"Ha a női regények sajátos karakterjegyeként kezeljük a szerelmet és a beteljesülést, akkor ez a könyv nem egy tipikus női regény: a szerelem inkább csak valamiféle hivatástisztelet és önszeretet formájában van jelen – az újságírónő-főhős annyira ragaszkodik kitűzött céljához, hogy a másik akarata ellenére is szeretné azt elérni."
Mörk Leonóra regényéről Györe Gabriella recenzióját olvashatják.
(Mörk Leonóra: Az utolérhetetlen Mr. Yorke, Jaffa Kiadó, 2009, 2450 Ft)
Ha Mörk Leonóra nevét ütöm be a keresőbe, az első linken az ELLE főszerkesztő-helyettese az ELLE-ben nyilatkozik szépségápolási szokásairól. Másodikként az ELLE 2009. novemberi számában a könyve kapcsán vele készült interjú egy részlete olvasható (Karafiáth Orsolya kérdezi, aki a regény hátlapjának ajánlóját is jegyzi). Az utolérhetetlen Mr. Yorke című regénye egy szerencsétlennek indult szerencsés véletlen eredménye: Mörk Leonóra interjút szeretett volna készíteni Richard Armitage-el (neki ajánlja végül a regényt is: „To Richard Armitage, who will never read this book”).
A regény főhősnője, Juhász Dóra újságírónő, aki interjút akar készíteni egy (szerinte és az általa referenciacsoportként megkérdezettek jó része szerint is) ragyogóan tehetséges színésszel, de kudarcot vall és sok nyűggel jut csak előre. Life Coach tanítja az élet sikeresebb megélésére, ahogy ez Mörk Leonórával is megesett, de a szerző az ELLE-ben olvasható interjúban így nyilatkozik : "A könyvem irodalmi riport, valós eseményeken alapul, de a regénybeli újságírónő, Mészöly Dóra nem én vagyok. Nem, mintha rossz lenne neki, például fiatalabb, csinosabb és szőkébb nálam. Bár Dóra az én képzeletem teremtménye, és az ő érzései nem feleltethetők meg az enyémeknek, azzal a veszéllyel szembe kell néznem, hogy az emberek ezt nem így gondolják majd."
Azt hiszem, a regény értékéből sem pro, sem kontra nem vonna le az sem, ha Mészöly Dórát egyenesben azonosíthatnánk Mörk Leonórával: alaptulajdonságuk, a végtelenségig vitt kitartás biztosan egyezik. Az utolérhetetlen Mr. Yorke egy el nem készült interjú története. Mr. Yorke valójában nem létezik, a köré kerekített élet, a rajongói klubok, a honlapok, a filmek és szerepek armadája azonban az író kiválóan működő fantáziájáról és korábbi élettapasztalatáról tanúskodik, s ha a valóságban ennyire nem is lehetett bonyolult és sokrétű a Richard Armitage utáni hajsza, Mr. Yorke-ot a regényben minden szempontból alaposan igyekszik bekeríteni riportere.
Ha a női regények sajátos karakterjegyeként kezeljük a szerelmet és a beteljesülést, akkor ez a könyv nem egy tipikus női regény: a szerelem inkább csak valamiféle hivatástisztelet és önszeretet formájában van jelen – az újságírónő-főhős annyira ragaszkodik kitűzött céljához, hogy a másik akarata ellenére is szeretné azt elérni. A regényben nem csupán Armitage változott Mr. Yorke alakjává. A helyszíneket és a szórakozóhelyek neveit is egyaránt lecserélte a szerző, ami számomra sok esetben feleslegesnek tűnik. Ha Bret Easton Ellis Holdparkjára gondolok, annak sincs sok akadálya, hogy saját nevükön szerepeltetve a főhősöket egészen más életet adjunk nekik, mint a valós, így zavarva össze még teljesebben fikció és valóság viszonyát. Hogy a Corvin tetőből e regényben Rooftop lesz a Bárdosi utcában, Paris Hiltonból pedig Miss Waldorff, igazából feleslegesnek tűnő változtatások. A regénybe helyezett (költött vagy átköltött) filmes diszpozíció, vagy a rajongói honlapok cikkei, bejegyzései, a youtube-linkek és kommentek vagy a magánnyomozói szerződés-minta viszont erősíti a valóság-érzetet.
Az alapötlet jó, ahogy a kezdőmondat is: „Tulajdonképpen mindenről Charlotte Brontë tehet”. A gimnazista-korú gyermekét nevelő Mészöly Dóra újságíró a nemzetközi LEI magazin hazai lapjánál dolgozik, s interjút kér egy nyáron nálunk forgató, itthon ismeretlen sztártól, akibe a Shirley TV-sorozat feldolgozásában ’szeret bele’. Az interjút előbb visszaigazolják, majd lemondják. Kálváriája a filmes cégek és reklámügynökségek, színész-ügynökök és filmgyári munkatársak világában Kafka kastélyának filmipari adaptációja, az olvasók körében aratandó sikert pedig egyszerre segíti a nyomozás-érzet felébresztése és a csinos férfi főhősről és acélkék szeméről szóló leírások. Nekem kicsit túl hosszúra nyúlik a nyomozás, s Mészöly Dóra, az elbeszélő pszichológiai mozgatórugóihoz mérten már indokolatlannak ez a végtelen kitartás, de tény, hogy az első nyolc fejezeten egy lélegzettel vágtam át magam, s utána sem tartott hosszú ideig a regény bekebelezése. Mindvégig kimondatlanul a homályba vész azonban Mészöly Dóra mélyebb érzelmi érintettsége, a kamaszos rajongás és lelkesedés pedig nem indokolja ezt a vehemenciát, inkább egy kicsit eltévedt személyiség rajzolódik ki, aki kitűzött céljától akkor sem tántorít, ha minden barátja és a mentális egészségéért felelős szakemberek is erre sarkallják. A főhős néha rálát magára, néha nem. Mikor a kitartást olyan erénynek tekinti, mely hiányzik belőle, a regényből vélhetően nem. Mikor arról beszél „az én szeretetnyelvem az ajándékozás – míg másoké az érintés, az elismerő szavak, a szívességek vagy a minőségi idő –” (86. o.), akkor a regényből vélhetően igen. Ahogy lánya tiltakozásával kapcsolatban a maga számára megfogalmazza a különbséget: „Eszter csak azt nem gondolja végig, hogy ezekre a kalandokra nem mint Mészöly Dóra, Budapest, VI. kerület, Hegedűs utca 77. szám alatti lakos vállalkozom, hanem mint Mészöly Dóra, a magyar LEI magazin szerkesztője. Ha magánemberként tekintem meg a Shirley-t, akkor mindössze annyi történt volna, hogy megállapítom, ez az Edward Yorke orrbavágóan jóképű pali, sokért nem adnám, ha egy órán át egyfolytában nézhetném (ami azt illeti, nézem is, mert a DVD-t szerencsére le lehet állítani), és kész. Eszembe nem jutott volna levelet írni neki, autogramra vadászni, pláne megpróbálni megismerkedni vele, mert ugyan minek? Újságíróként viszont teljesen más a helyzetem.” (110. o.)
Hogy a makacsság erény-e vagy hiba, kérdés marad, gazdagodtunk viszont egy regénnyel, mely bevezet a magazin-újságírók életének hol szórakoztató és fényűző, hol nehéz világába — bár a lapkészítés rejtelmeiről ne ebből a kötetből igyekezzünk tájékozódni – és egy megfogadható tanáccsal: „aki hisz benne, hogy győzni fog, annak még egy Edward Yorke-nál jóval nagyobb hatalommal, a halállal szemben is van esélye” (189. o.).
Néhol tesz ugyan olyan kanyarokat, melyek elbeszélése a fősodor szempontjából teljesen mellékes (hogyan látja vendégül egy cég Párizsban az újságírókat, hogyan telik a londoni látogatás egy cég CSR-tevékenységének népszerűsítése érdekében szervezett nemzetközi program örvén), s esetenként kiderül, milyen újságírói fogásokat, szokásokat és műfajokat ítél el a főhős* (vagy a szerző?), összességében mégis szórakoztató regény Mörk Leonóráé, de főképp a lehető legjobb megoldás arra, hogy győztesként jöjjön ki egy helyzetből, melyben e kötet nélkül a vesztes szerepét oszthatta volna rá a sors.
Györe Gabriella
*”Az internetes újságok elszaporodásával valóban felbukkant egy új műfaj, a kérdezz-felelek, Edwarddal is sorra jelentek meg az ilyen anyagok a különféle amerikai webes lapokban. Ilyenkor a site újságírója telefonon feltesz a sztárnak egy zsákra való teljesen összefüggéstelen, általában az olvasók által beküldött kérdést, majd a válaszokat a legcsekélyebb változtatás nélkül felpakolja az oldalra. Na mármost ezt én nem nevezném interjúnak, hiszen maximálisan hiányzik belőle a kreativitás és főleg a professzionális írói-szerkesztői teljesítmény. […] Nagyon nem szeretnék ilyen helyen dolgozni és közben azt képzelni magamról, hogy újságíró vagyok! Hál’ istennek a LEI egészen más minőségi kategóriát képvisel […]” (57. o.)
