Az Irodalmi Centrifuga is részt vett a Corvinus Egyetem Társadalmi Nem Kutató Intézetének filmvetítésén március 23-án, kedden. Kőszegi Edit: A nagycsalád: Márta című filmjét láttuk, majd az alkotókkal beszélgethetett a közönség. A film 1994-től 2000-ig követte a család a sorsát, de a kapcsolat tartós: Kőszegi Edit és filmjének főszereplője azóta is jó barátságot ápolnak.
A film Mártáról, a gyerekként a Fóti gyermekvárosba került kislányról szól, aki felnőttként tizenegy gyermeknek adott életet, s kilencszobás házukban a gyerekei és azok családja együtt élnek kisközösségben. Egy apró faluban élik mindennapjaikat: Márta minden munkát elvállalt, amit csak el lehetett vállalni a vályogvetéstől a napszámon át a tapasztásig, takarításig, parasztmunkákig. Gyerekként tanulni vágyott: tizennyolc éves korában, nagykorúvá válásakor az édesanyja megjelenésével kellett távoznia az intézményből, s nem folytathatta tanulmányait. Később a sógora és a nővére szöktették meg, akarata ellenére, egy férfi, későbbi férje kérésére, akinek aztán tíz gyereket szült. Halála után nem kívánt újraházasodni, bár tizenegyedik gyermeke, mint a beszélgetésben elmondja, más apától van. Egyedül nevelte fel a családot, abból a keresményből, amit a napszámos munkákból össze tudott szedni.
A filmben megismerjük a gyermekvárost, látjuk Mártát, ahogy legkisebb lányának mutogatja végig egykori életének helyszíneit, találkozik régi tanáraival. Megismerjük az anyját, aki egykor anyagi nehézségei miatt vált meg gyermekeitől, s meglátjuk a házat is. Bepillantást nyerünk két gyermek életébe: egyikük már külön él, az ő esküvőjét is belevágták a filmbe, másikuk épp börtönben van: a filmben halljuk üzenetét közvetlen kis családjának, látjuk a család többi tagjának és Mártának, az anyának a reakcióit, s valamit megérzünk a feszültségekből, melyeket mégis elsimít a tény, hogy elfogadják egymást olyannak, amilyenek. Márta végigdolgozta az életét a családért: jelenleg tizenegy gyerekétől 43 unokája és 9 dédunokája van, a legtöbben ott maradtak a faluban, de kerültek Pestre, más vidékekre is a családtagok közül.
Márta a filmvetítés elején a terembe lépve konszolidált idős nő, botra támaszkodva; gyenge a csípője. Tiszteletet parancsoló családfő, mellette Kőszegi Edit, a rengeteg filmet maga mögött tudó rendezőnő fekete-vörös mintás harisnyájában, fekete farmerszoknyájában, csodálkozó örömet és kíváncsi figyelmet egyszerre tükröző tekintetével kislánynak hat. A kérdések arra vonatkoznak leginkább, mi van azóta a családdal, hogyan tudta megépíteni a házat ("Megálmodtam. Megálmodtam magamnak ezt a kilencszobás házat. Mikor felébredtem, néztem, s rájöttem, hát, ez nem az én házam. Nagyon erősen próbáltam visszaemlékezni az álombéli házra. S akkor lerajzoltam. Elmentem egy tervezőhöz, ő megrajzolta. Az első nem olyan volt. A másodikat is megrajzolta, mondtam neki, Te, ez sem az! A harmadik már az volt. Kérdeztem az önkormányzatba, hogyan tudnám ezt megcsinálni, milyen támogatást kaphatok. Kaphattam 900.000 szocpolt. Nem volt elég, felvettem még kilencszázezret. Egy kőművesmesterünk volt, a többit mi csináltuk, a gyerekeim, a menyem és én. Öt hónapig fóliasátorban laktunk a telken a gyerekekkel."
A film, és Márta mint jelenség leginkább a kitartásról szól: egy olyan hozzáállásról, mely minden időben és minden körülmények között igyekszik össze- és fenntartani a családot. Hasonlóan erős jellemet rajzol, mint amilyet Kőszegi Edit A három nővér című filmjében láthattunk, ugyanakkor a női szerepekről való gondolkodás fontosságára is rámutat: hogyan, mikor állhat a sarkára egy nő, mit tud és mit nem tud megtenni magáért, a jövőjéért, s ha nem tud tenni, hogyan hozhatja ki mégis a legtöbbet a körülményeiből. A család tisztelete olyan formákat ölt, amelyek tiszteletre méltóak, de a városi kultúrában, a nukleáris családokban nem mindig követettek: Márta teljes természetességgel veszi magához magatehetetlenné vált anyját, mikor annak szüksége van rá, és gondozza haláláig, bár ő maga kisgyerekkorától felnőtté éréséig nem részesült az anyai támogatásban, s élete későbbi részében sem állt mögötte támogatóként sem egy anya, sem a testvérei, akiktől külön nevelkedett. (Ami pedig a szociális ellátórendszer visszásságaira is rámutat. Ma már a gyermekvédelmi szolgálatok és intézményeik igyekeznek az egy családból bekerült gyerekeket lehetőség szerint egy helyen nevelni, hogy a vér szerinti kapcsolatokat erősítsék, de akkor ez még nem volt feltétlenül szokás, s sok esetben az is csak nagykorúvá válásukkor derült ki, hogy a gyerekek nem árvák, hanem valahol élnek a szüleik.)
A nagycsalád más elveket követel, már ideákat hoz: élni kell, fűteni kell, enni kell. A fát lopják. Remélik, hogy senki nem kapja el őket. Enni mindig van mit: ennyi rántott szeletet régen láttunk együtt, mint ebben a filmben a különböző étkezésekkor, igaz, ilyenkor mindig ott volt a stáb, akiket vendégeltek, vagy a násznép, akiket etettek. Érdekes betekintés egy másik világba, ha nem is kapunk róla teljes képet: nem derül ki, tételesen hogyan tartható fenn és el ennyi ember, hogyan élnek meg a kevés munka idején, mi történik télen, mikor nincs napszám. Márta sokat élt és sokat megmutat. Határozott személyisége tart fenn egy nagycsaládot: ős-anya, aki szervezi és fenntartja a maga ágát.
Jó volt látni.
