok ismerni. Ezen előbb nevetek. Utána eszembe jut, hogy időnként angolul gondolkodom és álmodok, jóllehet, csak nagyon töredékesen és távolról ismerem ezt a nyelvet. Az orosz is bejön, igyot sznyeg, mondtam reggel a lányomnak, töredékes nyelvtudásaimat terjesztem a világban. Valamiért ez fontos nekem, több az élet tőle, ezért élvezem, amikor Karafiáth vélhetően töredékes német tudása is pillanatokra megjelenik a könyvben, szépen, anélkül, hogy szótárhoz/fordítóprogramhoz kellene nyúlnom olvasás közben. 
És akkor végre tényleg elkezdem olvasni a könyvet. A szemem megakad az ajánláson. Apának. Megkönnyebbüléssel veszem tudomásul, hogy ezúttal a szerző nem olyan férfit említ ajánlásában, akihez engem is szerelem fűzött. Vagy mégis? A lányok apjuk iránti szerelme/szeretete gyakran egy életen át tart. Leszámolni vele? Miért?
Használati utasítás. Magánvéleményem, de nekem sorkizárttal legalább ennyire bejött volna. Mindenesetre az egész paklis kivetés érdekel. Úgy döntök, hogy a kötetben lévő verssorrendet nézem, ami persze egy a lehetséges sok közül. Sejtem, hogy még többször, több sorrendben járok majd erre. Itt jegyzem meg, hogy a később olvasott Dunajcsik kritikával abban egyetértek, hogy a ciklusokba rendezettség egyfajta külső kényszer a mai magyar költőkkel szemben, amit inkább a kortárs kritika diktál, kevésbé egyes szerzők törekvései. Az olvasók nagyobb részének, pl. nekem tökéletesen megfelel 40 vers anélkül, hogy ciklusokba szerveződne. (Természetesen vannak olyan kötetek is, ahol a ciklusokba rendezettségnek van szerepe.)
A Horgony kártyához tartozó vers (An einem Sonntag im Herbst) több nap és többszöri olvasás után is az egyik legkedvesebb számomra ebben a kötetben. Általában jó érzéssel gondolok arra a tényre, hogy nem vagyok kritikus, kiemelhetem a számomra jó pontokat egy irodalmi alkotásból anélkül, hogy fikáznom kellene a kevésbé tetszőeket.
A Remény kártyához tartozó vers (Berlin, cérnalányok) kíváncsivá tesz. Nagyon régen voltam Berlinben, már egy ideje szeretnék újra menni.
A Láng kártyához tartozó vers (Berlin, Thomas Keller) az utolsó, amit még ebben a sorrendben el tudok olvasni így, egymás után. 7 vers, az nem kevés. Rápihenek. Mondhatni sok. Rengeteg szín, ismerős helyzetek és érzések másként, váratlanul és szépen, hogy igazi öröméül szolgáljanak testemnek-lelkemnek. Beleolvasom magam a sorokba. Minél többször, annál érdekesebb.
Az Idegen asszony kártyához tartozó versnél (Berlin, utolsó hideg napok) sóhajtok, de mennyire értem ezt. Szünet. Csak lassan tudom olvasni ezt a könyvet. Felkavaróan sok nekem. Mintha beszélgetnék valakivel. Mint minden jó könyv, gondolom. Egy jó könyvet olvasok.
A Hold kártyához tartozó vers (Blaulicht und Zwielicht) meg már tényleg teljesen én vagyok. Az idősödő nő, ahogyan bújna gondolatban a gyermekkorba vissza. Feszítő néha a vágy a most és a régi között. Ezt a verset mégsem leszek képes nagyon sokszor elolvasni, mert azért ezek a fekete alapon fehér betűk nehezebben olvashatóak számomra, jóllehet, értem az ötletet.
Az Újrakezdés kártyához tartozó vers (Delmenhorst) olvasásakor eldöntöm, hogy Karafiáth két korábbi verseskötetét is újra fogom olvasni. Beleolvasom magam az egészbe. Jó lesz nekem.
Die blauen Perlen. Az is szép. Tetszik. Sok olyan verset tudnék sorolni a kötetből, ami ízlésemnek és ítélő-erőmnek egyaránt megfelelő. Tetszik. Például Berlin, első meleg napok, Kézipoggyász, Liebesgedicht, Mittelpunkt der Welt, Stickig und Heiss. A Kesztyűkből inkább Anyu kesztyűje, Matyi kesztyűje, de azok nagyon.
Miközben napok óta olvastam Karafiáth könyvét, egyszer csak elolvastam Dunajcsik Mátyás Magyar Narancsban megjelent kritikáját a könyvről. Több dologban egyetértek Dunajcsikkal. Például abban, hogy ez a kötet egy „színvonalas és szerethető versanyag”. A „finom érzelmek”, „megkapó szeretetvágy”, „elegáns önirónia”, „nem kevés rezignált fájdalom” valóban élnek olvasás közben. Már-már egy-egy pillanatra arra gondoltam, hogy biztosan én is egy finom nő vagyok, ha ennyire tetszik nekem ez a finomság. A könyv humora tetszik, ezt ki kell emelnem újra, az öniróniát pedig különösen kedvelem. Ahogyan öregszem, egyre kevésbé bírom elviselni az életet önirónia nélkül. (Bizony nekem már 12-nél is több ősz hajszálam van. Festék és szöveg is kell mellé.) Önirónia iránti érzékem Kertész szerint csak azért fejlődhetett ki, mert értelmiségi körökben mozgok. Szerinte más társadalmi csoportokban kevésbé gyakorolják ezt a kifejezési módot Magyarországon. Bevallom, ezt a megjegyzését nem érzem teljesen igaztalannak.
A Dunajcsik által is említett dalszerűséget („dalszerű, rímes-jambikus, andalító ritmusú versek”) igen kedvelem. Sanzonszerűség. Ezek a formák nagy mértékben segítik a befogadást/elfogadást, szerethetőséget. Forma/tartalom szerves egységbe áll itt össze.
Bizonyos dolgokat esetleg egyáltalán nem érzek annyira könnyűnek, mint egy férfi. Sajnos/Ez van, az irodalmi befogadás nemileg igenis erősen meghatározott. Ez a kötet elsősorban a nőolvasók figyelmére tarthat igényt, úgy gondolom. Vannak dolgok, amik számomra/más nők számára felkavaróak és nagyszerűek, a legtöbb férfi pedig elmegy mellettük. Ez igenis 40/41 vers és 40/41 hangulat. Dunajcsik azon megjegyzése mellett, hogy a Halál szimbóluma nem jelenik meg a könyvben, valóban nem mehetünk el szó nélkül. Persze, benne lehetne, annál is inkább, mert a halálvágy több versben is megjelenik explicit vagy implicit módon. Nekem jobban tetszik így, hogy nincs benne közvetlenül. Ízlés dolga.
Nem érzem vészesnek a Dunajcsik által említett túlbonyolítottságot. Nem zavar, hogy nem erősebb a reflexió a Tarot-ra, a Cigánykártyára. A csomagolás pedig, ahogyan recenzióm elején írtam, bevon engem a könyv világába. (Az Orsit vagy hasonmását ábrázoló köztéri könyvplakátok is rendben vannak, meg tudnak szólítani potenciális olvasókat.)
Néhol megnyugtatóan, máskor felkavaróan, helyenként félve, szorongva és a legtöbb versben eredetien és nagyon szépen azt kapom, amire számítok. Egy erős Karafiáth kötetanyagot.
