"Az ember kiskamasz korában radikálisan megváltozik. [...] Az addig csupán együtt lógó, baráti társaságok egyszerre bandákká alakulnak át, és ha szinte csak egyfajta minta áll rendelkezésre, nem nehéz megjósolni milyen jellegű csoportok válnak hangadóvá a növekvő gyerekekből. A felsős gyerekek már kisebb számban és rapszodikusabban járnak programjainkra. Sokukat korrepetálták a Dzsumbuj Help munkatársai, változó eredménnyel, hiszen nem vagyunk pedagógusok. A nagyobbak, de az alsósok számára is nagyon üdvözítő lenne a tanoda jellegű felzárkóztatás. Tapasztalataink szerint – a több helyen is bevezetett kötelező napközi – nem hoz átütő eredményeket." Kecskés Éva Dzsumbujisták című kötetét közöljük ICA-n: a negyedik részletet olvashatják. Kecskés Éva kötete Gordon Agáta Magdolna-negyed című sorozatának is ihletője volt: keressük a közös munka lehetőségeit. A Dzsumbujisták egyes részeivel péntekenként jelentkezünk.

Telepi hierarchia (folytatás)

Árnyéklakók

Azokat nevezem így, akik minden igyekezetükkel arra törekednek, hogy észrevétlenek maradjanak. Nemigen vesznek részt az össznépi ordítozásban, csendben elosonnak a dolgukra és ugyanúgy haza. Közülük sokan dolgoznak, de a nyugdíjasok zömét is ide sorolom. Az „árnyéklakókkal” igen ritkán találkozunk, szinte soha nem kérnek segítséget. Csak szűrések során ismerkedtünk meg néhányukkal, ők azok, akik próbálnak úgy élni, mintha egy átlagos bérházban laknának, bárhol a fővárosban.
B. néni szintén árnyéklakó, kilencven éves. Elvileg nyugdíjasnak kéne lennie, de hosszú élete ellenére nem sikerült összeszednie a jogosultsághoz szükséges éveket. Nagyon sokat dolgozott, de ritkábban a „hivatalos” helyeken, például gyárakban, ahol biztosított lehetett volna. Ahogy ő mondja: „az urak mocskát sikáltam, házaknál”. Nem tévedés, B. néni – aki aktív éveinek java részét a szocializmus alatt élte – cselédlány volt Őslakos dzsumbujista, több mint ötven éve él a telepen. Hat gyereket nevelt fel, szinte egyedül, mert férje, miután hazajött az amerikai hadifogságból, megbetegedett, és négy év múlva meghalt. Egyszer megpróbáltuk megrajzolni a családfáját, de maga sem tudja pontosan az unokái, dédunokái számát. Persze azért csak összeszedte, 23-man vannak. Gyermekei törődnek vele, el is vinnék magukkal, de B. néni nem megy. Ugyanabban a szoba-konyhában él, ahol felnevelte a gyermekeit. Csak annyi változott, hogy a mellette lévő fülkét megkapta és komfortosította, formailag azért, mert az egyik fia tüdőbeteg. A csatolás valódi oka azonban az volt, hogy nem akart úgymond „rabló, bűnöző” szomszédot. Neki ugyanis az a nagyon markáns véleménye, hogy régen itt „palota” volt, rend volt, nem lehetett ordibálni, a házmester és a rendőr rendet tartott. Szegények voltak, de nem kellett félni. Most viszont ez egy „rablótanya”, a bűnözők az urak, s miket művelnek még a nők is! Mindent tud, lát, nekünk sok mindent elmesél, de azért módjával, mert tökéletesen tisztában van a telep számára új törvényeivel. A Dzsumbuj Help-ből Szombath Tibor családgondozó kollégánk volt a kedvence. Amióta elment, gyászolja. Valóban nagyon szeretetteli volt kapcsolatuk, Tibor sok mindent megtett B. néninek, olyasmit is, ami szorosan nem tartozik a segítő feladatai közé. Feladta a csekkjeit – amit B. néni az élete árán is fizetett – a rendszeres szociális segélyéből,  öt éve ez 18 ezer forint volt, de jelenleg sem több 22 ezernél, – kiváltotta gyógyszereit, megjavította a gázkonvektorát. Az utóbbit mi szereltettük be neki, rafinált pénzügyi tranzakciók és szabálytalanságok árán, B. néninek ugyanis a büszkesége a legvonzóbb tulajdonsága, így segíteni sem egyszerű neki. Ahogyan egyre jobban elfogadott bennünket, úgy vált könnyebbé legalább azoknak a szolgáltatásoknak az elfogadtatása, amelyek számára is igénybe vehetőek. Több évig fárasztottuk azzal, hogy igényeljen ingyenes ebédet az Idősgondozási Központból, végül elfogadta, de még most is szívesebben eszi a tőlünk kapott ovis ebéd-maradékot, amit teljesen szabálytalanul hord fel mindennap számára a dadusunk. Amikor úgy tűnt, hogy elfogy a Soros Alapítvány támogatása, amelyből az ebédet fizettük, és megszűnik a meleg étel lehetősége (az önkormányzat nem szavazta meg számunkra az ehhez szükséges, évi 700 000,- Ft költségvetés-kiegészítést), végre belátta, hogy nem szabad mindig a Dzsumbuj Help méltányosságára bíznia magát. Azért tettünk kivételt B. néni ellátásával, mert nem bírtuk nézni, hogy a kétnaponként vásárolt fél kiló kenyér és egy liter tej képezi a napi táplálkozásának gerincét. Amíg nem szereltettük be számára a gázkonvektort, lejárt hozzánk az irodába melegedni. Így tűnt fel, hogy milyen jól esik neki egy-egy pohár meleg tea, vajas kenyérrel. Lassacskán kiderült, hogy valóban 18 ezer forintból él, és soha nincs rezsi-elmaradása, de akkor vajon mit eszik? Soha „nem maradt adósunk”, a legkörmönfontabb módszerekkel csempészett be egy-egy apró hála-ajándékot a táskánkba, zsebünkbe. Nekem például egyszer az asztalomon hagyott egy nagyon pici üveg, borotválkozás utáni arcszeszt. B. néni ugyanis nem tud írni-olvasni – nem volt ideje megtanulni. Mostanában kezd leesni a lábáról, már nem tud lejárni a Helpbe, zsörtölődik is eleget, hogy nem intézik az ügyeit megfelelő gyorsasággal. Szerencsére még szellemileg nagyjából friss, szarkasztikus humora is fel-felvillan néha. Sem kórházba, sem valamelyik gyerekéhez nem akar elmenni, félti a lakását. Igaza is van, hiszen az elmúlt fél év alatt háromszor törtek be hozzá, pedig mindig otthon van. Aggódunk érte, de azt hiszem, innen akar majd örökre elmenni. Az emlékeiben szép Dzsumbujból.

Gyerekek

A Dzsumbuj legfeltűnőbb rétege a gyerekhadsereg, melynek „tagsága” az egészen pici totyogóktól a kiskamaszokig sokféle gyerekből toborzódik. Játékaik időnként durvábbak, mint amit szívesen lát az ember, de a felnőttek viselkedési normái láttán ez cseppet sem meglepő. Életkori csapatokba verődnek és ki-ki nagyon hamar megtalálja helyét a kortárs csoportokban, hiszen a nap minden percében próbálgathatják szerepeiket. Szinte lemásolják, amit a felnőttek világában látnak. (Később részletesen is lesz szó a telepi szocializáció sajátosságairól.) A legjellemzőbb látvány a következő: az udvarok, a függőfolyosók mindig teli vannak gyerekekkel (iskolaidőben is). Az tartósan egyedül kószáló kölyök ritka. Lehetőleg csoportosan játszanak, jönnek-mennek. Szüleik gyakran küldik őket bevásárolni a Dzsumbuj és a környék egyetlen boltjába. Senki nem csodálkozik azon, hogy alkohollal vagy cigarettával is kiszolgálják, akár az óvodásokat is. A törvények és a rendeletek oly messze vannak innen, – alkotóikkal együtt! A kocsmába szintén bejárhatnak egyedül is, igaz, ezt csak a nagyobbacska – 12-14 éves – fiúk tehetik meg a szüleik nélkül. „Gépeznek”, mint a nagyok. Az összbenyomást szerencsére mégis az önfeledten rohangáló, játszó kisgyermekek képe adja, mint bármelyik más lakótelepen. Játszótér is lenne, ha a felnőttek nem vernék szét újra és újra, nem gyújtanák fel éjszaka a fából készült eszközöket, ha nem lenne tele a homokozó mindig szeméttel, kutyapiszokkal. Mégis, ha kisüt a nap, felmelegszik az idő, még az addiginál is sokkal több gyerek (és felnőtt is) lepi el a házak közötti területeket, mintha ilyenkor várna a lakótársadalom valamire. Talán vár is – a csodára.

ÓVODA
Szembeötlő, hogy sokkal több gyerek jár – vagy járna – óvodába, mint ahogyan az a szegények, különösen a romák körében megszokott. A szülők kezdik belátni, hogy hasznos a gyerekeik számára, ha rendszeresen közösségbe járnak, és jó, hogy foglalkoznak velük. Különösen azok a mamák vannak meggyőzve az óvodai felkészítés fontosságáról, akiknek  nagyobb gyerekeik rosszul kezdték az iskolát, és azóta is bukdácsolnak. Nyomós indok a megőrzés is, hiszen hasznossá teszi számukra az óvodát az is, hogy míg a kicsi oviban van, az anya ezer dolgot el tud intézni, esetleg elmehet dolgozni, árulni. Amint szobatiszta a kicsi, már jönnek, és megpróbálják a mi ovinkba „benyomni” a kisgyereket. De miért éppen ide hozzák ezeket az egész pici gyerekeket? Egyfelől egészen biztos, hogy korábban nagyon nagy vonzerő volt az ingyenesség. Ugyanakkor néhányan azok közül is ragaszkodtak a mi óvoda-klubunkhoz, akiknek nem kellett volna sokat fizetni a tőlünk kb. 200 méterre lévő, hagyományos állami óvodában (50 százalékot, vagy semmit). Nem szabad elfelejteni, hogy az ingyenesség azt jelenti az óvodákban, hogy nem kell étkezési díjat fizetni a gyerek után. Ám a havi papírzsebkendő, a WC-papír-hegyek, a tisztasági csomag, a benti cipő beszerzése nem két fillér. A megjegyzések pedig, amelyek az otthoni körülmények kapcsán érik a szülőket, szintén lehetnek visszatartó hatásúak. „Mondd meg anyádnak, nem azért megyünk uszodába, hogy ott mosakodjatok” – üzenték kedvesen az egyik kisfiúval. Ráadásul a gyerek mindig tiszta volt, az eset után áthozták a mi ovinkba. Az óvoda csak az iskola előtt kötelező egy évig. Ha sok megalázó élménnyel párosul az óvodai lét, nem viszik a gyereket, még akkor sem, ha nagy segítség a napi rendszeres étkezés. Talán a másfajta bánásmód, a rugalmas reagálás az a speciális módszer, amely a Dzsumbuj Help óvodát megkülönbözteti a többitől. Természetesen nálunk is előfordulnak konfliktusok, nem is akármilyenek. Mégis. Óvónőink szinte mindig roma származásúak voltak, és jelenleg is azok. Nem állíthatom, hogy ez tudatos választás volt mindig, de nagy szerencse, hogy így alakult. Ez is segítheti a cigány családok döntését, hogy már hároméves korukban hozzák a gyereket. Vannak nem roma gyerekeink is, de kevesebben.
Óvodánkba általában a telep legproblémásabb családjainak gyerekei járnak. Rengeteg gond adódik a mindennapokban. Az egyetlen helyiségünket használjuk délelőtt óvodának, két óvónővel, és egy négyórás dadussal (ő egyébként takarítónői státusban van). Általában 10-15 fős a csoport, 15-nél több gyereket nem tudunk befogadni. A szoba valójában tökéletesen alkalmatlan erre a funkcióra. Itt zajlik a foglalkoztatás, az étkezés, az altatás, délután itt működnek a klubok, a munkatársak csoportmegbeszélése is itt folyik, (a gyerekek szerint a „felnőttkub”) emellett a szupervízió is; valamint minden rendezvényünket itt tartjuk, – farsang, Mikulás, Karácsony, versenyek – és esetenként a vendégeket is itt fogadjuk.
A terem összes ablaka a rendkívül forgalmas Gubacsi útra nyílik, ráadásul majdnem földig érő, kirakat-ablakokról van szó, amelyeket már egy közepes esőnél is körbe kell rakni rongyokkal annyira beáznak. Értelemszerűen vegyes korosztályú a csoportunk, s az iskola előkészítést is itt kell megoldani. Helyünk szinte semmire sincs, ezért az értékesebb játékokat az irodákban tartjuk. Színes ceruzából, gyurmából, krétából vagy kifestőből nincs az a mennyiség, ami elég lenne. Ennek részben az is oka, hogy az óvoda szobában délután az iskolások klubfoglalkozásait tartjuk, ez jelentősen gyorsítja az elhasználódást.
Az anyákkal sem könnyű. A legkisebb szabályozást is nehéz elfogadtatni, és következetesen betartatni velük. Ha kérünk valamit – például hogy adjanak alsóneműt vagy zoknit a gyerekre, kezeljék otthon is a fejtetűt, fektessék le korábban a gyerekeket, mert nagyon fáradtak, stb. stb. –, azonnal megemelkedik a hangerő: „Nem igaz, hogy mindig az én gyerekemmel van baj!” „Ibi néni pikkel rám”. A különösen fiatal anyákra jellemző, hogy fogalmuk nincs, miként kell viselkedniük szülőként hivatalos helyen. Folyamatosan szélsőségek között mozognak. Az egyik véglet, hogy a túlságosan is öntudatos felnőtt szerepét játsszák. Lényege, hogy követelőzni kell, a végtelenségig tagadni bármilyen hibát, vagy amit annak gondolnak, bűnbaknak kell megtalálni a másik anyát, a más gyerekét, esetleg az egész intézményt, az óvónővel együtt. Nem egyszer a „Főnökasszony” szobájában végződik a purparlé, ahol szinte mindig kiderült, hogy ezek a technikák valójában a tehetetlenség és a bizonytalanság palástolására valók. Nem tudatos magatartás ez, az asszonyok részéről, a tapasztalat arra tanította őket, hogy „legjobb védekezés a támadás”. A félelem, a szégyenkezés amiatt, hogy valamit ismét rosszul csináltak, agresszív magatartást generál. Érthetőek ezek az elhárító mechanizmusok, hiszen még szinte maguk is gyerekek. Gyakran azért támadják az óvónőket, mert nem tudnak mit kezdeni saját zavaros érzelmeikkel. Miközben partnerként kellene beszélgetniük velünk a gyerekekről, anyát, esetleg tekintélyszemélyt  látnak bennünk. Feltétel nélküli elfogadásra, figyelemre vágynak, holott az csak a gyerekeknek jár. A másik véglet, ami végső soron szintén a felnőtt-identitás problémájából fakad, „a vérig sértődés”. Nincs hangos szó, nincs veszekedés,  lesújtó tekintettel, fogaik közt  elmorzsolt kívánságok kíséretében faképnél hagynak  bennünket. „Büntetésképpen” hetekig elkerülik a Dzsumbuj Helpnek még a tájékát is, és a gyereket sem hozzák. Ám miközben tart a duzzogásuk, a telep szerkezetéből és a gyerekek szabadjára eresztéséből adódóan előbb-utóbb megérkezik az óvodába a pici, amiről az anyuka bölcsen nem vesz tudomást. Az ilyen helyzeteket többnyire a gyerekek oldják meg, mert oviba akarnak járni, nyúzzák az anyjukat, hogy hozza le őket. Maradnak délelőtt, majd ebédre is. Ettől kezdve hiába minden, kapcsolatba kell lépnünk a mamával, mert azt a szabályt nagyon komolyan vesszük, hogy tőlünk csak – lehetőleg szülői – felügyelettel mehet el az óvodás. Ha nem jönnek értük, valamelyikünk hazaviszi a gyerekeket, figyelmeztetve egyúttal a családot, hogy a gyerek „ismét” óvodás, tessék ennek megfelelően működni. Így aztán lassan elmúlik a sértődöttség is. Újabb játszma, amely hivatalos keretek között nem játszható, de előnyös, mert néhány napnál tovább nem marad ki a gyerek az oviból, anyukája pedig emelt fővel próbálgathatja még kis ideig a szerepeit.

Egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy ezek a gyerekek ellátatlanok lennének iskolába kerülésükig, a Dzsumbuj Help egyébként egyáltalán nem teljes szolgáltatásai nélkül. A középosztálybéli családok csemetéi, ha nem is járnak óvodába, 6-7 éves korukra nagyjából birtokolják azokat a készségeket, amelyek  szükségesek az iskolai követelményrendszer sikeres teljesítéséhez. A mi gyerekeink  lemaradása elsősorban a kommunikáció és a koncentráció terén nagy, és kétségbeejtő, amelyhez jelentős adat- és ismerethiány is társul.   Tény, hogy azok az ovisok, akik tőlünk mentek iskolába vagy másik óvodába, sokkal több hátránnyal kezdték volna meg iskolás éveiket, ha nincs a Help óvoda-klubja. A Dzsumbuj Help-ből évente 5-7 gyerek megy iskolába, vagy másik óvodába. Az intézmény indulása óta tehát 40-50 gyerek számára mi biztosítottuk az első gyermekintézmény élményét, nem beszélve az „átmenő forgalomról”. Az utóbbi azt jelenti, hogy azok a családok, akik átmeneti időt töltenek a telepen – mert vagy kilakoltatják őket önkényes lakásfoglalás miatt, vagy csupán néhány hónapra költöznek fel a fővárosba átmeneti munka reményében –, szintén a mi ovis klubunkba „íratják” be pici gyerekeiket. Kerületi bejelentett lakás híján semmilyen kedvezményt nem kapnának, s bármikor előfordulhat, hogy egyik percről a másikra kénytelenek továbbállni. Tőlünk egyszerű elvinni a gyereket, nem szükséges semmilyen nyakatekert hazugságot kitalálni. A telepi reklám is működik. Akik még nem rendelkeznek helyismerettel, a szomszédok, rokonok által hamar értesülnek a Help óvodáról. Rugalmasak vagyunk, nálunk elég egy orvosi igazolás az egészségről, és akár már holnaptól jöhet a gyerek. Az ebéd utánrendeléséből sem csinálunk problémát, egy-egy pótebéd kiszorítható. Azok a cégek, amelyekkel együttműködünk ételszállításban (Sodexho, Elamen), rendkívül rugalmasak, és egy kicsivel egyébként is mindig több ebédet hoznak. Gondolom, másutt is így járnak el, mégis előfordul, hogy egy hónapot is kell várni arra, hogy a klasszikus óvodába mehessen a gyerek. Ezekben az óvodákban ugyanis az ebédet csak bizonyos napokon lehet befizetni, addig pedig nem előlegeznek bizalmat a szülőnek, mert hátha nem fizeti be. Ha megpróbálunk rávilágítani arra, hogy az eljárás nem éppen gyermekbarát, azt a fellebbezhetetlen választ kapjuk, hogy a törvényt és a rendet „még ezeknek is be kell tartani”. Abban is egyedül vagyunk a kerületi gyermekintézmények között, hogy mi nem zavarjuk haza a tetves gyerekeket. Igaz, néha be kell zárnunk az óvodát néhány napra, hogy megfékezzük az élősködők invázióját, de ez ritka. Inkább a szülőkkel kell megvívnunk emiatt, mert még tőlünk sem fogadja el mindenki, hogy tényleg tetves a gyereke, és engedje meg, hogy kezeljük.
Persze, nem akarom azt állítani, hogy azoknak a gyerekeknek, akik a Dzsumbuj Helpbe járnak oviba, egyenes és töretlen a fejlődése a későbbiekben. Pusztán az esélyeiket próbáljuk növelni, az intézmény korlátok közé szorított lehetőségeivel.

KISISKOLÁSOK
Az ovisok után ez az a korosztály, amellyel kapcsolatban nagyon sok a tennivalónk. Szerencsére ez is hálás feladat. Kedvesek, aranyosak a gyerekek, és boldogok, ha foglalkoznak velük. Aktívak, és ha jó módszereket alkalmazunk még kezelhetőek. Özönlenek a foglalkozásokra, bár nem könnyű hónapokig fenntartani a figyelmüket ugyanazzal a tevékenységgel. Ha bemegyünk egy-egy klubba, meglepődünk, mennyire eltérő korúak és magasságúak a gyerekek, akik  részt vesznek ugyanazon a foglalkozáson. Ennek több oka is van. Egyrészt a bukások miatt akár 2-3 év eltérés is lehet azok életkora közt, akik egy osztályban, és iskolán kívül is többnyire együtt vannak. Másrészt a klubvezetők is igyekeznek szelektálni aszerint, hogy a gyerek –  függetlenül az életkorától, és az osztályától – mennyire bírja az adott tevékenységet, mennyire érett rá, érdekli-e, baráti köre szerint hova húz, és így tovább. Nyári táboraink gyermekeinek többségét e korosztály alkotja.

Amióta a Dzsumbuj Help létezik, minden stáb fontosnak tartotta a nyári táboroztatást. Egyértelmű, hogy a telepen élő gyerekek sehová nem tudnak nyaralni menni. A család saját erejéből nem tudja finanszírozni, még a legolcsóbb üdülést sem. Ma már azt is tudjuk, hogy ahova mi visszük őket, azok a szülők számára is ismeretlen vagy elérhetetlen helyek. Nem egy ehhez hasonló sóhajt hallunk: „menjen csak a gyerek, én úgysem láttam még soha a Balatont”. Számunkra az is igen fontos jelzés, hogy a szülők az egészen kicsi gyerekeket is elengedik velünk. Ettől mindig nagyon megtisztelve érezzük magunkat.

FELSŐ TAGOZAT, ÉS AMI UTÁNA VAN
Az elszakadás kora. A már említett, felnőtthatások itt már látványosan éreztetik hatásukat. Az ember kiskamasz korában radikálisan megváltozik. A gyerekek mintakövető próbálkozásaik során a felnőtteket is utánozzák, de a kortársaik közt is keresik az azonosulási lehetőségeket, ilyenkor nyegléskednek. Az addig csupán együtt lógó, baráti társaságok egyszerre bandákká alakulnak át, és ha szinte csak egyfajta minta áll rendelkezésre, nem nehéz megjósolni milyen jellegű csoportok válnak hangadóvá a növekvő gyerekekből. A felsős gyerekek már kisebb számban és rapszodikusabban járnak programjainkra. Sokukat korrepetálták a Dzsumbuj Help munkatársai, változó eredménnyel, hiszen nem vagyunk pedagógusok. A nagyobbak, de az alsósok számára is nagyon üdvözítő lenne a tanoda jellegű felzárkóztatás. Tapasztalataink szerint – a több helyen is bevezetett kötelező napközi – nem hoz átütő eredményeket.
A 14-18 évesek közül még kevesebben járnak hozzánk. Persze, ez sem ilyen egyszerű. Ha számukra szimpatikus programok futnak, s ha a délutáni klubvezetők között nem túl nagy a fluktuáció, tehát a gyerekek ugyanahhoz az emberhez tudnak kötődni, – jönnek, nagyon is szívesen.
Nemrég örömmel döbbentünk rá, hogy jó néhány gyerekünk továbbtanul. Többnyire szakmát tanulnak, már ez is óriási eredmény. Ugyanakkor sajnos még mindig sokan járják az általánost 15 évesen is.

GYEREK-DZSUMBUJ
Ha jó az idő, a picitől, épp csak totyogóstól kezdve a nagykamaszokig szinte ellepik a gyerekek a Dzsumbujt. A kicsik általában hiányos, egyúttal nagyon szutykos öltözékben lógnak a kerítéseken, mászkálnak a bontásra váró autóroncsok között, kukáznak a szemetes konténerekben, és általában olyan helyeken gyakorolják a világ megismerését, amelyek meglehetősen veszélyesek. Ráadásul a telepet két oldalról is forgalmas út (az Illatos illetve a Gubacsi) határolja, mégis elenyészően kevés a baleset. Szerencsecsillagzat, vagy ki tudja, mi védi őket, de ritkán esik bajuk. Persze, az udvaron lézengő felnőttek is elkapnak időnként egy-egy, a világról megfeledkező háromévest, aki éppen az úttesten, a kocsik között szeretne elmélyülni valamiben.
A legtöbb sérülés játék közben vagy a verekedések során keletkezik, és néha sajnos az otthoni fegyelmezés során. Az utóbbi egyáltalán nem általános, de előfordul. Van olyan szélsőséges eset, amikor mindenki tudja, hogy az apa egy (bocsánat) „vadbarom”, s ha iszik, annak egyenes következménye a feleség- és gyerekverés. A verést általában a feleség kizárása követi, tekintet nélkül az időjárási viszonyokra. Az asszonyhoz a gyerekek automatikusan csapódnak, így a család nagyobbik része kétségbeesve bolyong odakinn, esőben, sárban, jéghidegben. A szóban forgó apát, a telepi drogosok néhányszor már helyben hagyták emiatt. A mínuszokban ténfergő, elvert család látványa valószínűleg nekik is sok. Egyébként, ha józan, „egész jó apa”, pecázni viszi a gyereket, de ha úgy adódik, a tőle ajándékba kapott csavarhúzóval szúrja hátba fegyelmezésként – a saját fiát. A fiú ezidőtájt, gyilkosnak öltözött farsang alkalmából. A történethez tartozik, hogy a feleség és a két gyerek egyaránt enyhe fokban értelmi fogyatékos. Ez a tény, az alkoholizáló, alapvetően agresszív apa számára feldolgozhatatlan.

TÖRÖK GYEREK MEGVÁGTA, MAGYAR GYEREK GYÓGYÍTJA
A telep két, nem utcára néző oldalán ipari területek húzódtak. Az egyik oldalon ez ma is így van; magas betonkerítés, s a tetején szögesdrót a határjelző. Az ezzel derékszöget bezáró oldalon szintén valamilyen üzem elhagyott telephelye árválkodott, üres épületeit azonban nem bontották le. A Dzsumbuj területe és az elhagyott objektum közé beékelődve kis ideig még tartotta magát egy gumis, de legalább három éve ez a bolt is bezárt. Az ő, kissé romos műhelye is ott maradt, elbontatlanul.
A pusztuló épületek mindig nagyon vonzzák a gyerekeket. A felnőttek hamar elhordták, ami használható vagy csupán mozdítható. Félő volt, hogy valakire egyszer rászakad egy darab tető. Ha lehet ilyet mondani, rosszabb történt. Egy alkalommal több kamasz fiú – 10-12 évesek – felmászott a tetejére, s az egyikük leesett. Nagyon súlyos koponyasérüléssel szállította el a mentő, kis ideig az életben maradása is, majd maradandó károsodás nélküli felgyógyulása is kétséges volt. Szerencsére egy különösen kiváló orvoshoz került, aki az általa kidolgozott, új eljárással operálta és kezelte őt. Nagyon hosszú kórházi kezelés, s több, igen komoly műtét után ma már iskolába jár, de néhány operáció még mindig vár rá, a növekedés miatt. A hiányzó koponyacsontot kell mindig újabb, nagyobb idegen anyaggal pótolni. A telepiek közül nagyon sokan mentek vért adni, amikor a kórház kérte, s természetesen mindenki aggódott érte.
Az aggodalommal párhuzamosan azonban a felháborodás és bűnbakkeresés mechanizmusa is hamar elindult a lakók között. Egy másik fiúval, L-el játszottak együtt a tetőn – a többiektől elkülönülve – így elég hamar megfogalmazódot L. feltételezett bűnössége, hogy biztosan ő lökte le. Lehet, hogy volt valami érintettsége a dologban, a helyzet azonban tisztázhatatlannak bizonyult, s néhány nappal az eset után az apjával együtt eltűnt. Hogy valójában miért, az is tisztázhatatlan. Egyébként is nagyon kifelé állt már a kétszemélyes család, apa és fia szekerének rúdja, a lakásukból és a telepről egyaránt. Rengeteg lakbér- és rezsi elmaradásuk volt, emellett a gyámügy is érdeklődött irántuk, mert a gyerek nem járt rendesen iskolába. Emellett lopkodott, nehezen kezelhető magatartása miatt sok panasz volt rá. A fiú végtelenül szolidáris volt az apjával, aki egy nagy hantás, piti bűnöző. Közösen titkolták, hol tartózkodik az anya, s összevissza hazudoztak erről, mindenféle képtelenséget. Azt gyanítottuk, börtönben van. Mindez önmagában is indokolta, hogy „lelépjenek”, mielőtt kiteszik őket a lakásból. De az is lehet, hogy volt valóságmagja a többiek vádaskodásának, és a fiúnak valóban volt valami része a balesetben. Ma – különféle hallomások alapján – annyit lehet tudni róla, hogy egy vidéki gyermekotthonban él.
Mindenesetre a baleset után végre elbontották a romokat, és némi huzavona után építettek egy kispályás fociplaccot és nem kevésbé balesetveszélyes szögvas kerítéssel vették körül. Nemrég láttam, hogy a kerítés eltűnt, tehát most néhány négyzetméter beton a semmi közepén az új Dzsumbuj-pálya.

Muskátlis ablakok

Az „őslakosok” rendre visszasírják a „gyüttmentek” (a bevándorlók) előtti, idilliként emlegetett időket.
Amikor rend és fegyelem volt a telepen.
Amikor az ajtókat akkor is nyitva lehetett hagyni, ha nem volt otthon senki.
Amikor meleg, nyári éjszakákon a gangon lehetett aludni, és az ablakok teli voltak muskátlival.
Amikor „magyar” és cigány gyerek közt nem volt különbségtétel, annak adtak a szomszédok enni, aki éhes volt.
Amikor a „nagyházaknak” és „kisházaknak” saját iskolájuk és óvodájuk volt, ahol így aztán nem volt miért diszkriminálni, és az emlékekben az él, hogy nem is történt semmi ilyesmi.
Amikor az udvarokon rend és tisztaság volt, és senkinek sem jutott eszébe, hogy az ablakon dobja ki a szemetet…
Amikor…

Régen a Dzsumbujt hívták „nagyházaknak”, a Kén utcai, három tömböt tisztviselő házaknak, és a kettő közötti területen álltak a „kisházak”. Ez utóbbiak eltűntek már. Ma már nincs lényeges különbség a maradék, két mini-lakótelep között. A két hely kb. 200 méterre van egymástól, közöttük egy tágas telek helyezkedik el, rajta a már megszüntetett Hazafias Népfront és egy klub – valaha Kultúrház volt könyvtárral – régi épületével. Ma egy orvosi rendelő, egy rendőrőrs és az Alternatív Iskola asztalos műhelye működik benne.

Ma a magányos nyugdíjasok kutyát tartanak, hogy ha elmennek vásárolni, ne maradjon üresen a lakás. Mert ma mindenkit kirabolnak, kímélet nélkül, a lehető legpimaszabb módokon. Bármit pénzzé tudnak tenni, akik ezt a megélhetési forrást választják. Az elemes rádiótól a hűtőben lévő ételig, ágynemű és használt ruha, cipő, minden préda lehet. Szinte biztos, hogy ez a jelenség a telepen, a drogozás eszkalálódásából fakad. Már nem csupán a fiatal felnőtt férfiak szerhasználók, hanem sajnos a családanyák is jócskán.

Láthatatlan hierarchia

Van egy másik rétegződés is a telepen, amelyről pusztán közvetett információink vannak, mégis legalább annyira meghatározó, mint a látható viszonyok rendszere. Fontos reprezentánsai a „tőkések”, a telepi elit. Róluk úgy beszélnek, mint a felső osztályba tartozókról. Azért tartják őket jómódúaknak, mert mondjuk boltot visznek a telepen, vagy mert nagyon szép a lakásuk, s láthatóan sok pénzt fektettek bele. A pénz eredetéhez gyakran lenne mit hozzáfűzni, de ez nem változtat a lényegen. Ez a csoport is kiterjedt rokonsággal képviselteti magát a telepen, ám inkább az egyenesági leszármazottak (gyerekek, unokák) révén. Az „elit” fiataljai általában a telepről választanak párt általában. Mindenki legálisan, többnyire csatolt lakásban él, elfogadható színvonalon. Erőszakosak és gőgösek, de mégsem meghatározó résztvevői a telep életének, inkább csak színesítik a népességet. Számuk az összlétszámhoz viszonyítva nem számottevő.
Feltételezhetően nincsenek túl sokan a Dzsumbujban az uzsorások. A többiek annyira tartanak tőlük, hogy soha senki nem merte megnevezni őket, még előttünk sem. Ők azok, akik a „kamatos pénzt” adják. Terepen dolgozó szociális munkás kollégáimnak sajnos nem újdonság, hogy a nyomorúság vámszedői alaposan meggazdagodnak a többiekhez képest. Amikor a sovány fizetés, segély vagy bármilyen járandóság elfogy – nem ritkán a hónap második hetében –, akkor tőlük lehet kölcsönkérni, 100 százalékos kamatra. Régebben még volt 50 százalékos is, de az utóbbi időben már csak a legdurvább arányokról hallottam. Kölcsönkérni lehet a gyerek iskolai felszereléseire, ételre, cipőre, de lehet „anyagra” is. Aki ez utóbbira kér, annak végképp csak kamatos kamattal jut, esetenként akár csak néhány órára. A Dzsumbujban olyasmiről még nem hallottam, hogy valaki az évi segélykeretét adná kölcsön kamat fejében, de attól félek, hogy ami késik, nem múlik.

A telepi postások közül néhányan elég jól jövedelmező rendszert találtak ki önmaguknak. Hozzájuk kerülnek a nyugdíjak, GYES-ek, GYED-ek, s mielőtt kivinnék, kölcsönadják néhány napra, esetleg egy-két hétre. A címzett, aki napokkal-hetekkel később kapja meg a járandóságát, nem tehet mást, mint hogy várakozik. A nyugdíjasok, kismamák kevésbé mozgékonyak, nem szívesen szaladgálnak a postára. Ráadásul a postahivatal, ahova a Dzsumbuj tartozik, messze van, háromszor kell átszállni. Emellett arra is gondolni kell, hogy bármikor rászorulhatnak a postás szolgáltatásaira. Amíg kint dolgoztam, próbáltuk felemelni a hangunkat az eljárás ellen, de nem sok sikerrel. Egyébként annyi pénzzel járkálni a telepen, mint amennyi például nyugdíjfizetésnél van náluk, nem kimondott életbiztosítás. A szegénytelepeken igen alacsony a frusztrációs tolerancia, ha tehát az érdekelt szerint késik valamilyen járandósága, azonnal a postáson verik el a port. Amikor számon kérnek rajtuk bármit – lehet ez levél is, nemcsak pénz – gyakran szerencsétlen postás is kénytelen elviselni azt az ordenáré stílust, amely bárkinek kijár, aki rossz hírt közöl.
Kölcsönkérni mindenkitől szoktak, de a legjobb attól, aki a helyzetéből adódóan nem mondhat nemet. Ilyenek az idős, önmagukat megvédeni nem tudó emberek is. Legjobb, ha a kunyeráló rögtön a postás után érkezik meg – akkor nehéz azt mondania a házigazdának, hogy „nincs”. Ilyenkor a jelzésszerű fenyegetés, zsarolás is elég. A fizikai fölényen kívül az is alkalmas a félelemkeltésre, ha éjszakai betöréssel fenyegetőznek. Ezt a módszert a gyermekes anyák alkalmazzák előszeretettel, ilyenkor nincs kamat. A kényszerkölcsönző örülhet, ha egyáltalán visszakapja a pénzét. Elsősorban azért adják vissza, – persze nem túl hamar –, hogy ezután újabb kölcsönkérési lehetősége legyen. Drogos a drogostól, rokon a rokontól, szomszéd a szomszédtól kérhet, s végső kétségbeesésben néha tőlünk is próbáltak.
A nem könnyen megragadható hierarchiát az erő, az agresszivitás, a valamivel való sakkban tartás lehetősége határozza  meg. Nagyon leegyszerűsítve, akitől félni kell, az feljebb áll a telepi „ranglétrán”, még akkor is, ha mindenkinek meg van a véleménye az illető magatartásáról, életviteléről. Olyasmiről még nem hallottam, hogy valakit ne az agresszív viselkedése okán tisztelnének, hanem csak úgy önmagáért.
Mindenki, aki azt szeretné, hogy a Dzsumbujt kezeljük közösségként, azt várja el, hogy emeljük ki, keressük meg azokat az embereket, akiket mindenki elfogad. Csakhogy a telepen csupán azért „tisztelnek” bizonyos személyeket, mert félnek tőlük. Félelemre pedig nem lehet közösséget építeni. Egyfelől ezért is nincs „vajda”. Mondom ezt azért, mert hiába hangoztatjuk, írjuk le ezerszer, hogy a Dzsumbuj lakóinak csupán durván a fele roma vagy fél roma, a közszájon forgó vélekedés annyira egyenlőségjelet tesz a szegénység és annak folyományai, valamint a cigányok közé, hogy a külvilág számára a Dzsumbuj cigánytelep. Ha cigánytelep, akkor nagyon egyszerű a feladat, keressük meg azt a néhány nagy formátumú, véleményformáló embert a telepen, akik segítenek a szociális munkásnak a viszonyok megismerésében, és nem utolsó sorban, a rend fenntartásában. A telep lakószerkezetéből adódóan a köztiszteletet kiváltó ember, csak férfi lehetne, hiszen a hagyományok, az évszázadokon át jól működő családmodell utáni vágyak élnek az emberek fejében. Semmit nem szeretnének jobban, mint egy patriarchális felépítésű családban – ha nehezen is – tisztességgel élni. Ehhez szervesen hozzátartozna a nagyobb közösségbe való betagozódás, amelynek értékadó személyiségei vannak. Valóban, ilyen viszonylag kis létszámú (kb. 800-900 fő) lakóközösség akár fel is építhetné a saját optimális struktúráját. Csakhogy ahol az elemi szükségleteket is mindennapos gigászi küzdelemmel lehet biztosítani, nem kérhető számon az egyénektől valamifajta közösségépítő magatartás. A szegénység ismérvei mellett (lakhatás elégtelensége, anyagi források szűkössége, iskolázatlanság, rossz egészségi állapot, sok gyerek, származás, kulturális tőke hiánya, rossz munkaerőpiaci pozíció), a Dzsumbuj lakóit a masszív kirekesztettség is sújtja. Nem pusztán a térbeli szegregáció a gond – hiszen a telep szigetként áll egy ipari terület közepén, foghíjas kerítéssel körülvéve, minimális infrastruktúrával – hanem a társadalmi élet számos területén is megfosztottak a lakók. A térbeli és cselekvési kirekesztettség, amely szinte törvényszerűen hozza magával a környezet intoleranciáját, logikussá teszi, hogy az ebben a satuban élő emberek miért nem képesek „önmaguk megszervezésére”. A létfenntartás és az előítéletekkel való dacos szemben állás felemészti energiáikat.