"Esetenként ugyan most is előfordul, hogy a sokat síró, éppen egyedül hagyott csecsemőt megszoptatja a szomszédasszony, de ma már sokkal kevésbé fontos, hogy figyeljenek egymás gyermekeire. Legfeljebb a rokongyereken tartják rajta a szemüket, illetve ha a szülők bajban vannak, akkor a szerteágazó nagycsalád összefog a gyerekek érdekében. Ilyen esetekben megható és erejüket meghaladó áldozatokra is képesek néhányan. A többség mégis inkább közönyösnek tűnik." - Kecskés Éva Dzsumbujisták című könyvét részletekben adjuk közre péntekenként. A kötet Gordon Agáta Magdolna-negyedének is ihletője volt: a közös munka lehetőségeit keressük. Most az ötödik részt olvashatják.

Egyéni esetkezelés – olyan dzsumbujosan

Ahogyan az a családsegítő intézményeknél alapfeladat, egyéni esetkezelés mindennap folyik a Dzsumbuj Helpben is. Mégis inkább családgondozási próbálkozásainkról írok, mert ezek is a helyi viszonyokhoz igazítva, nem szokványos módon zajlanak. Nem arról van szó, hogy különleges, másutt nem tapasztalható problémákkal kerülünk szembe, hanem arról, hogy ezek a gondok halmozódnak egy-egy család vagy egyéni ügyfél életében, és szinte konzerválódnak. A megoldandó feladatok olyan sűrű szövetével küzd ügyfél és szociális munkás együtt, amitől időnként az utóbbi azt sem tudja melyikkel kezdje. Mivel maguk a szülők is visszatérő ügyfeleink, a hozzánk járó gyerekeiken keresztül igyekszünk komplett gondozási munkát végezni. 

A szülők aktuális gondjai bőven adnak munkát a számunkra, elsősorban az egyéni esetkezelést végző kollégának van mit tennie, de a tiszteletdíjas pszichológus is részesévé válhat a gondozási folyamatnak, ha ez szükségesnek vagy célravezetőnek látszik.
Az óvodánkba járó gyerekek családjainak gondozása kitüntetett helyen szerepel a Dzsumbuj Help tevékenységei között. Számtalanszor megpróbáltuk, hogy egységben kezeljük a problémákat, s valóban családgondozást végezzünk.
Az óvodában nem szakképzett szociális munkások dolgoznak. A családsegítőhöz való tartozás miatt persze maga a státus családgondozói, tehát szociális, és nem pedagógiai munka, ami egy sor munkajogi problémát okoz, de ezt a feljebbvalók a Dzsumbuj Help egyébként is nehezen meghatározható – köztes – szakmaisága miatt „elnézik” nekünk. Pedagógusok vagy óvónők viszik az óvodát, hiszen ezen a téren sokkal fontosabbak a speciális nevelési ismeretek, mint a szociális munka terén felmutatott, módszertani profizmusok. Az intézmény azonban mégis segítő hely, s mindenkori vezetője is szociális szakember, aki e szakma ismérvei alapján határozza meg az elvárásokat. Egyébként mindenki úgy is gondolja a Dzsumbuj Helpben, hogy nem „csak” óvodát, nem „csak” klubokat, nem „csak” családgondozást, esetkezelést kell alkalmaznunk, hanem valahogy integrálni kell ezt a sok mindent, és lehetőleg eredményesen. Tudni akarjuk, honnét hová tartunk, mi a minimális program, amelynek eredményeként mondjuk minden gyermek elvégzi az általános iskolát, lehetőleg minél kevesebb bukással. Tudjuk, hogy hosszú távra dolgozunk, ennek érdekében építjük a kapcsolatot a szülőkkel,  „mellesleg” aktuális gondjaikon is érdemben igyekszünk segíteni. Pillanatnyi problémáik is olyan súlyosak, hogy ezekkel a klasszikus családsegítős struktúrában az adott területre specializálódott kollégák foglalkoznak.
Néhányat felsorolok ezek közül:
– Nincs lakhatása a családnak, néha még állandó bejelentett lakcímmel sem rendelkeznek, tartózkodási helyük sincs. A gyerek nyilván ellátatlan az állami rendszerben, az alanyi jogon járó családi pótlék, esetleg GYES, GYED jön, és kész. Természetesen bevesszük az óvodába.
Volt olyan családunk, amelyben senkinek semmilyen törvényes lakcíme nem volt, még tartózkodási helye sem, a közterületre való bejelentkezéstől pedig ódzkodtak. Mégis sikerült mindkét gyermeküket iskolába indítani a Dzsumbuj Help óvodájából (a korkülönbség a testvérek között két év), és most a legokosabb gyerekek között tartjuk számon őket a telepen. A család mindvégig egy nem legalizálható albérletben lakott a telepen. Mindkét szülő keményen dolgozik, de életük végéig esélytelenek arra, hogy Budapesten lakáshoz jussanak. Az immár általános iskolás gyerekek külsején mindig meglátszik, hogy éppen milyen a család anyagi helyzete. A kiemelkedő intelligenciahányadossal rendelkező kislány többször billegett a bukás szélén pusztán azért, mert elérte az iskolai hiányzások kritikus óraszámát (ez 250 óra).

– A családnak semmilyen jövedelme sincs, legfeljebb az imént felsorolt alanyi jogon járó segélyeket kapják. Aki előzőleg feketén dolgozott, annak nem jár a munkanélküli segély. A gyerek éhezne, természetesen bevesszük az óvodába; nálunk legalább kétszer, bőségesen ehet.

– A családnak  van ugyan lakása , de rettenetes rezsihátralékot halmoztak fel (nem olyan nehéz), emiatt a kilakoltatás réme fenyegeti a családot, vagy az adósságkezelő program miatt kell hetvenszer elmenni, sorban állni, igazolásokat beszerezni, hogy együttműködőnek minősítsék. Munkalehetőség után szaladgálnak, hogy a nagy nehezen megítélt részletfizetési lehetőség – az adósságkezelő programban – ne ússzon el amiatt, hogy az aktuális rezsi mellett az elmaradás részleteit is fizetniük kell.

– Az apa börtönbe került. Amit eddig „szerzett”, hozott, az megszűnik, ráadásul csomagot is küldeni kell a drága embernek, mert anélkül megőrül a sitten, meg aztán fenyegetőzik is, hogy lesz agya-bugya, ha kijön.

– Önkényes lakásfoglalók, egyszer még kilakoltatják őket, hová költözzenek? A gyerekeket átmenetileg sem engedik elvinni semmiféle intézetbe, életveszélyes fenyegetések érkeznek tőlük, egy megfoghatatlan hatalom felé.

– Válnak, az apa eltűnt, gyerektartást nem fizet, anélkül pedig nem jár a rendszeres nevelési támogatás. Nyilatkozatokat kell írni, hogy az apa készpénzben fizet, ami vagy igaz, vagy nem. Közben a bírósággal is levelezni kell, mert ha nem jelenik meg az egyik fél, megszüntetik a bontópert, és elúszik a pénz, amelyet a válóper beadásánál kinyögtek.

– Rettegnek a betörésektől, segítsünk rácsot felszereltetni, de a standard harmincezer forintos költség meghaladja a lehetőségeiket.

– Munka, munka és megint csak munka. Segítsünk bármilyen munkát szerezni!

– Kistestvér született, indítsuk útjára a szükséges papírokat, hogy mihamarabb hozzájuthassanak a garantált juttatásokhoz.

– Nem akarják, hogy kistestvér szülessen, segítsünk az abortusz bonyolításában, diszkréten, de persze a pénz biztosításával.

Ízelítőnek ennyi. A felsorolás, amely közel sem teljes, jól mutatja, hogy mi mindennel kell foglalkoznia a Dzsumbuj Help maroknyi csapatának: adósságokat, a gyermekjólét biztosítását, álláskeresést, és még ezer „apróságot” kellene jól, hatékonyan kezelni. Ezt nem mindig sikerül kielégítően megoldanunk.
Be kellett látnunk, hogy óvónőink nem tudnak megbirkózni a családok szerteágazó és változatos problémáinak kezelésével. Ezekkel a családgondozó foglalkozik, aki hivatalosan négy órás mellékállású szociális munkás. Ez az idő rettenetesen kevés erre a tevékenységre, s így utólag rátekintve inkább a szokásos szegénygondozásra hajaz. Az 1998-ban felállt, második gárda nem is elégedett meg ennyivel. Az információkat és intézkedéseket a magunk részéről igyekeztünk összehangolni az oviban folyó törekvésekkel, próbáltuk felerősíteni egymás elképzeléseit. Ezzel sikerült kiküszöbölnünk a kliensek azon próbálkozásait, amelyek a kollégák kijátszására, illetve a saját, pillanatnyi érdekeik jobb kielégítésére irányultak. Ezek azonban ma sem egyszerű ügyek. Rengeteg vita, tanácstalanság, és szerencsére kreativitás is kísérte azt az időszakot. Természetesen senki nem volt egyedül. A délutános kollégákat, akik az iskolások és nagyobb kamaszok klubjait vezették, ugyanúgy terhelte ez a helyzet, hiszen többgyerekes családok gyerekei jártak illetve járnak valamelyik programunkra, vagy veszik igénybe a Dzsumbuj Help szolgáltatásait. A testvérek, vagy az együtt lakó unokatestvérek többnyire a gyerekprogramokra jöttek, a szülők, elsősorban az anya, mindenre járt.

Amilyen az Adjon Isten…

A kliens-segítő kapcsolatban lassacskán igen bensőséges, a hagyományos felállást messze-messze meghaladó, érzelmekkel telített viszonyok alakultak ki.  Meglepő, de jó volt látni, ahogyan az összes alkalmazottra kiterjedt a bizalom. „Nem baj, ha nincs itt a Tibor, maga/te is jó lesz/leszel. Elmondja neki, ugye?” – hangzott el gyakran efféle mondat, legfeljebb a nevek változtak. Azt gondoltam, s ma is úgy vélem, hogy jó úton jártunk, a team felépítése nagyon jól sikerült. Lám, a lakók egységként kezelnek bennünket. Ez számukra is előnyös, hiszen ugyanolyan mentalitással, etikával találkoznak, bármikor, bárkihez fordulnak.
Sajnos azonban a lakók egy része kimaradt mindebből – nem jöttek el hozzánk. Sokat kerestük ennek az okait. A telepen, alkalmi találkozásaink során néhányan elmondták, hogy azért nem jönnek, mert nem akarnak „azokkal” keveredni, akiket folyton a Help körül látnak. Az „azok” a legproblémásabb családokra utalt. Többen azt is mondták, hogy nekik nincs olyan súlyos gondjuk, amivel hozzánk kéne szaladniuk, vagy ha van, inkább megoldják maguk. Talán szégyellik is kicsit, ha rászorulnak a külső segítségre. Többször előfordult, hogy egy jól sikerült beszélgetéssel fel tudtuk oldani az illető félelmeit vagy tartózkodását. Ahhoz azonban, hogy felkutassuk a telepen a még potenciális ügyfeleket, többnyire nem maradt energiánk. Kénytelenek voltunk megelégedni az önként jelentkezőkkel, ők is éppen elég munkát adtak nekünk.

Ebben az időszakban már egyre biztosabban láttuk, hogy melyek hatókörünk lehetőségei, de észleltük korlátainkat, hiányosságainkat is. Törvényszerű volt, hogy előbb-utóbb kinőjük az önmagunk számára alkotott kereteket. Ezek a felismerések vezettek minket el az egyesület alapításához, amelyről a következő fejezetekben részletesen írok. E civil szervezet létrehozása szintén modell értékű történet. Nem véletlenül jutottak eszembe a fenti gondolatok éppen az ovi kapcsán, hiszen ez, akár az állatorvosi ló, mindig is magán viselte az összes, lehetséges gondot, mint afféle „nem normális keretek közt működő, nem normális intézmény, nem normális, kicsit őrült munkatársak jelenlétével”, ahogyan mondani szokás. Nem baj, vígan vállaltuk. Nekünk így sikerült az adott körülményekhez, a gettóhoz passzítani a koncepciót és az eljárásokat.

 A szocializáció buktatói

Kicsi vagyok én, majd megnövök én…

A Dzsumbujban született, vagy nagyon kicsi korban ideköltözött gyerekek szocializációjára természetesen erős hatást gyakorol a telep. A helyzet napjainkban bonyolultabb, mint 15-20 éve volt. A „legnagyobb kincs a gyerek” alapérték ugyan nem változott, de az az állapot már a múlté, amelyben a szomszédok és az ismerősök megetették az éhes, elhanyagolt gyerekeket. Esetenként ugyan most is előfordul, hogy a sokat síró, éppen egyedül hagyott csecsemőt megszoptatja a szomszédasszony, de ma már sokkal kevésbé fontos, hogy figyeljenek egymás gyermekeire. Legfeljebb a rokongyereken tartják rajta a szemüket, illetve ha a szülők bajban vannak, akkor a szerteágazó nagycsalád összefog a gyerekek érdekében. Ilyen esetekben megható és erejüket meghaladó áldozatokra is képesek néhányan. A többség mégis inkább közönyösnek tűnik. Ettől persze még tudják, melyik családban mi történik, véleményük is van erről, de ha működne az igazi odafigyelés, nem fordulhatna elő, hogy a nagyobbacska fiúk „gépezhetnek”, és egyre fiatalabb korban próbálják ki a kábítószereket.
A felnőttek figyelmét nélkülöző, de a telep kaotikus viszonyait annál inkább megszenvedő kisgyerekek mentális állapotáról az óvónők tudnák a legpontosabb leírást adni. Nekik kell szembesülniük azzal a hangulati labilitással, koncentrációzavarral, vagy egyszerűen csak álmossággal és fáradtsággal, amit a gyerekek az otthoni körülmények miatt az óvodába hoznak. Szerencsés, ha a gyerek csupán a sokáig zörgő TV miatt kialvatlan, és nem kilakoltatás, razzia, verekedés vagy drogos randalírozás miatt. Az óvónő, aki alapvetően a gyerek ügynöke, ilyenkor biztosan konfliktusba keveredik a szülővel, a kollégákkal, de néha még önmagával is. Nehéz mások szempontjait is figyelembe vennie, amikor a gyerekkel együtt van kilenctől délután négyig, és ő áll tehetetlenül a kicsik félelmei, szorongásai előtt. A gyerekek rossz állapotainak, magatartásuk megváltozásának szinte mindig tudjuk az okát, a hatásunk azonban kevés, mert általában nagyon súlyos problémákról van szó. A felzaklató éjszakai eseményeken túl ott van még a válás, a különköltözés, a kistestvér születése, ott van a veszekedés, a „börtönbe be – börtönből ki” állapota, s eközben időnként rokonok, barátok költöznek be az agyonzsúfolt lakásba.  Súlyos, felnőttek számára is nehezen viselhető helyzetekben élnek ezek a kisgyerekek. Csodálkozunk is, hogy ehhez képest mégis milyen jól teljesítenek a foglalkoztatások során.
Kevés olyan óvónő dolgozott nálunk, akit a gyerekek védelmében nem ragadott el a felháborodás vagy az indulat. A szupervíziókon és a team-megbeszéléseken újra meg újra figyelmeztetni kellett önmagunkat arra, hogy nem feladatunk a szülők átnevelése, el- vagy megítélése. Igen ám, de eközben pontosan látjuk: mi milyen reakciót vált ki a gyerekekből, s azt is tudjuk, hogy ha ezt vagy azt nem tennék meg a szülők, a gyerekkel sokkal kevesebb probléma lenne. Belátható, milyen nehezen kezelhető helyzet az, amikor a kicsik az óvónő pénztárcájában kotorásznak, az 5-6 évesek pedig a közösülés pozitúráinak egyértelmű imitációját mutatják be az asztal alatt. Néhány munkatársam tanúja volt annak is, amikor egy hatéves kislány a belövés mozdulatait tökéletesen eljátszotta. Nehéz ilyenkor nem felelőssé tenni a szülőt. Ugyanakkor hogy lehet úgy megbeszélni velük a gyermeküket veszélyeztető helyzeteket, hogy eközben ne hasonlítsunk a velük szemben folyamatosan kirekesztő, rideg, ítélkező külvilágra? Hiszen ha nem vagyunk képesek meghaladni reakcióinkkal ezeket a sémákat, mi sem teszünk többet, minthogy hibáik kiemelésével frusztráljuk őket. Ha a munkatársak meggyőződésből hirdetik az előítéletesség, a rasszizmus értelmetlenségét, fel tudják oldani ennek a komplex problémának az ellentmondásait. A hitelesség az egyik legfontosabb tényező ezekben a kényes történetekben, s ez a minimum-elvárása Dzsumbuj Helpben az óvónőtől, a szociális munkástól, de még a takarítónőtől is.

Volt időszak, amikor nagyon szerettem volna, hogy legalább az egyik óvónőnk felsőfokú végzettségű, sok éves tapasztalattal rendelkező óvodapedagógus szakember legyen. Nem vált be. A hagyományos működtetésű óvodai rutint senki sem tudta levetkőzni. Ezek apróságok, legalábbis a Dzsumbuj- konzerválta problémákhoz képest, a klasszikus gyakorlatot követő óvó nénik mégsem tudtak hosszú távon átlépni ezeken. Miről van szó? Bizonyos nehézségeket nem tudtak megszokni. Például azt sem, hogy nem kérünk– mert nem is tudnának hozni – váltóruhát, benti cipőt. (Néha jön adomány, balettcipő-szerű tornapapucs formájában, télen abban vannak a gyerekek. Nem praktikus, mert csúszik és lapos, de jobb híján megteszi.) Nincs szeparált udvar, kert, de még egy másik szoba sincs, ahol meg lehetne mozgatni a gyerekeket. Különösen télen kell megbolondulni a rengeteg, felesleges energiáját levezetni nem tudó kölyök között. Sétálással a festői Gubacsi- vagy Soroksári úton, jobb elfoglaltsággal egy-egy játszótéren próbálkoznak a munkatársaim. A baj csak az, hogy a legközelebbi játszótér a Boráros térnél, a Duna parton van. Valóban jó hely, csak éppen hat megállónyit kell buszozni odáig a három-hat évesekkel. Ezeket a nehézségeket az állami óvodákhoz szokott, professzionális óvónők nemigen bírják. A struktúra is teljesen más. Nálunk nem lehet a többi kollégát ugráltatni, mint a dadusokat, és a szülőkkel sem lehet éteri magasságokból, leereszkedően tárgyalni.
Azok az óvónők azonban, akik el tudják fogadni e körülményeket, nagyon szívesen dolgoznak a Dzsumbuj Help óvoda-klubjában. Van, aki semmiért el nem cserélné – legfeljebb néha pihenne egy kicsit, néhány hetet, hónapot.

Változik a világ, változik a telep. Az élet fenntartása olyan erőfeszítéseket igényel, hogy mindenekelőtt egyéni technikák, létfenntartó mechanizmusok kialakítására készteti a lakókat. Így a gyerekek – egyébként mindig is meglévő – felnőttes szabadsága még inkább érzékelhetővé válik. Sajnos a gyerekek szabadsága ma már az elhanyagoltság szinonimája. Ahogy nőnek a gyerekek, úgy válik egyre világosabbá, érzékelhetővé, mennyire magukra hagyták őket. A legkisebbekre még nagyon figyelnek az anyák, majd ahogyan újabb gyerekek születnek, s a kisebből nagyobb, majd legnagyobb lesz, az odafigyelés ugyanarra a gyerekre vonatkozóan csökken. Amikor az iskolába kerül, ez még kitüntetett alkalom, de eljárni a szülői értekezletre, segíteni a tanulásban – ez a legtöbb anya erejét meghaladja. A speciális foglalkozásokra, például a Nevelési Tanácsadóba is kevés gyereket visznek el rendszeresen. Még hozzánk is kevesen képesek pontosan, a megbeszélt időpontokban hozni vagy küldeni a gyereket, nagyon sokszor nekünk kell felmenni értük, amikor várja őket logopédus, pszichológus. Korrepetálásra viszont szívesen, önszántukból jönnek a gyerekek, – persze összevissza, miért pont ők tartanák be az időpontokat – úgyhogy ez ügyben bizakodóak vagyunk. Egyébként a szociális munkások jó viszonya az anyákkal jelentős eredményeket hozott e téren.

A helyben működő segítő intézmény létjogosultságának egyik legfontosabb ismérve, hogy hozzásegíti illetve biztosítja a gyerekek bejutását az adekvát tanintézetekbe. E téren nem tudunk hatékonyan tevékenykedni, a szülők, elsősorban az anyák nélkül, ezért akár filozófiai mélységekig is hajlandó vagyok elgondolkodni azon, hogy milyen jellegű segítő kapcsolat lenne megfelelő a cél érdekében. Ezt akkor is rendkívül fontosnak tartanám, ha egyéb komoly eszköz is lenne a kezünkben. Ha azonban igazán őszinték vagyunk önmagunkhoz, be kell látnunk, hogy a saját személyiségünkön kívül sok „segéderő” nem áll a rendelkezésünkre. Kreativitással, jó kapcsolatrendszerrel kicsit tovább nyújtózkodhatunk, de a takaró akkor is igen rövid. Magyarán szólva: amíg a segélyek összegének a tologatásai, vagy a nem túl hatékony munkahelykereső akciók képezik a szegénység elleni küzdelem gerincét, addig nagyon nehéz a szociális szakemberek dolga azokon a helyeken és területeken, ahol ilyen mértékű probléma-tömeg koncentrálódik. Persze ez így nagyon pongyola megfogalmazás, de valóban nem politikai lózung csupán, hogy jelentős állami segítség nélkül mérhető eredmények nem várhatóak.

A civil szféra erősödése fontos és törvényszerű trend, az alternatív módszerek alkalmazása üdvözítő, és lokálisan hatékony lehet. Ám a társadalom szolidaritása és a központi, pozitív diszkriminációs intézkedések, az egyértelmű akarat nélkül csupán érdekes és tiszteletreméltó helyi erőfeszítések maradnak a Dzsumbuj Helphez hasonló modellkísérletek. Ezzel együtt persze a civilek szerveződései, és a jobbítani akaró, állami finanszírozású segítő helyek próbálkozásai azt is megmutatják, hogy a legelkeserítőbb helyzetekben is kell és lehet keresni az újszerű, a nem szokványos megoldásokat. Az eróziós folyamatokat addig sem szabad a társadalom felelőssége mögé bújva, tehetetlenül szemlélni, amíg nincsenek meg a törvényi garanciák. Emiatt koncentrálunk a gyermekprogramokra, ám közben az összes problémára nem tudunk reagálni. Valahol meg kell húznunk a határt, különben szétforgácsolódik az energiánk.
Ugyanolyan csapongás jellemzi a hétköznapokat is a telepen, mint ahogyan én írok róluk. Támad egy aktuális probléma, amiről eszünkbe jut ez is, az is. Az okokat boncolgatva, a megoldásokat keresve látjuk meg az ellátórendszer hiányosságait vagy igazságtalanságait, képtelenségeit, de a megfelelő elemeit is. Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy folyton elégedetlenkedünk. Vannak jó folyamatok is, például az ombudsmanok egyre táguló körének léte nagyon fontos; egyre inkább megfelelő módon használják az emberek ezeket az intézményeket.
A segítő szakemberek gondolkodása a végzettségüktől függetlenül mindig kicsit szociálpolitikusi is. Ez nem tévesztendő össze a politikai meggyőződés hangoztatásával (ami mindenki számára jog, de magánügy). Nagyon nem szerencsés bármilyen előjelű politikai kampányt „beengedni” egy szociális intézménybe, mondjuk a pillanatnyi előnyökért, vagy mert az ott dolgozók szimpatizálnak az adott párt elképzeléseivel. Ez megengedhetetlen. Végigéltük a Dzsumbujban a 2002-es választásokat, ami országosan is durva, kritikán aluli stílusban és módszerekkel zajlott. Soha annyi újságírót nem kellett visszautasítanunk, mint akkor, de ami sokkal szomorúbb: soha annyira nem volt fontos a pártoknak az a maroknyi, egyszerre első osztályú választópolgárrá avanzsált „dzsumbujista”, mint abban az időszakban. Kolbászosztás, zenés rendezvény, lakossági fórum. Hirtelen mindenki a lenézett, a fejfájást okozó telepen akart szolgáltatni. Egy svéd újságíró az itt dolgozók politikai nézetei iránt érdeklődött. Azután érzékelvén a visszautasítást, ő legalább úgy tett, mint aki megérti, hogy mi még a stokholmi TV-nek sem fogunk színt vallani.

A telepen, az újszülötteket is beleértve, minden korosztályból ismerünk jócskán gyermekeket, hiszen – mint már írtam – ők állnak munkánk fókuszában. Megkockáztatom, a telepi gyerekeknek legalább a 70 százalékát ismerjük. Szinte nincs olyan korú gyerektársaság, akiknek a Dzsumbuj Help ne szervezett volna klubfoglalkozást. Na jó, a bölcsiseknek nem!

Az első perctől kezdve az volt a legfontosabb, hogy olyan lehetőségeket teremtsünk számukra, amelyek nélkülünk – a Dzsumbuj Help szolgáltatásai nélkül – nem léteznének, vagy csak korlátozottan jönnének létre. A legmarkánsabb forma az óvoda-klub, de a rendszeres bábszínház, a mindennapi közösségi ház jellegű foglalkoztatások sora, a rendszeres táboroztatások, a nyári egynapos kirándulások, a későbbiekben kialakított fejlesztő- logopédiai és pszichológusi lehetőségek sem léteznének, ha  a Help nem dolgozik  mindezekért. Nagyon fontosnak tartottuk, és ezt folyamatosan hirdettük is, hogy a gyerekeknek rendszeresen kell iskolába járni.
Ennek érdekében még a körzeti általános iskola „ugráltatását” is elviseltük. Ez úgy festett, hogy ha egy gyerek hosszabb ideje hiányzott, és az iskolának nem volt információja arról, hogy miért, minket kértek meg, hogy nézzünk utána. Természetesen megtettük, kötelességünk is, így, hogy helyben vagyunk. Ám egy idő után mi lettünk az iskola szolgáltatói. Hol azért kellett kimennünk egy családhoz, mert belázasodott a gyerek, és valakit mozgósítani kellett, hogy vigye haza, hol meg azért, mert nem jöttek érte a napközi végén. Még ez is „belefér”, különösen, ha beteg gyerekről van szó.  Ugyanakkor több órás lamentációkat kellett elviselnünk, amelyek arról szóltak, hogy melyik család melyik tagja mennyire lumpen, agresszív, mennyire nem törődik a gyerekkel, mennyire nincs felszerelés, s hogy ők mennyire nem kötelesek eltűrni a gyerekek pimasz, olykor trágár megnyilvánulásait. Nem az állítások igazságtartalmával volt baj (bár sokszor azzal is), hanem a mentalitással. A tanárok egy része és az igazgatónő is eleve előítélettel gondolkozott a problémás gyerekekről és famíliájukról.

Ha elkértük a gyerekeket az iskolából a különböző programjainkra, inkább akadékoskodtak, mint együttműködők voltak. A névsorra tekintve az igazgatónő soha nem mulasztotta el megkérdezni, hogy „ugye nem jutalomnak szánjuk az adott programot?” Mert akik a listán szerepelnek, azok szerinte mindent érdemelnek, csak jutalomcirkuszt, mozit satöbbit nem. Igen. Ma Magyarországon még a legtöbb iskolában a büntetés, a szankciók alkalmazása a „leghatékonyabb” nevelési módszer. A dzsumbujista gyerekeknek egyébként is nagyon kevés sikerélmény jut. Személyiségfejlődésükre különösen rossz hatással van a „kezelhetetlen és dzsumbujos” stigma állandó jelenléte. Tehetetlen haragjukban, megalázottságukban hihetetlen agresszióval, időnként esztelen dühvel reagálnak. Szűkebb-tágabb környezetükben és az iskolában egyaránt ugyanazokat a lekezelő, goromba gesztusokat kapják. Ugyan mitől erősödne bennük a szelídség vagy a tolerancia?

A szóban forgó általános iskolában nem tartották elfogadhatatlannak a gyerekek verését sem. Erről évek óta tudtunk, de arról is, hogy amelyik szülő négyszemközt, zárt ajtók mögött, gyötrődve mégis beszél erről, az soha nem meri nyilvánosságra hozni a történteket, nem mer a törvény adta jogával élni, és a felügyeleti szervnek bejelenteni a gyermekbántalmazást. Aztán egy agilis és rámenős anyuka mégis megtette. El is veszítette az állását (ebben az iskolában takarított), majd hosszú huzavona után elvitte a gyerekeit egy másik iskolába. Beleőszült, szinte belerokkant a történetbe, melynek az alábbiak voltak a csomópontjai: Modellértékű a történet, de nagyon hosszú, ezért csak vázlatosan írom le:
– az anya először a kisebbségi önkormányzathoz adta be a panaszát, melyben az állt, hogy az igazgatónő dagadtra pofozta a fia arcát, és elszaggatta a dzsekijét is;
– miután nem történt semmi, minket keresett meg a panaszos levél másolatával;
– mi, az önkormányzat oktatási irodájához irányítottuk – az iskola felügyeleti szervéhez, ahol érdekes reakciókat váltott ki a feljelentés.
A mama meghallgatása az oktatási irodában, a Nemzeti Etnikai Kisebbségi Alapítvány egyik munkatársa jelenlétében történt meg. (Mi kerestük meg az Alapítványt, mert úgy gondoltuk, hogy a Dzsumbuj Help védelme, vagy pusztán támogató jelenléte édes kevés, hiszen végsősoron a mi fenntartónk is az önkormányzat. Bizonytalanságunkat az is fokozta, hogy gyerek-ügyekben sokszor ért bennünket a részrehajlás vádja. Szerettük volna, ha külső, objektív szakemberek is részt vesznek a vizsgálatban, de nem botrányt gerjesztve.) Az oktatási iroda vezetője rendkívül ingerülten, hosszasan azt firtatta: vajon az anya mennyire „megbízható”, lehet-e hinni neki, igazat mond-e. A gyermekjóléti szolgálat munkatársát is kiküldette egy családlátogatásra, aminek – úgy vélem – sokkal inkább a megfélemlítés volt a célja, mint az információgyűjtés. Az utóbbira egyébként nem is volt semmilyen indok. A család „szennyesének kutatására” lényegesen több energiát fordított, mint arra, hogy mi történt az iskolában.
Eközben az anya naponta órákat töltött a Dzsumbuj Help-ben. A kerületi vagy a közeli iskolákban sehová nem vették fel a gyermekeit tanév közben (három gyereke van), kénytelen volt továbbra is az inkriminált általános iskolába járatni őket.
A történet csúcspontja az a rendkívüli tantestületi ülés volt, amelyre engem is meghívtak. Az iskola közel hatvan pedagógusán kívül az oktatási iroda vezetője és gyermekvédelmi felelőse volt még jelen. Rajtam kívül senki nem képviselte azt, hogy gyereket verni oktatási intézményben tilos, a jegyzőkönyvbe viszont nem került be az én állásfoglalásom. Az ülés egyetlen panaszáradattá vált, mert az ügy minden mozzanatából afelé kanyarodtak, hogy mennyire nehéz ezeket a szülőket és gyerekeket elviselni. A tantestület szerint a gyerekek 90 százaléka cigány, rendkívül agresszívek, a tanároknak elegük van, nincs energiájuk kitalálni, hogy melyek a megfelelő fegyelmezési módszerek, ezért számtalan ponton bebizonyították leginkább önmaguknak, hogy a nehéz körülmények felmentik azokat, akiknél elcsattan egy-egy pofon. Az önkormányzat jelenlévő képviselőit sikerült is meggyőzniük, bár számomra úgy tűnt, ehhez nem kellett különösebb erőfeszítést tenniük. Ezt az oktatási iroda vezetőjének hosszú és didaktikus történetei is alátámasztották. Ezek az ő sikeres pedagógiai pályáját voltak hivatottak érzékeltetni. A zengő hangon előadott történetek szerint kényes helyzeteket oldott meg, amelyekben mindig a jóindulatú, lekezelő elbeszélgetés volt a megoldás kulcsa. És persze a kiszolgáltatottsággal való finom visszaélés. Hamarosan annyira belelovallta magát a saját fontosságának átélésébe, hogy kijelentette: becsületsértésért fel fogja jelenteni a szülőt, amiért az, kritikán aluli módon viselkedett, s  botrányosan kérte számon az igazgatónőn a gyerek megverését.
Döbbenetes volt számomra, hogy a kerület „főpedagógusa”, ahelyett, hogy felelősségre vonná a pedagógust a gyermekbántalmazás miatt, a szülőt kiáltotta ki főbűnösnek.
 Az önkormányzat végül a testületi ülésen vérszegény döntést hozott: megvonta az igazgatónő év végi jutalmát. Még egy látszatnyilatkozatot sem adtak ki, melyben elmondták volna, hogy nem értenek egyet a testi fenyítés eszközével, az általuk fenntartott oktatási és gyermekintézményekben.
– Az oktatási ombudsman alkalmazta a maga eszközeit, de azok gyengének bizonyultak a hivataléhoz képest. További vizsgálódást csak több szülő által aláírt kérvénnyel kezdeményezhetett volna. Ilyen nyilatkozatokat azonban még név nélkül sem tudtunk összeszedni a szülőktől. Akik aktívak – félnek. Akik azt mondják, „engem is vertek, ki lehet bírni”, érdektelenek és belenyugvók. A feljelentő anyuka kálváriája sem tűnt sikertörténetnek a lakók szemében, mint ahogyan nem is az. A legnagyobb vesztes – szerencsére csak átmenetileg – maga a család. Roma anya, nem roma apa, három félcigány gyerek. Annyira megviselték a családot az események (mert hiszen szinte nekik kellett bizonygatniuk, hogy „azért” rendes emberek), hogy kis ideig még a családon belül is volt „cigányozás”! Hála a józan észnek, mára már rendbe jöttek. A szülők dolgoznak, a gyerekek egy másik iskolába járnak a kerületben. Sajnos a Dzsumbujból nem tudnak elköltözni, pedig felerősödött ez a vágyuk. Még a vidékre költözés is felmerült, de a bizonytalan munkalehetőség miatt erről letettek. Ez utóbbi terv mutatja, hogy valóban nagy krízist élt át és élt túl a család. Itt inkább menekülésről van szó, a szégyen, a tehetetlenség miatt.

A Dzsumbuj Help és az iskola viszonyát ugyanakkor megváltoztatta az incidens. Hűvös, de intenzív kapcsolat alakult ki, s hivatalosan is elfogadható, hogy a „helpes” szociális munkások bejárnak az iskolába. Az iskola sokkal respektálhatóbb kéréseket nyújt be, mint addig. Néhány halkabb szavú, kiváló pedagógussal gazdagodott kapcsolatrendszerünk.

  Szinte az összes gyerek jár iskolába. Ezer problémával küszködve, de járnak. „Iskolakerülővé” azokban a famíliákban válik átmenetileg a gyerek, amelyek önkényesként érkeznek, tanév közben. Nem általános, de tagadhatatlan, hogy időnként találkozunk olyan esettel, hogy a legalapvetőbb létszükségletek megteremtése miatt késik a gyerekek iskolába íratása. Ha a szülőnek „úgy általában” nem fontos a tanulás, akkor az ő gyereke „sokat betegeskedik”, az iskola mellé jár, tehát elég rapszodikusan vesz részt az oktatásban. Az igazi iskolakerülők a kamaszok közül kerülnek ki, akiknek már nyűg az iskola, és ügyes trükkökkel játsszák ki az iskola illetve szüleik éberségét.

Nem is olyan régen egy anyuka négy gyerekkel érkezett a telepre, állítólag az agresszív apa elől menekülve, eléggé szerény motyóval. Csupán a várost tudták megnevezni, az iskolát nem, így csak hosszas telefonálgatás után sikerült kinyomozni, hogy az ott működő iskolák közül melyikbe is jártak a gyerekek addig. Igaz, ez extrém eset volt, de ilyen is előfordulhat.

Utak a kriminalitás felé

A kriminalizálódás már a felső tagozatos gyerekek között megfigyelhető. Régi módszer, hogy nem büntethető kiskorú gyerekeket visznek kocsit feltörni, vagy a boltba, lopni. Sajnos a telepen is előfordul ilyesmi.  Sokáig nem volt általános, de az utóbbi időben a drogozás, és a rengeteg, börtönben ülő apa miatt egyre elterjedtebb ez a fajta gyermek-veszélyeztetés. Kétségbeejtő tendencia kezd kirajzolódni. Azok közül az anyák közül, akikről nagy tisztelettel azt írtam, hogy heroikus küzdelmet folytatnak a család ellátásáért, néhányan rászoktak a kábítószerre. Ettől kezdve nincs megállás, előbb kicsiben, aztán nagyban árulni is kell, mert a pillanatnyi boldogság nagyon sokba kerül. Lopni járnak a nagy bevásárlóközpontokba, és már van olyan anya, aki az általános iskolás gyerekét is viszi magával, a gyereknek szintén lopnia kell. Lehetőleg olyan holmit, amit pénzzé lehet tenni, de az élelmiszer is jó. Akadt anyuka, akit totyogós kicsinye buktatott le, amikor elhúzta a függönyt, miközben anyja éppen ruhákat gyömöszölt be egy sporttáskába a próbafülkében. Az első védelembe vételi tárgyalás már lezajlott a lopásra kényszerítés, tehát kiskorú veszélyeztetése miatt. Nincsenek illúzióim.
Sajnos, azt kell mondjam, hogy a Dzsumbujban szinte elfogadott nézet, hogy ha valamit büntetlenül el lehet emelni, akkor azt el is kell venni. A gyerekek ezt látják, hallják, és szülő legyen a talpán, aki ezzel a normával szemben képes a gyerekét tisztességes értékrendre szoktatni. Mégis vannak ilyen szülők, akik szinte a reménytelenre vállalkoznak. Ezzel együtt semmiféle romantikus képzelgésnek nincs helye. Nem ábrándozhatunk arról, hogy minket majd megvéd a lopástól az a jó kapcsolat, ami kialakult a lakók és közöttünk. Nem véd meg! Nem szabad alkalmat teremteni az elkövetéshez!
Azok a felnőttek, akik erre „szakosodtak”, gyakran csak azért jönnek be hozzánk, mondvacsinált ürügyekkel, hogy körülnézzenek, milyen mozdítható tárgy található éppen az irodákban.
Szinte mindannyiunktól loptak már apróbb vagy nagyobb dolgot. A legvonzóbb a mobil, és a hanyagul letett táska, benne a pénztárcával. Utódomnak, Szántó Katának egyszer így, a táskájából kiemelve vitték el az aktuális évre szóló ruhapénzét. Kizárásos alapon kiszámoltuk, hogy ki tehette. S bár az illető egy pszichopata, Kata – ki tudja, honnét vette a bátorságot – kiment utána a telepre, és megkereste. Eléggé megijedtem, amikor kiderült, hogy már jó ideje kint van, egyedül. Amikor megtaláltam őket, kisebb embergyűrűben vitatkozott a tolvajával, aki masszívan tagadott. De baj nem történt, legfeljebb annyi, hogy nem került elő a pénz, ami egyébként is nyilvánvaló volt. Valószínűleg az elkövető is, és a lakók is meglepődtek Kata bátorságán. Talán egy kis elismerés is megfogalmazódott bennük. A fickó valóban nagyon veszélyes, a telepiek közül is sokan félnek tőle.
Máskor egy szintén kezelhetetlen látogatónk vitte el egyikünk mobil telefonját. Sokan voltak bent a Dzsumbuj Helpben, és mindenkit felzaklatott az eset. Néhány fiatal ügyfelünk azonban űzőbe vette a tolvajt, és addig zaklatták, amíg vissza nem hozta a telefont. A SIM kártya már nem volt benne, hiszen az első dolguk, hogy ezt azonnal kidobják vagy összetörik. Szerencsére a tolvaj most nem törte össze, és azok a lakók, akik addig is aktivizálták magukat az esetnél, megtalálták és visszahozták. Elgondolkoztatott a lakók egyértelmű szolidaritása, de egyedi esetnek minősítettem, nem hiszem, hogy rendszeresen számíthatunk hasonló segítségre. Mindkét eset délután, a klubfoglalkozások alatt történt, amikor a Helpben hemzsegnek a gyerekek. Lehet, hogy nekik szólt a szolidaritás, én azonban inkább azt gyanítom, hogy a telefon gazdájának akartak segíteni, aki nagyon sírt. Ha sokan vagyunk bent, lanyhul a figyelmünk, lazul a fegyelem, és ezek azok az esetek, amit azonnal kihasználnak az éles szemű tolvajok. Ilyen alkalmakat nem szabad teremteni, hogy ne járjunk pórul!

Itt kell szót ejtenem egyik legsúlyosabb etikai problémánkról; amikor a szemünk láttára törik fel és rámolják ki azokat az autókat, amelyeket gazdáik, szerencsétlenségükre a Gubacsi úti parkolóban hagynak. Ilyenkor nem az a kérdés, hogy feljelentjük-e a fiúkat, mert a válasz egyértelműen az, hogy nem. Tartjuk magunkat a szociális munka etikai kódexéhez, tehát ha ügyfeleinkről kétes, nem törvényes dolgokat tudunk meg, nagyjából úgy viselkedünk, mint a gyóntató papok. Ha azonban, erre vonatkozó kérdést tesz fel nekünk egy rendőr vagy nyomozó, akkor válaszolnunk kell, mert a jelenlegi törvények szerint a mi szakmai-etikai kódexünk semmilyen kötelezettségünket nem írhatja felül. Volt erre is példa; súlyos erkölcsi, lelkiismereti dilemmák ezek. Remélem, hogy az EU-csatlakozás előbb-utóbb rendbe teszi ezt a kérdést is.
A látvány, a tudat, hogy passzívan ugyan, de asszisztálunk bűncselekményekhez, nagyon rossz érzéssel tölt el bennünket. Jobb híján saját, „manufakturális” eszközeimmel igyekeztem valami tenni az ellen, hogy legalább ne kelljen látnunk az ablakainkból az eseményeket. Beszéltem a fiúk anyjával, vagy azzal az idősebb férfival, akiről feltételeztem, hogy képes hatni rájuk. Nem érdekelt, hogy mivel érik el – megfélemlítéssel vagy könyörgéssel – lényeg, hogy eredményesek legyenek. Ideig-óráig hatnak ezek az üzenetek, aztán kezdődik minden elölről. Beszélhetnék itt megélhetési bűnözésről, mert végső soron arról van szó, és a drog kényszere is közrejátszik, de ezek akkor is bűncselekmények. Ám az is igaz, hogy nem arra szerződtünk, hogy beépülve a telepre, elnyerve a lakók bizalmát, úgymond megtisztítsuk a Dzsumbujt a bűnözőktől. Ráadásul az első nyilvánvaló eset után szedhetnénk a sátorfánkat. Nem a segítő szakma feladata, nem a mi dolgunk az arra „érdemesek” börtönbe juttatása. Sovány vigasz a mindennapokban, de mentálhigiénénk védelmében tisztáznunk kellett ezt a problémát is.

Mindez talán kitérőnek tűnhet, de úgy vélem, ezek a jelenségek is fontos részei a telepi szocializációnak.
Ezek ismeretében tökéletesen érthető, hogy a Gyámhatóság nem akarja a telepre engedni azt a kisfiút, aki nevelőszülőknél él, de most a családi kötődésekre, a nagyszülei szeretetteljes légkörére nagyobb szüksége lenne, mint bármi másra. Nagymamája és nagypapája már rég nevelhetné, hiszen rendezett körülmények között élnek – csak hát a Dzsumbujban laknak. Különváltan élő szülei szintén a telepen laknak, az apa kőkemény visszaeső bűnöző és drogos, az anyának másik gyereke is állami intézetben nevelkedik. A tágabb családban is bőven vannak negatív példát mutató tagok, emiatt is hezitálnak a hatóságnál.
Nekünk ilyenkor mindig az az álláspontunk, hogy jogos a hivatal félelme, de a törvény adta, legkisebb lehetőséget is biztosítani kell, dzsumbujos gyereknek, felnőttnek egyaránt.

Mindenkinek mindent – bárkinek bármit

A telep folyamatosan azzal próbálkozik, hogy amorf masszaként benyomuljon a Helpbe, és ott erősen meghatározza, hogy mikor mi történjen az érdekében. Ez azt jelenti, hogy minden elképzelhető probléma megoldását a szociális munkásoktól próbálják meg kikényszeríteni.
A legegyszerűbb példa erre a telefonálás. A következő indokok alapján szokták kérni, hogy használhassák: „nincs pénzem”, „nem jó a fülke”, „az a dolga a családsegítőnek, hogy mindenben segítsen, nekem most ez a legnagyobb problémám, hogy szóljak a sógoromnak, anyósomnak stb., lent vidéken, küldjék föl a családi pótlékot”. „Nincs egység a mobilomon”…
Két olyan helyzet van, amelyben mindig megengedjük a telefonálást: Az egyik, ha valaki munkát keres, álláshirdetésre jelentkezik. A másik, ha a gyerek beteg, kórházban van, vagy az iskolával kapcsolatban van sürgős teendője a szülőjének. Ezzel a világos szabállyal csak egyetlen egyszer élt vissza egy fiú. 
Nem roma volt – mielőtt még valaki levonná a szokásos következtetést! A próbálkozásokat, könyörgéseket természetesen nem sorolom a visszaélés kategóriájába, abból naponta sok van.
Más esetekben rafinált módon hivatkoznak az egyik intézménynél a másikra. Például azt állítják, hogy az önkormányzat lakásosztályán javasolták, kérjenek segítséget a Dzsumbuj Helptől, majd mi elintézzük, hogy ne lakoltassák ki őket. Ez természetesen nem igaz. Volt rá példa, hogy kénytelenek voltunk az ügyintézőt felhívni, annyira erőszakos volt a kliens. A legtöbbször persze a gyerekek sanyarú sorsára szoktak apellálni, mert azt az egész telep tudja, hogy a „helpesek” gyengéje a gyerek. Igazolást a kilakoltatás ellen nyilván nem adhatunk, de minden egyéb módon igyekszünk segíteni. Az érvényes bérleti szerződéssel élők között is akadnak olyanok, akik sajátos módon szeretnének használni minket. G-né ordítva  jön be az irodába, : hogy most már aztán intézzük el, hogy, csinálja meg „valaki” a plafont, mert több darab vakolat esett le róla. Nem mutattunk túl nagy lelkesedést. „Mert kinek a felelőssége lesz, ha valamelyik gyerekemre ráesik és agyonüti?” – kérdezte ennek láttán drámai hangon.
A különösen kirívó esetekben a vezető mondja ki a döntő tiltást. Ez a vezetői szerep tudatosan alkalmazott része. Így szokott előfordulni, hogy délután, amikor a buszmegálló felé mentem, gyanúsan ténfergő asszonyokat láttam, akikről egy idő után kiderült: csak arra várnak, hogy tűnjek már el végre. Mihelyt ez megtörtént, máris valamilyen kéréssel kínozták a délután dolgozókat.
Sok lakó egyáltalán nem jön be, nincs ránk szüksége, vagy csak ritkán, de akkor adekvát módon használja a családsegítés intézményét. Néha még mi is úgy éreztük, hogy a követelődző, agresszív fellépésű lakók alkotják a többséget. Pedig szó sincs erről, csupán az a szabály érvényesül, hogy ami feltűnőbb, azt az ember általánosnak hiszi. Sajnos az ilyen helyzetek azok, amelyek nagyon fárasztóvá tehetik az adott szegénytelepre kihelyezett szociális intézmény dolgozóinak mindennapjait. Néha persze humoros helyzetek kerekedhetnek abból, ahogyan megpróbálnak jobb belátásra téríteni egy-egy követelődző lakót. Akad viszont drámai, sőt félelmetes szituáció is, szerencsére ritkán.

Olykor az is előfordul, hogy egy eseménynek bírósági feljelentés lesz a vége. Még próbaidejét töltő, új, férfi munkatársunk egy délelőttön egyedül volt benn az irodai részen. A Dzsumbuj Help előteréből jobbra nyílik az óvoda, balra az irodák vannak. A bejárati ajtó közvetlenül a Gubacsi út járdájára nyílik. Egy mindig izgága óvodásunk – ötgyerekes család középső kislánya – futott ki az oviból, és már fordult is a kijárat felé. Az új kolléga azonnal utána vetette  magát, sikerült is elkapnia, mielőtt kiszaladt volna az utcára. Aztán karjában a gyerekkel ahogy visszafordult, a kislány beverte a homlokát az ajtófélfába. Nagy kék púp nőtt a fején, amit aztán az óvónők hideg kanállal próbáltak lelohasztani. Egyelőre nem szóltak az anyjának, végtére is ez nem egy komolyabb sérülés. A kolléga mindenesetre felhívott engem (éppen egy értekezleten voltam), mondván, hogy kicsit rossz érzése van, jó, ha én is tudok az eseményről. Miután végeztem, valóban fel is mentem a kislány családjához, no, nemcsak emiatt. Hanem hogy jöjjön már a mama a gyerekeiért (három F. gyerek járt éppen akkor óvodánkba, az ötből), mert szokás szerint még nem jött senki, pedig elmúlt négy óra. Mellesleg pedig számítsanak arra, hogy kék dudor nőtt a kislány fején. A fiatal anyuka azt mondta: jó, rendben még elnézést is kért, hogy nem nézte az órát. Alig értem haza, szólt a telefon. Munkatársnőm volt, aki elmesélte, hogyan tört rájuk a kislány apja, aki behúzott néhányat a kollégámnak, „ te vered a gyerekemet!” felkiáltással. Az egyik ütésével kiverte a kolléga fogát. Egyébként az apánál itt nagyjából ki is merül a „törődni a gyerekkel” kifejezés értelmezése. Félnek tőle.
A szenvedő fél kilépett, a Családsegítő Szolgálat hivatalból feljelentette a verekedőt. Ítélet a mai napig nem született.
Kellemetlen napok következtek a Dzsumbuj Helpre. Néhány munkatársam félelmének adott hangot — ilyesmit itt addig nem hallottam. Nyilvánvaló volt, hogy mielőbb tisztáznunk kell a viszonyokat. Több beszélgetést is folytattunk a családdal, ezeket tiszteletdíjas gyermekpszichológusunk vezette. Az apa többször elnézést kért, megbánást emlegetett, de valójában nem akarta elfogadni a tényt, hogy senki nem bántotta a kislányát. A megbánás deklarálásában inkább az játszott szerepet, hogy jó ideje körözés alatt állt, s így még eggyel növekedett a bűnlajstroma, ráadásul a fajsúlyos „hivatalos személy elleni erőszak” vádjával.
Ebben az esetben – a fizikai bántalmazáson túl – az volt a legrosszabb, hogy megtörtént. A történteket elemezve arra jutottunk, hogy ezt a konfliktust több tényező szerencsétlen egybeesése okozta (a kolléga tapasztalatlansága, a sérülés bagatellizálása, az, hogy a segítő férfi, hiszen nőktől több mindent elviselnek a szülők; továbbá az is, hogy nem volt megfelelő a kommunikáció a családdal, pedig tudtuk, hogy a kislány hazudós, az apa meg egy brutális, agresszív alak). Az eset igazi vesztese a szociális munkás volt, akinek nem volt valódi választási lehetősége, távozása mégis a kudarc érzetét kelti. Nagyon-nagyon sajnálom.

(Folytatása a jövő héten)