„Nem mondom el, hogy bennem megtörtént, te hozzászoktál, nem az ezüstös sziklapart tévedéséhez, hanem az igazán mély és bizarr őrülethez… Az előjáték mellett a figyelem, méghozzá megfeszített. Ebben a borzalmas nagy városban mindig sok bűz van. Szokatlanul sok bűz és elvehetetlen minden. Azt hiszem, én élek, én elhiszem, a megkeresetlen szenvedély, a megkeresetlen szavak, szavak, és jelenetek, szigetlabirintus, tudom, hogy van odaát.”

– Czapáry Veronika írását közöljük.

„Feszülten figyelni annyi, mint határozottan emlékezni”

Poe-t nem érdekelték az istenek, meg a kínkeserves keresés sem. Mégis csak egyetlen szót akart, miközben a nevét suttogta, hogy minden halandó az istenek martalékául essen most és mindörökké. A gyilkosság, a fantomok, a megtépettek, a groteszk, a kárhozat legyen végletes és nyomorult, jöjjenek az istenek és őrüljön meg mindenki, terítsenek rá az abroszokkal együtt fáklyákat, takarják be, közben essen az eső, legyen a szemtakarója szép.

A különbejáratú, csaknekedszóló rémálmaink, ez a fehérség sugárzó.

Már nem gondolkodott, nem tett fel kérdéseket, mert érvénytelennek és ismeretlennek tartotta az árulást. Őrüljön meg mindenki, talán igen, a télire néző ablakokban a szárnyak, a feledhetetlen ragyogás, kiúttalan nappalok. Ismeretlen szenvedély, a keretek, te és én, minden percben, nekem talán nem kell a fásultság, a félelem, nem tett fel kérdéseket, a hangok, a hatalmas házak, a mocsár, mellékes események, az otthonmaradás szenvedélye.

A fehérség keveredése a köveken, éjjel áztatott galambok, Annácska mosolya, túl akarom élni, nem lettem szerencsétlenebb, megöltél és megöltem, sorra a bogarakat, szárnyaikat is kitéptem, közben szerettelek, mert nem akartam, hogy higgyél bennem. Nem akarok tőled semmit, meghalni, bocsáss meg, nem kértél tőlem, az interperszonális kapcsolatok, mert nem voltam ott, de megkérdezem a húsa minőségéről. A cipőt sem adtam rá, az tuti, a borzalmat te ismered, az otthoni különbejáratú szörnyetegeidet is, minden rettegés alapja a kínszenvedés, nincs több pénz a számlámon, talán az esküvő. Varázslat, mondod a korlátok között, a kimondhatatlan hangokon át, nyelven írott szavak, fehér megérkezésed.

Nem mondom el, hogy bennem megtörtént, te hozzászoktál, nem az ezüstös sziklapart tévedéséhez, hanem az igazán mély és bizarr őrülethez… Az előjáték mellett a figyelem, méghozzá megfeszített. Ebben a borzalmas nagy városban mindig sok bűz van. Szokatlanul sok bűz és elvehetetlen minden. Azt hiszem, én élek, én elhiszem, a megkeresetlen szenvedély, a megkeresetlen szavak, szavak, és jelenetek, szigetlabirintus, tudom, hogy van odaát.

Az érzékszerveimmel megfoghatatlan és nyílt világot tapogatok, ami az utcák pora, az utcák mocska között szárad föl, fázom, nincs mit veszítenem, az örömfalak közé semmi nem zár be, csak magamat, hogy megízleljem a végtelent, az orvosok cáfolták, hogy az ihlet rejtélyes és iszonyatos szimbólumainak klasszikus irodalmi műfajai behálózták volna minden tettem, nem alkoholista, ő nem, a képzelet adományai, az ébrenlét világa. Hiteles részletekbe csomagoltam a fantasztikumot, ennek szélsőséges példája, hogy bolondja vagyok a tréfás kérdéseknek, titkosírásoknak. Megfejtésükben oly mértékű éleslátásról teszek tanúságot, hogy az összes barátom az asztal alá esik, ha valami ilyesmi történik velem. A matematikai tanulmányok is fejlesztik a közönséges észjáráson túli fantasztikus képességemet, hogy a lankadatlan gondolatok között újra és újra olvassak, hogy a titkos kódokban, a rejtjelekben, az eleven sejtekben olvassanak, a betűk sárgáslilás halmazai között, reprodukálni kell az anyagot.

Elvarázsolnak a szavak, mint a különbejáratú csaknekedszóló rémálmaink, ami virágos és sugárzó, a könyvben a köd nem volt ellenséges, sőt kétségtelenül ellentmondott a hangoknak, és ez minket elvarázsolt, el, el, el.

Czapáry Veronika