"Halkan beszél, egyenletesen, soha nem emeli föl a hangját, ritkán mosolyog, a kérdések után vár egy kicsit, gondolkodik, mielőtt válaszolna. Marie Ndiaye a neve, szenegáli vezetéknév, arcát, bőrszínét tekintve afrikainak látszik. De teljes egészében francia közegben, francia kultúrában nevelkedett francia anyja mellett [...] egy interjúban, a kérdésre, hogy mit üzen a világnak, ezt mondta: „Menekülünk a múltunk elől, ha elutasítjuk, hogy szembenézzünk vele. Ezzel azt kockáztatjuk, hogy egyszer majd telibe talál minket.”" Marie Ndiaye írónőről, életművéről és Goncourt-díjas regényéről Lángh Júlia írását olvashatják.

Élettörténet - írói történet - nőtörténet
Lángh Júlia: Egy erős asszony - Marie Ndiaye

Három erős asszony – Trois femmes puissantes – ez a címe tavaly novemberben Goncourt-díjat nyert regényének. A hírek nem mulasztották megjegyezni, hogy a díjnyertes az első színesbőrű, akinek a francia Goncourt Akadémia odaítélte a rangos díjat.
Nézem a hálón az interjúit. Halkan beszél, egyenletesen, soha nem emeli föl a hangját, ritkán mosolyog, a kérdések után vár egy kicsit, gondolkodik, mielőtt válaszolna. Marie Ndiaye a neve, szenegáli vezetéknév, arcát, bőrszínét tekintve afrikainak látszik. De teljes egészében francia közegben, francia kultúrában nevelkedett francia anyja mellett; a szenegáli apa a kislány egy éves korában eltűnt az életükből. A tanárnő édesanya egyedül nevelte föl két gyermekét; a nagyobbik, fiú, neves történész lett.

Az identitásról

Nem láttam olyan interjút Marie Ndiaye-jal, amelyben ne szerepelt volna az identitás témája. A kérdésekre azt válaszolja, hogy nem nevelkedett kettős kultúrában, tipikusan francia gyerekkora volt. Huszonkét éves korában ismerte meg az apját, amikor meglátogatta Szenegálban. Így emlékezik erre az útra: „Semmit, valóban semmit nem ismertem föl. Egyáltalán nem létezik semmiféle üzenet a génekben, amitől, ha az ember elmegy az apja országába, azt mondhatná: ó, igen, igen, itthon vagyok! Ellenkezőleg, minden nagyon furcsa volt, nagyon más, de nem visszatetszően, hanem vonzóan más.”
„Mindig is sajnáltam, hogy nincs meg a kettős kultúrám – nyilatkozta tavaly a Jeune Afrique című hetilap kérdésére –, pedig ideális helyzetben voltam ahhoz, hogy legyen. De nem volt afrikai gyerekkorom, és már soha nem is lesz. 42 éves korban túl késő kettős kultúrára szert tenni. Ma már tudatában vagyok, mit jelent ennek a hiánya, mit jelent egy megcsonkított félvérség: csonka, mert csak a látszata van meg.” Máskor ezt így mondja: „Lehet az ember fekete, anélkül, hogy afrikai lenne.” Ennek ellenére gyakran emlegetik úgy, hogy „francia-szenegáli”, vagy „afrikai származású”. Pedig mindenkinek az az identitása, amit ő vall a magáénak, nem az, aminek mások tekintik.
Kilencedik könyve, a Három erős asszony, az első olyan regénye, amelyben afrikai helyszínek és afrikai szereplők is vannak. „Most először érzem magamat eléggé érettnek ahhoz, hogy közelebb kerüljek Afrikához – vallotta erről az RFI rádióban, amelyet Afrikában sokan hallgatnak. – Nagyon rosszul és nagyon kevéssé ismerem Afrikát, hiszen eddig mindössze két vagy három hetet töltöttem ott. Mostanáig nem volt igazán erőm, hogy ebbe a témába belevágjak vagy hogy odautazzak. Most már inkább képes lennék rá.”
A Télérama c. lapnak tavaly szeptemberben:
„Viszonyom Afrikához egy kicsit álombeli, absztrakt, abban az értelemben, hogy Afrika az én fejemben inkább álom, mint valóság. Ugyanakkor tagadhatatlanul vonz, de ellentmondásos módon, hiszen utazhattam volna oda akár többször is. De talán van bennem valami félelem, nem is tudom pontosan, mitől.”
A lesinrocks.com kulturális portálon:
„Csak egyetlen dolog változik meg, ha az ember afrikai származású: az, hogy fekete, és ez látszik rajta. De ez minden... Az én életemben az afrikai származásnak nincs valódi jelentése, hacsak nem a nevem és a bőrszínem. Kétszer vagy háromszor voltam Afrikában, foglalkoztat, el is bűvöl, mert érzem, hogy tökéletesen idegen tőlem. Ha ott vagyok, és az emberek látják a nevemet meg a bőröm színét, azt hiszik, hozzájuk tartozom. De az élettörténetemet tekintve ez nem igaz. Gyakran találkoztam franciákkal, akik Afrikában nevelkedtek, és inkább afrikaiak, mint én. Pedig ők Afrikában a többiek szemével nézve idegenek... Micsoda irónia, hogy Franciaországban meg én látszom idegennek.”
Mindenki másképpen, sőt, a saját életében is, életkorszaktól függően másképpen éli meg a hovatartozását. Nemrégiben több Budapesten élő, magyar anyától, afrikai apától született fiatal nővel és férfival beszélgettem ugyanerről a kérdésről.

Nomád élet

Marie Ndiaye 12 éves korában kezdett írni. Még gimnazista volt, az érettségi évében, amikor egy kiadó vezetője, legendás férfiú a párizsi irodalmi életben, fölfedezte, és megjelentette a könyvét. A Quant au riche avenir (Ami a pazar jövőt illeti) című regény 18 éves szerzője egy csapásra híres lett. „Talán senki nem nézett még a nevezetes kamaszkori válságra ilyen éles, ilyen meglepő és ennyire komoly tekintettel – írta akkor egy rangos irodalmi lap. – Marie Ndiaye máris jelentős író: olyan formát talált, ami egyedül őrá jellemző, hogy elmondjon olyan dolgokat, amelyek mindenkire jellemzőek.”
Marie Ndiaye ettől kezdve az írásnak szentelte idejét, amiben nem akadályozta meg a vándorélet: élt két évet Rómában, egyet Barcelonában, egyet Berlinben, fél évet Guadeloupe-ban, azután lakott Normandiában, majd Bordeaux közelében egy hajdani kávéházból átalakított lakásban férjével és három gyerekével, végül, 2007 óta, újra Berlinben.
Itt két fontos mozzanatra kell kitérni: a férjre és a Berlinbe költözésre. Jean-Yves Cendrey nehéz sorsú, bűnözésre hajló fiú volt, egy háborúkat megjárt, brutális katonaember, gyerekét verő és terrorizáló, alkoholista apa lázadó fia. „Odahaza csak a hétköznapi borzalom létezett az apa eszeveszett piálásai közepette. Indokína otthon. A gyarmati háborúk a legszörnyűbbek... akik azokban részt vettek, hazavitték az otthonukba is.”
Jean-Yves 28 éves, amikor kezébe kerül egy könyv a kamaszkor gyötrelmeiről. Ami a pazar jövőt illeti. Annyira megragadja, hogy ír a 18 éves szerzőnek: levelezni kezdenek, találkoznak, megszeretik egymást, összeházasodnak.
„Királynő volt a kastélyában – meséli a férj. – Én meg egy csavargó, egy szerencsétlen írásgyakorló.” Marie volt az, mondja, aki őt lehiggasztotta, segítette, hogy lázadását az írásban fegyelmezze meg. 31 éves volt, amikor megírta első könyvét, miközben Marie megszülte első gyerekét, aztán még kettőt. Békésen éltek éveken át egy normandiai faluban, amikor a férfi azzal lett, akarata ellenére, országszerte hősnek kikiáltva, hogy volt bátorsága – miközben a faluban mindenki rossz sejtésekkel telve mélyen hallgatott – a csendőrségre vonszolni a pedofil tanítót, akit később 15 évre ítéltek számos kisgyereken (szerencsére az övéikén nem) elkövetett nemi erőszakért. Évekkel később Jean-Yves Cendrey „Élő játékszerek” címen sikeres könyvet írt a történetből. A normandiai faluból hamar elköltöztek.
Békésen élik az életüket. „Boldoggá tesz, hogy családanya vagyok. Nagyon szeretek főzni. Általában is érdekel a táplálkozás, az élelmiszerek története, a külföldön szokásos ennivalók. Szeretném, hogy a gyerekeim az ételeken keresztül is tanuljanak a külvilág dolgairól, hogy megbecsüljenek mindenféle ennivalót.”
És hogy miért költözött a család 2007-ben, Sarkozy elnökké választásának évében Berlinbe? Erről két évvel később Marie Ndiaye így nyilatkozott – pontosan 2009 nyár végén, két hónappal a Goncourt-díja előtt – egy kulturális hetilapnak adott interjúban: „Ezt a Franciaországot iszonyatosnak találom, és ennek nagy szerepe van abban, hogy két évvel ezelőtt Berlint választottuk lakóhelyünknek. Az elnökválasztás után költöztünk el, nagyrészt Sarkozy miatt... Utálatosnak találom a vulgaritásnak, a rendőri jelenlétnek ezt a légkörét, ezeket a szörnyűséges minisztereket...” - itt megnevezte az aktuális francia belügyminisztert és a bevándorlás, integráció és nemzeti identitás miniszterét (ilyen minisztérium is van ma Franciaországban).
Nem sokkal a Goncourt-díj odaítélése után az uralkodó jobboldali párt egyik parlamenti képviselőjének kezébe került ez az interjú, és olyannyira földúlta, hogy feliratban javasolta a kultuszminiszternek: a francia irodalmi élet díjazottjait, akik a díjak által a francia kultúrát képviselik otthon és külföldön is, kötelezzék tiszteletre a haza intézményei iránt, írják elő nekik, hogy be kell tartaniuk „a visszafogottság kötelezettségét a példamutatás és felelősség jegyében”.
Az most mellékes, hogy a „visszafogottság kötelezettsége” nem közjogi fogalom, valamint hogy az interjú a díjkiosztás előtt hangzott el; a lényeg az, hogy a képviselő ezzel gyakorlatilag a szólásszabadság megnyirbálását javasolta. Keltett is vele kellőképpen nagy felzúdulást. Az irodalmi élet neves képviselőin túl politikusok is erősen bírálták ezt a megnyilatkozást, még a képviselő saját jobboldali pártjából is. Marie Ndiaye, amikor megkérdezték, csak annyit mondott: nincs mit visszavonnom. A szólásszabadság őshazájában (ahol, szerintem erre mindig célszerű emlékeztetni, a holokauszt-tagadás büntetőtörvénykönyvbe ütközik) ez a botrány idővel elcsöndesült, a kultuszminiszter – Frédéric Mitterrand, a volt elnök unokaöccse – a kormány iránti hűség és az értelmiség iránti elkötelezettsége között evickélve, elsimította. Ez nem olyan ország, ahol, bárki is van hatalmon, országimázs-építésre lehetne kötelezni az írókat.

A művekről

Marie Ndiaye két-három évente jelentkezik új könyvvel. A Goncourt-t megelőzően, még 2001-ben Femina-díjat kapott Rosie Carpe című regényéért. Színpadi szerzőként is sikeres, ő az egyetlen élő írónő, akinek egyik darabja szerepel a Comédie Française repertoárján.
Regényei női sorsokat mutatnak be, elképesztő családi kapcsolatokat, a kommunikáció nehézségeit, határhelyzeteket, földrajzi, szociális és érzelmi értelemben egyaránt. Rejtelmes furcsaságok is vannak, kicsit elveszett, téveteg figurák, néha egy-egy irreális részlet, valami, ami megmagyarázhatatlan, illetve magyarázat nélkül marad; ezeket az írónő az ő túlzásainak nevezi.
A Fahasábbá vált asszony-ban három szereplő eltérő nézőpontján keresztül látunk egy fiatal nőt, aki megölte a csecsemőjét, hogy bosszút álljon hűtlen férjén. A Családban című regény az identitás-keresésről szól: egy fiatal lány hosszú utazás után hazatér, és a családjából, érthetetlen okokból, senki, de senki nem ismeri meg. Az elutasítás fájdalma, a kirekesztettség és a ki vagyok én nehéz és bonyolult kutatása. A boszorkány-ban egy fiatal, minden tekintetben hétköznapi nő anyjától természetfölötti képességeket örököl, ami lehetetlenné teszi kapcsolatait a család többi tagjával.
Gyakran befejezetlennek tűnnek a történetek. „Szeretek arra gondolni, hogy az olvasó képzelje el kedve szerint a történet végét. Egy könyvnek nem kell lezártnak lennie. Ahogy ez élet is egy kicsit ilyen. A legtöbb történetnek, amit megélünk, nincs pontos befejezése. Kicsit elvész a homokban, vagy a feledésben. Nagyon ritka, hogy ez életek lezártak, befejezettek lennének. Legtöbbször bizonytalanok.”
A bizonytalanság nyugtalanítóan végigvonul a Rosie Carpe lapjain. Rosie Carpe bátyjával és szürke életű szüleivel egy kisvárosban töltött érdektelen gyerekkor után, amiből csak homályos, sárga színek emlékét őrzi, fölmegy Párizsba tanulni, de elbukik a vizsgáin, családja már nem támogatja, nem tud mit kezdeni magával, végül kiköt egy közeli városkában. Beáll dolgozni a vasútállomás mellett egy sötét kis szállodába. Lefekszik a főnökével, ugyanolyan, kicsit kába, kívülálló semlegességgel, ahogy mindent csinál; mindig hagyja, hogy megtörténjenek vele a dolgok. Abba is beletörődik, hogy a férfi videóra veteti szerelmi jeleneteiket, a pornókazetta eladásából egy kis pénz neki is jut. De amikor teherbe esik, kínzó gyötrelmeket áll ki, hogy mások szeme előtt fogant meg a gyermek, aki így csakis elátkozott lehet. A gyerek satnya, jellegtelen kisfiú lesz, az anyának nem sikerül szeretnie, amikor elapad a teje, nem ad neki semmit, kis híján hagyja éhen halni.
Rosie már nem tudja, mit csinál. Minden, ami történik vele, mintha valaki másra vonatkozna, aki talán nem is ő. Egyre lejjebb süllyed, sokat iszik, a gyerekre alig figyel, csak fogantatása borzalmát látja benne. Végül a gyerek apja kirúgja, az életéből is és az állásból is. Rosie, aki senkit és semmit nem ismer a világból, gyakran nem is tudja, hogy valamit tényleg mondott illetve tett, vagy csak elképzelte, nekivág a világnak, és a gyerekkel elutazik Guadeloupe-ba, Lazare, a bátyja után, akiben nagyon bízik.
Guadeloupe-ban az omlatag, patkányoktól nyüzsgő viskóban lakó Lazare-ról kiderül, hogy nemrégiben megölt valakit. Rosie borzalmas kalandok és furcsábbnál furcsább szereplők között tévelyeg, felbukkannak tökéletesen megváltozott szülei, akik zavaros promiszkuitásban élnek és kuplerájt tartanak fönn. Az anya érthetetlenül fiatalnak látszik, évről évre egyre fiatalabbnak; ez is az egyik megmagyarázhatatlan természeti jelenség, ami időnként, mintegy mellékesen, fölbukkan Ndiaye könyveiben (egy másikban például az apa éjszakáit egy nagy fa egyik magas ágán kuporogva tölti, mint egy madár.) Ezeket a dolgokat a szereplők közül senki sem tekinti furcsának.
Rosie életében a biztos pont egy helybéli férfi, Lagrand, aki az idők során csöndesen beleszeret, anélkül, hogy erről a nő tudomást venne. Amikor Rosie ködös aggyal ugyan, mégis egyértelmű elhatározással girhes kisfiát, akinek fakó, ritkás hajtincsei között kivirít kékesfehér koponyája, szaladgáló patkányok között hagyja egy fa alatt, hogy végre meghaljon, Lagrand megmenti, kórházba viszi a fiút.
Húsz évvel később látjuk viszont szereplőinket. Rosie egy sarokban elkülönítve ül a fia házában, aki megnősült, gyerekei vannak: a családban az a törvény, hogy senkinek nem szabad hozzáérnie Rosie-hoz. Senkinek, soha.
Az egyetlen emberi szereplő az egész kavalkádban Lagrand, a guadeloupe-i fekete férfi, aki baráti hűségből mindenben segíti Lazare-t, megmenti Rosie kisfiának az életét, és végül megmenti magát Rosie-t is: odalép hozzá a konyha sarkába, ahová kirekesztették, megfogja a kezét – a család sikoltozik a tilalom áthágása miatt: Hozzáért! Megfogta! – és kivezeti a fia házából, miközben érzi Rosie lágy, sárga, kísértő melegségét...
Hát tessék. Rosie szörnyeteg is, és elesett, gyámoltalan együgyű is, és szerethető is egyszerre.
Jellemző a jelenet, amikor Lagrand-nal először találkoznak. Megint a személyazonosság körül forgunk, bizonytalanság van, képzelet és valóság egymásba mosódása. Rosie kisfiával a guadeloupe-i repülőtérre érkezve vár, hogy a bátyja értük jöjjön, de Lazare nincs sehol. Lagrand-t küldte ki maga helyett.
„A gyerek finoman megbökte a csípőjét. Mama, ott van Lazare. Rosie zavarodottnak és ijedtnek érezte a fiát. Fájdalmasan erőlködött, hogy tekintetét a vékony alakra irányítsa, aki egyenesen feléjük tartott. Hirtelen hányingert érzett, összeszorította a száját, becsukta a szemét. Ez tényleg a bátyja lenne, Lazare? Hogyan is kételkedhet abban, hogy néz ki a testvére? A gyerek a fülébe súgta: Ez egy fekete. Látom. Lehetséges, hogy ő Lazare?” Az anya nem tudja a választ. Mintha elképzelhetőnek tartaná, hogy az ismeretlen fekete férfi a bátyja. Mert mindig minden bizonytalan, még a nyilvánvaló dolgok is.
A gazdagon kanyargó cselekményből Marie Ndiaye varázslatos és nagyon zavarba ejtő történetet bont ki az ember nyugtalanító mélységeiről. Az események akár a hallucináló képzeletben játszódnak, akár a valóságban, az emberek nem képesek egymással beszélni, gyilkos indulatokkal, zavaros tudattal, szorongató félelmek és félelmetes vágyak között élnek, miközben lágyan, Rosie-nak elmosódó sárgán, Lazare-nak egy magnóliafa színeiben lebeg valahol messze a homályos múlt.

Három erős asszony

Mint egy triptichon, a három nő története. Norah Franciaországból érkezik Afrikába, apja hívására. Fanta Dakarból megy Franciaországba, a férjét követve. Khady Demba a tömeges emigrációs hullámmal próbál Franciaországba eljutni. Voltaképpen egyikük sincs sehol, testük itt, lelkük amott, ők maguk magányosan két világ között, amelyekből nem sokat értenek, és ahol szenvednek. A hallgatás, a dolgok kimondatlanságának bénító ereje mindhármuk kapcsolataira jellemző.
Norah ügyvéd Franciaországban, húsz év után találkozik újra apjával, aki hajdan elhagyta, és most arra kérte, menjen el hozzá Afrikába. Nincs kimondva, de egyértelműen jelzi, hogy a helyszín Szenegál. Apa és lánya képtelen egymással normális emberi szót váltani. A hajdan zsarnoki és önző, ma már hanyatló erejű, és igen furcsán viselkedő apa történetében lánya rettenetes, gyilkos titkokat fedez föl.
Fanta nem jelenik meg személyesen, csak szorongó és paranoiás férjének a vergődésén keresztül tudjuk elképzelni, milyen sorsa lehet. A dakari tanárnőt a francia férj magával cipelte Franciaországba, sok szépet és jót ígérve neki, amiből a világon semmi sem teljesül. A gyenge, mindenben sikertelen férfi, akit egy egerészölyv rejtélyesen üldöz, és aki nem tudja a saját fiát szeretni, angyalokkal diskuráló anyja befolyása alatt marad.
Khady Demba fiatal nő, akit férje korai halála után elüldöznek anyósa házából, pénz és gyakorlati életismeret nélkül bolyong, Európába akar eljutni. Ez rettenetes szenvedések árán sem sikerül neki, de a megaláztatások során is megőrzi méltóságát. A jámbor, kicsit balga Khadyt néha némának hiszik, pedig csak nem tud beszélgetni.
Mindegyik történetben sötét erők mozognak, a múltból halál vagy gyilkosság emléke nyomasztja a jelent. A szereplők a test rémes uralmát is elszenvedik, mert a meggyötört test, a sérülések „közelebb vannak a valósághoz”: Norah-t kínos inkontinencia, Fanta férjét kínzó aranyér, Khady lábát fájdalmas, gyógyíthatatlan seb gyötri.
A nők, noha áldozatnak látszanak, mégsem azok. Erejük – még akkor is, ha elbuknak, vagy ha nem tudjuk, végül mi is lesz a sorsuk – legyőzhetetlennek mutatkozik.
A nagyon megható Khady Dembát szeretném részletesebben bemutatni. Öntudatlan kábaságban élő nő, nemigen veszi tudomásul a világot, kedves, szelíd együgyű. Talán a körülmények miatt is lett ilyen; vessünk egy pillantást iskoláskorára.
Ha néha homályos emlékek merültek föl benne az iskoláról, csak zajt, csúfolódást, verekedést és zűrzavart látott, és elmosódott képeket egy csontos, bizalmatlan lányról, aki mindig készen áll arra, hogy a körmeivel védekezzék, a kövezett talajon ül, mert nincs elég szék, és szavakat hall, amelyeket nem tud egymástól megkülönböztetni, gyors, száraz, türelmetlen, ingerült szavakat egy tanítónőtől, aki, szerencsére, a legkisebb figyelmet sem szenteli neki, örökösen sértett vagy sértésre vadászó tekintete átsiklik a lányon, anélkül, hogy látná...
Khady önkéntelenül a jobb füléhez nyúlt, elmosolyodott, ahogy ujjai alatt érezte kettévált fülcimpáját: egyszer egy gyerek az óra alatt rávetette magát és teljes erőből kitépte a fülbevalóját.
Ó nem, Khady az iskolában soha semmit nem értett meg, és soha semmit nem tanult.
Hagyta a feje fölött lebegni a kedvetlen és brutális arcú tanítónőből áradó, egymásba folyó szavak színtelen litániáját, semmiféle elképzelése nem volt arról, hogy ezek a szavak milyen rendben kapcsolódnak egymáshoz, de azt azért tudta, hogy ez a francia nyelv; beszélt is, értett is valamennyit franciául, csak ebben a sietős és dühödt áradatban képtelen volt bármit is felismerni, miközben a tanítónő is félig másra figyelt: folyamatosan lesben állt, mert a gyerekcsoportokban bármikor kitörhetett egy alattomos támadás, rúgás vagy pofon, mihelyt ő a tábla felé fordult.
Így történt, hogy Khady a létezésből csak annyit ismert, amennyit maga is átélt.
Amit viszont Khady nagyon jól ismert, mindenkinél jobban, az a meddőség gyötrelme volt. Ez a téma, az életben elfoglalt jelentőségének megfelelően, gyakran szerepel afrikai regényekben. A legemlékezetesebb figura Szálimáta, a zöld guajava bódító illatát árasztó, szívjóságban és idomokban bőséges Szálimáta.
Azt, ahogy Khady Demba miként éli meg a meddő gyermekvárást, talán csak nő tudhatta így leírni. A fiatalasszonynak, három év házasság után, hirtelen meghal a férje.
Nem volt derűs emlék számára ez a három év, mert a várakozás, a rettenetes vágy a terhességre minden újabb hónapban először eszeveszett reménykedést jelentett, repülést a lehetséges áldás felé, azután, ha megjött a vérzés, teljes összeomlást, zordon levertséget, majd kezdett visszatérni a remény, és vele ez a fokozatos emelkedés, ez a kápráztató, remegtető emelkedés napról napra, egészen addig a kegyetlen pillanatig, amikor egy alig észrevehető fájdalom az alhasában nem tudatta vele, hogy ezúttal sem, ezúttal sem... – nem, ez a korszak nem volt sem békés, sem boldog, mert Khady sosem esett teherbe.
Akkoriban úgy gondolt magára, mint egy végsőkig kifeszített, vibráló, erős húrra a heves várakozás kizárólagos terében.
Most úgy emlékszik, hogy semmi mással nem foglalkozott ez alatt a három év alatt, lelkét és szellemét teljesen alávetette a remény és csalódás ritmusának, hogy ez utóbbit (a kis szúrást az ölében) mihamarabb kövesse a bizakodás makacs, majdnem abszurd lendülete.
– Talán a jövő hónapban – mondta férjének.
És a férj kedvesen válaszolta: „Igen, biztosan”; nem akarta mutatni a csalódottságát.
Olyan ez a férfi, amilyent keveset láthatunk afrikai körülmények között. Szálimáta férje, Fáma, egy ideig türelmes volt ugyan, de sosem tudott ilyen gyöngéden reagálni:
Közös életük során férje végig hagyta, hogy Khady ez az őrülten kifeszített húr legyen, amit a legkisebb érzelem is megrezegtet, és úgy vette körül előzékenységgel és burkolta óvatos, finom szavakba, mintha az asszonynak, aki alkotással van elfoglalva, műve beteljesítéséhez, megszállottsága formába öntéséhez szüksége lenne a néma hódolat légkörére.
A férfi soha nem tiltakozott az ellen, hogy az életüket teljesen behálózta ennek a meg nem valósuló terhességnek az állandó jelenléte.
Önfeláldozóan alakította a szerepét, gondolta róla később Khady.
Nem lett volna-e joga panaszkodni, hogy Khady minden figyelmesség nélkül húzta magához vagy lökte el éjszaka, aszerint, hogy mit gondolt, hasznos vagy haszontalan lesz-e ebben a periódusban a férje magja, hogy durván közölte vele, ha nem akart szerelmeskedni, mert nem volt termékeny szakaszban, mintha legalábbis az energiáknak ez a hiábavaló fecsérlése ártana az egyetlen célnak, ami akkor a szeme előtt lebegett, mintha a férje magja olyan becses és egyedüli tartalék lenne, amiből semmi esetre sem szabad meríteni a gyönyör, pusztán csak a gyönyör kedvéért?
Soha nem panaszkodott a férje.
Khady, akkor, nem látott ebben semmi hősiességet, meg sem értette volna, hogy panaszkodhat, vagy hogy ne találná jogosnak és kötelezőnek ezt a lelkesítő aszkézist, amelyre időnként, noha szexuális együttléteik gyakoriak voltak, rákényszerítette a gyermekágy őrült vágya.
Ez a finom és megértő férj egy reggel fölkelt, tett néhány lépést, aztán összecsuklott, és egy halk hörgéssel, diszkréten, ahogyan élt, meghalt. Khady először azt hitte, csak rosszul lett.
Sokáig haragudott magára azért a gondolatfoszlányért, ami akkor átfutott rajta, mert éppen két hete volt a vérzése, melleit picit keményebbnek és érzékenyebbnek érezte, feltételezte, hogy méhe most termékeny; ha az embere olyan rosszul van, hogy ma este nem tud szerelmeskedni vele, az micsoda pazarlás lenne, és micsoda időveszteség, milyen rémes kellemetlenség!
Aztán odament hozzá, és amikor megrendülten és gyöngéden tartotta a karjában a halottat...
...még akkor is, az elképedt fájdalom a szívében vetekedett azzal a még megmaradt, a halálhírről még nem értesült ujjongással, amely teljesen betöltötte arra a gondolatra, hogy peteérés idején van, és miközben szaladt segítségért, öntudatlanul ömlő könnyekkel berontva egy szomszédasszonyhoz, még akkor is az a része, amelyik továbbra is csak a gyermekáldásra gondolt, lázasan kezdte keresni, melyik férfi helyettesíthetné ezúttal a férjét, hogy ne vesszen el az esély, hogy talán, ebben a hónapban, teherbe eshet, és megszakíthatja a remény és reménytelenség elcsigázó ritmusát, és miközben sikoltozott, hogy meghalt a férje, arra is gondolt, hogy szabad-e hagynia elszalasztani ezt az alkalmat.
Aztán megjött az esze, megértette, hogy ez a termékeny hónap pocsékba megy és az azután következők is mind, és az ura halála miatti bánatát majdnem szemrehányó keserűséggel színezte át a nagy csalódás, az érzés, hogy mindezt, a reményt és reménytelenséget, három éven át a semmiért viselte el.
Nem tudott volna ez az ember holnapután, három nap múlva meghalni?
Miután anyósa kitessékeli a házából azzal, hogy menjen Franciaországba és keresse meg egyik távoli unokanővérét, Khady elveszetten kóvályog egy tengerparti városban, ahonnan rozoga csónakokon vágnak neki az Európába vágyók a tengernek. Khady megismerkedik egy fiatalemberrel, Lamine-nal, akinek a hátán mély nyomokat hagytak mostohaanyja rendszeres korbácsütései.
Amikor Lamine elmondta neki a szándékát – kicsit éles hangját aggodalmas, apró nevetések szakították meg, ha nem jutott eszébe a megfelelő szó, mintha attól félt volna, hogy nem veszik komolyan –, amikor biztosította, hogy egy napon vagy eljut Európába, vagy meghal, mert semmiféle más megoldás nincs arra, ami az élete, Khady számára világos lett, hogy a fiú csak azt tette nyilvánvalóvá, ami az ő sorsa is.
Lamine magyarázott, Khady próbálta fontossági sorrendben elraktározni a hallottakat.
Amit tanácsos volt jól az eszébe vésni és nem elfelejteni: az utazás hónapokig, akár évekig is eltarthat, ahogy Lamine egyik szomszédja esetében, aki csak öt évvel az indulása után jutott el Európába (hogy mi volt ez pontosan, ez az Európa, és merre lehetett, arról Khady Demba azt gondolta, majd később megtudja).
Fontos volt ez is: beszerezni egy útlevelet. Lamine-nak megvoltak ehhez a kapcsolatai.
És még ez: a fiú nem akart többet a kikötőből próbálkozni, a tengeren át. Az út hosszabb lesz, mondta, sokkal hosszabb, keresztül a sivatagon, de a végén majd lesz egy hely, ahol fölfelé kell mászni, hogy Európába érjünk.
Ez a Lamine végül meglopja, elhagyja, míg Khady egyre sorvadó, az ügyfelektől beteg testével keresi a kenyerét, majd egy menekülttábor szögesdrótján keresztül, vérző kézzel, lábbal, a menekülők tömegével együtt, létrán próbál átmászni; mintha ez lenne a fölfelé mászás, Európába. Azután lezuhan a magasból.
Ez én vagyok, Khady Demba, gondolta még akkor is, amikor feje a földnek ütődött, ahonnan tágranyílt szemmel látta, ahogy egy madár, hosszú, szürke szárnyakkal, lassan lebeg a szögesdrót fölött, ez én vagyok, Khady Demba, gondolta a felismerés ragyogásában, tudván tudva, hogy ő ez a madár, és hogy ezt a madár is tudja.

Marie Ndiaye egy interjúban, a kérdésre, hogy mit üzen a világnak, ezt mondta: „Menekülünk a múltunk elől, ha elutasítjuk, hogy szembenézzünk vele. Ezzel azt kockáztatjuk, hogy egyszer majd telibe talál minket.”
Tudjuk, hogy így van, mégis gyakran félünk szembenézni.