"A rendesmogyoró olyan mogyoró -- mondogatták --, amely időtlen idők óta lakozik Mogyoróországban, és finomabb minden más szárazgyümölcsnél, sőt, minden más szárazgyümölcs belőle származik, még az is lehet, hogy a nedvesek is, csak ezt még nem sikerült tudományosan bizonyítani."

Ladányi-Turóczy Csilla meséje Mogyoróország lakóiról.

Ladányi-Turóczy Csilla: Az ács és a királyfi
Mese Mogyoróországból

Volt egyszer egy ország, ahol mogyorók laktak. De nem ám akármilyen mogyorók! A legtöbbjük „sima” mogyoró volt, néhányan azonban földimogyorók is akadtak, bár ők magukat inkább amerikai mogyorónak szerették nevezni, amin a „sima” mogyorók rendszerint felháborodtak. Hogy jönnek ahhoz ezek a földimogyorók, hogy mogyorónak nevezzék magukat? Másképp kellene hívni őket, bizony! De a végén megelégedtek azzal, hogy magukat kezdték rendesmogyorónak nevezni.
A rendesmogyoró olyan mogyoró -- mondogatták --, amely időtlen idők óta lakozik Mogyoróországban, és finomabb minden más szárazgyümölcsnél, sőt, minden más szárazgyümölcs belőle származik, még az is lehet, hogy a nedvesek is, csak ezt még nem sikerült tudományosan bizonyítani. Az viszont kétségtelen, hogy a földimogyorók sokkal később érkeztek az országba és tápértékük igen silány, nagyon szaporák, nem akarnak rendesmogyorókká válni, bár, még ha akarnának se sikerülhetne nekik, mert rendesmogyorónak születni kell, egy szó, mint száz, a földimogyoróktól meg kéne szabadulni.
Szerencsére nem minden „sima” mogyoró gondolta ezt így, de a rendesmogyorózósok nagyon hangosak voltak, és az öreg király, aki már megfáradt a sok háborúzástól, huzakodástól, nem csillapította őket.
-- Hagyjatok nekem békét – mondogatta, ha tanácsosai panaszkodtak a rendesmogyorózók hagoskodása miatt. – Majd a fiam megregulázza őket.
Igenám, de a királyfi hosszú esztendők óta külországban tanult, a gesztenyék előkelő iskoláiban okosította magát, hogy törődött volna a földimogyorók nyomorúságával? Talán azt sem tudta, hogy a világon vannak.
Egy szép napon azonban mégiscsak hazatért a mogyorókirályfi, kicsit törte a mogyorónyelvet, amolyan gesztenyésen gurgulázott hozzá, de mindenki úgy találta, hogy ez igen jól áll neki, és az udvari mogyorók igyekeztek utánozni is. A rendesmogyoróknak persze nem tetszett a dolog, minek küldte a király gesztenyékhez a herceget, mikor a rendesmogyoró iskolák a legjobbak, és a mogyoró nyelvnél nincs is szebb a világon? (Persze ők egyetlen más nyelvet se ismertek, de azért ez úgy volt igaz, ahogy a szárazgyümölcs szárazgyümölcs.)
Megörült a király a fia hazaérkezésének, és tüstént átadta neki a koronát, a jogart, meg a trónt:
-- Gyere, fiam, ülj bele a trónba, tedd a fejedre a koronát, fogd a kezedbe a jogart, mostantól fogva te döntesz mindenben, mert én bizony megfáradtam.
Mit volt mit tenni, a királyfi elkezdte uralkodását. Mindjárt az a gondolata támadt, hogy ő bizony saját palotát építtet magának, mert apja régi palotájában túl hideg van, és különben is olyan ósdinak néz ki. Sok szép palotát látott Gesztenyeországban, hát pont olyat szeretett volna ő is. Megparancsolta a tanácsnokainak, hogy hirdessék ki az országban: a királyfi palotát építtet és válogatni akar az ácsok között. Jöjjön el hát minden valamirevaló ácsmester és hozzon magával szerszámokat is. Csodálkoztak a tanácsnokok, mire való az, hiszen van a királynak saját ácsa, mindig is az épített mindent az udvarban, ő és persze a fiai meg a vejei, ahogy ez Mogyoróországban illik.
-- Részt vehet a versengésben – mondta a királyfi --, de látni akarom a többieket is, mert a legjobb áccsal akarom megépíttetni a palotámat.
Csóválták a fejüket a tanácsnokok, szaladtak az öreg királyhoz panaszra, de hiába, az csak azt hajtogatta, hogy hagyjanak neki békét, pihenni akar, nem szól bele a fia dolgaiba.
Kihirdették hát mindenütt, hogy a királyfi versengést rendez, a jelentkező ácsoknak kis házakat kell készíteniük, hogy azok alapján a királyfi ki tudja választani, melyik legalkalmasabb a palota megépítésének feladatára. Özönlöttek is az ácsok mindenfelől, hozták a legényeiket, segédjeiket, a királyi erdő fáit használhatták és kosztot, kvártélyt meg egy kis fizetséget is kaptak, mert a királyfi elhatározta, hogy az így elkészülő házikókat a szegényeknek ajándékozza.
Mikor minden ácsmester elkészült a munkával, a királyfi kivonult kíséretével a palota elé, hogy megnézze a házikókat. Mellette egy különös szerzet lépkedett, egy mandula, aki a minap érkezett vendégségbe: még Gesztenyeországban ismerkedtek meg, egy iskolába jártak és ez a Mandula nagyon értett a palotákhoz, ezért is kérte ki a királyfi a tanácsát.
Nem tetszett ez se a tanácsnokoknak, se a rendesmogyoróknak, akik a mandulákat legalább annyira alávalóknak tartották, mint a földimogyorókat, noha sokuk még sose látott mandulát az életében.
-- Meglátjátok, ez után a mandula után jön a többi is, nemsokára tele lesz mandulával a mi drága Mogyoróországunk, és aztán ki törődik a rendesmogyorókkal?
A mogyorók végső romlása azonban még arrébb volt, mindenki izgatottan várta, kinek a házikója tetszik meg annyira a királyfinak, hogy megbízza a palota megácsolásával. Nézelődött a királyfi, nézelődött Mandula barátja, a királyfinak megakadt a szeme egy szép lányon, a Mandulának meg a házikón, ami előtt a lány álldogált.
-- Igazán szép – motyogta a királyfi.
-- Az már igaz – helyeselt a Mandula.
-- Megnézzük közelebbről? – kérdezte a királyfi.
-- De meg ám! – mondta a Mandula, ezzel elindultak a házikó felé, amelynek az ajtaján épp be is lépett a leány.
Ment a leány elől, nyitogatta az ajtókat, ablakokat, mutatta a tetőt, a míves bútorokat, a Mandula értő szemmel nézegetett is minden részletet, minden zugot, a királyfi meg csak a lányt, mert annál szemrevalóbbat még sose látott.
-- Micsoda furcsa mogyoró – gondolta --, még sose láttam ilyet.
-- Mit mondasz, barátom? – kérdezte a Mandula.
-- Nekem nagyon tetszik, hát neked? – mosolygott a királyfi.
-- Nekem is, semmi hibát nem leltem benne.
-- De láttál valaha hasonlót?
-- Hasonlót talán igen, de van benne valami, ami mégis különlegessé teszi. Én bizony ezt választanám.
-- Mi az, hogy! – berzenkedett a királyfi – Csak nem fogunk összeveszni a leányon?
-- A leányon? Miről beszélsz? – csodálkozott a Mandula. – Én azt hittem, a házat nézzük.
A királyfi megrázta a fejét.
-- Bizony, házat nézünk, meg ami benne van ...
Azzal kérte, hogy a lány hívja elő az ácsmestert, mert őt akarja megbízni a palota építésével.
Jött is az ács, kiderült, hogy a szép mogyoró az ő legidősebb leánya, mert volt neki még egy derékalj gyermeke, mind igen tetszetős, a különös mogyoró fajtából. A királyfi parolázott az áccsal, megcirógatta a kisebb gyermekek arcát és dícsérte a házacskát. Mandulára bízta, hogy a palota terveit a mesterrel megbeszélje.
Nagyon húzták az orrukat a tanácsnokok, de a királyfi észre se vette, csak a leányt nézegette egyre.
Mikor visszatértek a palotába, az udvaroncok mindjárt körülvették a királyfit, és a legfőbb tanácsnok így kezdett beszélni hozzá:
-- Nagyon rosszul tette felséged, hogy ilyen hamar döntött, meg se nézte az összes házat!
-- Nekem ezt tetszett a legjobban.
-- De hát azt se tudja, ki ez az ács.
-- Elég az hozzá, hogy jó mesterember.
-- Nem vette észre rajta, hogy más, mint mi?
-- Persze, szegényesebben öltözik, másképp beszél.
-- Felséged nem vette észre, hogy ...
-- Észrevettem, hogy nagyon szép a lánya.
-- A lánya? De hát miről beszél felséged? Ezek földimogyorók! Érti már?
-- Földimogyorók? Igen, hallottam már a földimogyorókról, bár ők inkább amerikai mogyoróknak tartják magukat.
-- Mindegy, hogy nevezzük, ők nem tartoznak a tisztességes mogyorók közé. Felséged nem bízhat meg egy földimogyorót palotaépítéssel.
-- Vajon miért?
-- Hát azért. Mert fellázadnak a rendesmogyorók.
-- Kik azok a rendesmogyorók?
-- Hol élt felséged eddig? Ja, persze, Gesztenyeországban. Hát, ha nem tudja, majd elmondom. A rendesmogyorók azok a „sima” mogyorók, akik szerint Mogyoróország a rendes, vagyis őshonos mogyoróké, és a földimogyorók ugye nem őshonosak, tehát nem valók ide.
-- Mi az, hogy őshonos?
-- Hát, hogy a világ kezdetétől itt él.
-- Mikor volt a világ kezdete?
-- Azt nem tudja senki.
-- Akkor honnan tudják, hogy ők azóta itt élnek?
-- Nem lehet tudni, de ők biztosak benne. Nem szabad őket bosszantani, mert fellázadnak.
-- Lázadjanak csak. Gesztenyeországban is voltak, akik lázadoztak, nem félek tőlük.
-- De felség, várjon. Lehet, hogy a rendesmogyoróknak nincs egészen igazuk, nem mondom, hogy épp ki kell zavarni a földimogyorókat, de ilyen fontos munkával mégse bízhatjuk meg őket.
-- Nem értem, miért.
-- Mert a „sima” mogyoróknak is kell a munka.
-- Találjanak maguknak más munkát, van elég. Nekem a legjobb ács kell, és ha az földimogyoró, akkor földimogyoró, lehetne pokolbéli mogyoró is.
-- Felséged túl soká élt külországban, nem érti, hogy ez lehetetlen!
-- Nem értem.
-- A földimogyorók, nos a földimogyorók lopnak.
-- Én már láttam más mogyorót is lopni.
-- Jó, de a földimogyoróknak olyan sok a gyerekük.
-- És az miért baj? Szép dolog a sok gyerek.
-- Azért baj, mert a sima mogyoróknak meg kevés a gyerekük, és egyszer csak többen lesznek a földimogyorók, mint mi.
-- És mi lenne, ha a sima mogyorók földimogyorókkal házasodnának? Lehetne akármennyi gyerekük.
Látták a tanácsnokok, hogy semmire sem mennek a királyfival, hát faképnél hagyták. Sokáig törték a fejüket, mit tehetnének a földimogyoró ács ellen, mert az nem lehet, hogy ez a mester építse meg a palotát.
Másnap nagy jajgatás hallatszott a király hálóterme előtt. Szegény öreg felség halálra rémült, mert azt hitte, hogy betört az ellenség, vagy legalább is a rendesmogyorók akarják megölni. De csak a főkincstárnok volt, aki haját tépte:
-- Felséges uram, borzalmas dolog történt! Ellopták a jogart!
-- Már hogy lophatták volna el? A fiamra bíztam a koronával együtt.
-- De nincs a trónteremben!
-- Kérdezted már a fiamat, nem tud-e róla?
-- Kérdeztem hát, ő a trónon hagyta tegnap este, azóta nem látta. Ellopták, felséges uram.
Jött a királyfi is, fején csálé koronával, haragosan, amiért felverték az álmából.
-- Hát így bízhatom rád az ország sorsát, fiam? Még a jogarra se tudsz vigyázni?
-- Tudom én, ki lopta el – sündörgött mindjárt a főtanácsnok.
-- Na, ki? – förmedt rá a királyfi.
-- Megmondtuk felségednek, hogy nem szabad bízni a földimogyorókban! Biztosak vagyunk benne, hogy az ácsmester lopta el a jogart.
-- A mogyorók istenére! – kiáltott a királyfi --, mit kezdene az ácsmester a jogarral?
-- Talán varázsolni akar vele. Nézzék felségtek, már hozzák is az ácsot az utazó ládikájával együtt, mindjárt meglátjuk, hogy igazam volt-e!
Szegény ácsmester azt se tudta, merre nézzen, a tegnapi dicsőség boldog álomba ringatta, abból verték fel a poroszlók, gyermekei szeme láttára hurcolták el a ládikával együtt. Azt hitte, meg fogják ölni. Mikor meglátta a királyfit, a lábai elé vetette magát:
-- Kegyelem, felség, nem vétettem semmit!
-- Tudja, mivel vádolják? – kérdezte a király.
-- Nem mondták meg, hiába kérdeztem.
-- Ácsmester – szólalt meg a királyfi --, eltűnt a jogar a palotából és ezek azt mondják, hogy maga vitte el.
-- Mit? A jogart? – hebegett az ács.
-- Azt hát, te ostoba – rivallt rá a tanácsnok.
-- Hogy loptam volna én el bármit is, mikor soha életemben nem jártam ebben a palotában? – kérdezte az ács. – És mit kezdenék a jogarral?
-- Na, majd meglátjuk!
És ezzel felfeszítették a ládikát, amelyben valóban ott lapult a jogar.
-- Na, gyerünk, te akasztófáravaló! – kiáltotta a poroszlók vezére.
-- Megmondtam én felségednek – így a főtanácsnok --, hogy ezekben a földimogyorókban nem lehet bizodalma!
A királyfi csak csóválta a fejét, hitte is, nem is, hogy az ácsmester tolvaj. Ekkorra sikerült bejutnia a palotába a szép földimogyorólánynak is, ő is leborult a királyfi lába elé, bizonygatva apja ártatlanságát.
-- Apám egész éjjel a sátorunkban aludt, míg én virrasztottam!
-- Ugyan már – szólt közbe a tanácsnok --, melyik lány nem hazudna az apja kedvéért? Meg aztán ez is csak olyan földimogyoró, mint a többi, egy szavát se lehet elhinni!
A királyfi felemelte az ácsot és a leányt a földről.
-- Valami hibádzik ebben a történetben – mondta. – Hívják ide a palota minden lakóját, hátha valaki látott valamit.
Erre a szóra összenézett a főtanácsnok a poroszlók vezérével.
-- Milyen bizonyság kell még? – kiáltotta a főtanácsnok? – A jogar a ládikában volt, a napnál világosabb, hogy az ács bűnös.
Ekkor tántorgott ki a vendégek hálóterméből Mandula, aki igen későn tért nyugovóra, mert a palota terveit rajzolgatta. Amint meghallotta, hogy mi történt, mindjárt tapsolni kezdett.
-- Uraim, uraim – kiáltotta --, nálam van a rejtvény kulcsa!
Mindenki elhallgatott, és Mandulára nézett.
-- Ide azzal a jogarral!
Az egyik poroszló átnyújtotta neki a becses tárgyat.
-- Még kedves Mogyoró királyfi barátom sem tudta rólam, de valódi boszorkánymester vagyok, mint a hazámban oly sokan.
-- Jujj, boszorkánymester! – kiáltott a király. – Mogyoróországban nem szabad varázsolni! Magam tiltottam meg.
-- Most az egyszer kivételt teszünk, apám. Lássuk, mi tudsz, Mandula.
-- Az az én tudományom, hogy beszédre bírom a legnémább tárgyakat is. Nézzük, mit mesél a jogar a tegnap éjjelről – ezzel megdörzsölte a jogar szárát és ráolvasott egy versikét:

Királyi jogar, beszélj,
mindent rendre elregélj,
hogy jutottál ács sátrába,
ács sátrában ládikába,
mondd csak, mondd csak,
mit se félj!

Gúnyosan mosolyogtak a poroszlók, ki látott már olyat, hogy egy tárgy csak úgy elmeséli, mi történt vele, jó is lenne, akkor aztán soha nem lenne nyugtuk! Hanem a jogar egyszercsak kipenderült Mandula kezéből, forogni kezdett a levegőben, és csengő hangon megszólalt:

Éji órán trónteremben
pihentem a trónon én,
jött valaki, felemelt,
velem gyorsan elszelelt,
köpeny alatt vitt, a kardja
aranyamat megkongatta,
aztán egy sátorba ért,
nagy zajt csapott semmiért,
s míg az alvókat felverte,
a ládikát megkereste,
oda betett engemet,
s most, az előbb, meg kivett.

Elsápadt bizony a poroszlók vezére, mert a jogar éppen reá mutatott.
-- Kegyelmezzen, felség – borult a királyfi lábához. – Én csak azt cselekedtem, amit a főtanácsnok úr parancsolt!
A főtanácsnok mindjárt kiabálni kezdett:
-- Még hogy én parancsoltam! Magad találtad ki az egészet.
-- Nem addig van az – szólt a királyfi --, jól emlékszem, miket beszélt tegnap a földimogyorókról. Biztos nem a poroszlók vezére találta ki ezt a gyalázatot, de ha engedelmeskedett is, ugyanannyira bűnös, mint ön. Mandula – fordult barátjához --, kérlek, alkalmazd még egyszer varázshatalmadat és tüntesd el ezeket az árulókat a szemem elől.
Mandula úgy is tett. Forgószél kerekedett és kifújta az ablakon a két árulót, egyik Napraforgómag-országban esett egy folyóba, a másik Fenyőmagföldön nyekkent egy mező közepén.
A királyfi megölelte az ácsmestert, és ott nyomban megkérte a leánya kezét. A földimogyorólány irulva-pirulva mondott igent, mert nagyon megtetszett neki is a királyfi. Akármit is gondoltak erről az udvaroncok, egy szót se mertek szólni. Nemsokára megtartották az esküvőt, az ácsmester pedig olyan gyönyörű palotát épített nekik, hogy mindenhonnan a csodájára jártak, még Gesztenyeországból is. Mandula az ácsmester kisebbik lányát kérte feleségül, és soha többé nem tért vissza a hazájába.
Igaz, a rendesmogyorók azóta is forronganak, mert fennmaradásukat soha nem fenyegette még ekkora veszély: egy földimogyoró a királyné, mandula a király varázslója, mi jöhet még ezután?
Akármi is jött, a mi mesénk ezzel véget ért.