"Így is jó, gondolta a csalódott delfin, amikor már olyan közel jutott a vízhez, hogy egy pici hullám megsimogatta hosszú orrát. Hiszen a békának sem segített se barát, se szövetséges, amikor beleesett a tejfeles köcsögbe. De nem adta fel! Hanem kapálózott, jutott eszébe a delfinnek, és maga is sebesen evezte a homokot csökevényes mellső uszonyaival."
ICA interkulturális mesesorozatában Gordon Agáta Aesopus meséjét olvashatják.
I.
Mikor az oroszlán elvetődött a tengerpartra, és meglátta a delfint, szövetségre szólította fel, mondván, hogy leginkább nekik illik barátoknak és szövetségeseknek lenniük, mert egyik a tengeri, másik a szárazföldi állatok királya. A delfin szívesen bele is egyezett. Nem sokkal később az oroszlán a vadbika ellen harcolt, és segítségül hívta a delfint. Az próbált is kijönni a partra, de sehogyan sem sikerült neki. Az oroszlán így alulmaradt a vadbikával szemben, megfutamodott, és a kudarc fölötti mérgében árulással vádolta a delfint. A delfin azonban így felelt:
Tehát nekünk is, ha barátságot kötünk, olyan szövetségeseket kell választanunk, akik a bajban mellénk tudnak állni.
II.
Aesopus púpos görög rabszolga korában írta ezt a mesét, az oroszlán pedig egy kicsit csűrte-csavarta a tanulságot. Nem kellett volna a vadbikával kikezdenem. De te jobban is siethettél volna a segítségemre, tett szemrehányást végül a delfinnek. A delfin elkacagta magát, ám ekkor megpillantott egy tonhalat a vízben, és mivel módfelett éhes volt, faképnél hagyta az oroszlánt.
A tonhal után vetette magát. A tonhal nagy csapkodással menekült, és mivel a delfin már majdnem utolérte, a nagy lendülettől kicsapódott előle a partra. Ugyanaz a lendület azonban a delfint is partra vetette. A tonhal meglátta ezt, feléje fordult és fuldokolva ezt tátogta felé:
III.
Kicsiny uszonyaival nehézkesen evickélt volna vissza a vízbe a delfin, amikor a puhaléptű oroszlán, aki a parton követte őket, odaérkezett. Bekapta a szájaló tonhalat, majd ajkát nyalogatva a küszködő delfin mellé telepedett. „Milyen könnyen elviseljük a szerencsétlenséget is”, szólította meg leereszkedőn, „ha látjuk, hogy annak okozóit is sújtja a balsors”.
Röviden pihent a delfin, és figyelte szövetségesét. Az oroszlán laposan pislogott, elfáradt a harcban a vadbikával, elálmosodott a tonhaltól, amelyet felfalt, kis híján horkolt a homokban a víz felé araszoló delfin oldalán, és esze ágában sem volt visszasegíteni őt a tengerbe.
Így is jó, gondolta a csalódott delfin, amikor már olyan közel jutott a vízhez, hogy egy pici hullám megsimogatta hosszú orrát. Hiszen a békának sem segített se barát, se szövetséges, amikor beleesett a tejfeles köcsögbe. De nem adta fel! Hanem kapálózott, jutott eszébe a delfinnek, és maga is sebesen evezte a homokot csökevényes mellső uszonyaival. Az is eszébe jutott, hogy a béka ugrált és rugdalózott a köcsögben, amíg csak ki nem mászhatott a maga köpülte vajon, erre erős farkuszonyával is csapkodva hajtotta magát a víz felé.
IV.
Kurva Delfin! - gondolta aztán már félálomban az oroszlán. - Tudja, hogy én löktem bele a békát. De hogy olvasott Aesopust? A buta víziek között?
Vízi, gerinces, emlős, elevenszülő, ragadozó. Tüdővel lélegzik. A vizek királynője. Én meg a szavannák királya vagyok - kalandozott az álomösvényeken tovább. - A béka kétéltű. A gyerekünk lehetne az evolúció egy sikeres kunkorában. Vagy a testvérünk. Nagyapa? Gazdaasszony. Állatapa. Növényanya... Gombanagyi... Korálldédi... Békakirálylány... Vadbika... Vénusz... - az oroszlán tovasiklott a fényösvényeken.
Kissé eltávolodtunk egymástól... - gondolt még utoljára a Delfinre, könnyű nosztalgiával - ...pedig mindannyian Nőlakók voltunk. De hát a házasságok az evolúcióban köttetnek...
- gondolt Napszülött utódjára a delfin.