"Senki ne gondolja, hogy a Szolgálat költségvetése képes lenne fedezni a kerület rászoruló gyerekeinek nyári nyaraltatását. Ez csupán egy alapösszeg, amely eleinte évente 50-60 ezer forint volt, majd az évek során felkúszott 100 ezerre, amit pályázatoknál be lehetett írni, önerőnek. Mindenki tudja, hogy megy ez, aki viszonylag komplettebb ellátást képzel el intézményében. A nagyon minimális költségeket a fenntartó biztosítja a közszférában, azon túl mindenki boldoguljon, ahogyan tud." - Kecskés Éva Dzsumbujisták című könyvét részletekben adjuk közre péntekenként. A kötet Gordon Agáta Magdolna-negyedének is ihletője volt: a közös munka lehetőségeit keressük. Most a hetedik részt olvashatják.

Családsegítő vagy szolgáltató?

R. bácsi telepi lakó egy alkalommal arra kért minket, hogy szerezzünk mankót a feleségének – aki valójában az élettársa, de a telepen a tartósabban együtt élők férjnek, feleségnek hívják egymást. Az asszonynak térdtől hiányzik az egyik lába, műlábat nem tud használni, a járókerettel pedig nem tud felmenni a lépcsőkön. Régi jó kapcsolatunk a Máltai Szeretetszolgálattal most is működött, két telefon, és másnap R. bácsi mehetett Óbudára, a Miklós térre, a mankókért. Látván, hogy ez ilyen egyszerű, harmadnap – mint azt kollégáim elmondták –R. úr konyhabútort kérne a Máltai Szeretetszolgálattól. Egyébként pedig a közgyógyra fel nem írható gyógyszerek kiváltását is „meg kéne valahogy oldani”. Ha nem vagyunk résen, észrevétlenül nap mint nap új szolgáltatást vállalunk fel, holott ezt, ezzel a létszámmal nem lehet konzekvensen elvégezni. Nagyon nehéz megindokolni az embereknek, hogy amit egyszer megtettünk, miért nem tesszük meg ismét. Az ilyen alkalmakkor fejünkhöz vágott kritika, „jókívánság” igen rosszul esik nekünk, de be kell látnunk, hogy végül is nem alaptalan. Tulajdonképpen a konzekvens viselkedést kérik számon rajtunk, ezért kell nagyon észnél lenni szinte minden percben. 

Akik „segítenek” nekünk a bajban

2001-ben Balatonszemesen, a Romano Kher – Cigányház táborában nyaraltattuk a gyerekeket, tíz napig. Enyhe bélfertőzés-járvány ütött ki a táborban, s eközben három gyereket olyan baleset ért, hogy őket Siófokra kellett vonattal bevinni, tetanusz oltásra. Ritkán fordul elő baleset és betegség egy időben, de ami késik nem múlik –most ez volt a helyzet. Jól jött volna egy kocsi, de nem volt. Volt azonban egy gyermekorvos (nő, ráadásul) aki mérhetetlen arroganciával kezelte a „cigánytábor” gyerekeit (az egész falu így hívta magát az épületet). Többször szóvá tette, hogy neki mekkora áldozat a saját kocsiján kijárni hozzánk. Minden létező szabályt betartatott velünk. Amint lehetett, visszarendelte a rendelőbe a gyerekeket, és amikor a legkisebb – 5 éves – kisfiúnak injekciót akart adni kiszáradás ellen, Kulcsár Mónika kolléganőnk, természetesen ott akart maradni a rémült kisgyerekkel. Mónika fiatal, szép, és szemmel láthatóan roma. Kevesen tudnak úgy bánni gyerekekkel, mint ő, ezért is hívtam segítségül. A gyerek, akit nemrég már „megkínoztak” egy tetanusz oltással, kétségbeesetten kapálózott és sivalkodott, Mónikának tehát éppenséggel lett volna dolga. A doktornő azonban táborlakónak nézte, és kikergette. Később ugyan elnézést kért, amikor felvilágosítottam a helyzetről, de ugyan mit változtatott ez azon, hogy Mónikának előtte megalázva és megsértve kellett kisomfordálnia az orvosi rendelőből?

Akik valóban segítenek

A Családsegítő és a Dzsumbuj Help között alapvetően jó a viszony. Eddig még soha nem kaptunk a mi szakmai elgondolásainkkal ellentétes utasítást, sőt, tulajdonképpen viszonylag nagy szabadsággal rendelkeztünk a koncepció, a módosítások terén. A CSSK vezetője, Gedeon Andor azt vallotta: annak kell kitalálnia és vállalnia a működési modellt, aki ott dolgozik helyben. Talán az ő ízléséhez képest olykor kissé vehemensebbek, a konfliktusok kezelésében offenzívabbak voltunk, de nem tűrte rosszul. Abból sem csinált presztízskérdést, ha esetleg megkerültem az úgynevezett hivatalos utat, és egyenesen a fölötte lévő döntéshozóhoz fordultam, vagy másokkal tárgyaltam az együttműködésről. Meggyőződésem, hogy így érhettük el ismertségünket a kerület ellátórendszerében, és a szociális szakma berkeiben – talán.

Persze azért a Help és anyaintézménye között nem volt mindig felhőtlen a viszony. Nehezen viseltük azt a fajta egyenlősdit, amire pedig Andor gondosan ügyelt, nevezetesen hogy az összes egység mindenből egyformán részesüljön. Például minden részleg egyforma összeget kapott a táboroztatáshoz.
Senki ne gondolja, hogy a Szolgálat költségvetése képes lenne fedezni a kerület rászoruló gyerekeinek nyári nyaraltatását. Ez csupán egy alapösszeg, amely eleinte évente 50-60 ezer forint volt, majd az évek során felkúszott 100 ezerre, amit pályázatoknál be lehetett írni, önerőnek. Mindenki tudja, hogy megy ez, aki viszonylag komplettebb ellátást képzel el intézményében. A nagyon minimális költségeket a fenntartó biztosítja a közszférában, azon túl mindenki boldoguljon, ahogyan tud. Persze hogy ész nélkül pályázik, akinek erre a napi munkája mellett marad energiája. Illetve akkor is, ha nem marad, mert muszáj, rá vagyunk kényszerítve. Igen ám, de az önkormányzati – vagyis végső soron állami fenntartású intézményeknek sokkal kevesebb a lehetőségük, hiszen a civil szférát kell pályázatokkal erősíteni. Mintha a langymeleg állami ellátás nem szorulna rá a támogatásra! Ez a méltatlan helyzet kényszeríttette ránk az egyesület megalakításának plusz terheit, de erről majd később.

Egyenlősdi

Természetesen akkor is a pénz hiánya a hivatkozási alap, amikor az a kérdés, hogy miért nem lehet valódi különbségeket tenni a munka nehézsége, minősége, mennyisége között. Azt gondoltam, ha számokkal tudom bizonyítani, hogy milyen sok gyerekkel foglalkozunk, nagyobb összegű havi ellátmányt kapunk. Tévedtem. A Családsegítőnél ugyanis minden egység havi 22 ezer Ft-ot kap a kiadásokra (2004-es adat!). Ennek a takarításhoz és az irodai munkához szükséges eszközök beszerzésére, valamint az általunk működtetett gyerekklubok költségeinek fedezésére kell elegendőnek lennie. Nálunk azonban a gyerekklubok a mindennapi tevékenység gerincét adják, hiszen valójában az óvoda is egy klub, ahol eleinte 9-től 13-ig, majd (immár két és fél éve) 9-től 16-ig bent vannak a gyerekek. Átlagosan 9-11 gyerek, de az utolsó, általam ismert évben a 15 fős maximális létszám volt a jellemző. Legalább reggelit biztosítani kell nekik, az olyan mindennapos eszközökről nem is beszélve, amelyek a foglalkoztatáshoz szükségesek: ceruza, papír, kifestő, gyurma, vízfesték, játékok, szalvéta, papír zsebkendő, foglalkoztató eszközök. Mindez nagyon sokba kerül. A délutáni klubok, ahová elméletileg az iskolás gyerekek, gyakorlatilag az ovisok is járnak, szintén eszközigényesek. Bármilyen olcsó foglalkozást találtunk is ki, a gyakorisága és a sok gyerek miatt mindegyikhez sok pénz kell. Gondoljunk bele: havi 20 nap, délelőtt ovi, étel és eszköz, délután eszköz, aztán az alapvető higiénia biztosítása, irodaszerek. Mindezt a már említett 22 000,- Ft-ból kéne kihozni, miközben egy nyomtató-patron durván 7000,- Ft. Erről beszélek a hamis egyenlősdi kapcsán. Amikor ezt kellett tapasztalnom, kértem, hogy kapjunk a funkcióknak és az ellátott feladatoknak megfelelő összeget. Ha nem is durva, de elutasító választ kaptam. Ráadásul spórolni sem érdemes, mert ha véletlenül nem költjük el a havi apanázsunkat (például a tábor miatt bezárunk két hétre), nem lehet átvinni a következő hónapra a maradékot. El kell számolni vele, és jön a következő havi tabula rasa.
Két választása van ilyenkor a teamnek: vagy szegényház jelleggel, de szolgáltat tovább, vagy azt mondja, hogy ilyen méltatlan feltételekkel nem dolgozom, és akkor marad a klasszikus alapfeladatoknál, a minimális szinten. Mi az első utat választottuk, azzal kiegészítve, hogy igyekeztünk forrásokat keresni, esetleg kiküszöbölni a pénzt. Szécsi Magda előadóestjének például a Dzsumbuj gyerekei voltak a kedvezményezettjei, s többek közt az UNICEF magyarországi szervezetétől kaptunk egy fejlesztőjáték-készletet, 100000,- Ft értékben.

A „szociális PR-t” nem lehet megspórolni, amikor a költségvetés kiegészítésére kényszerülünk. Igaz, jót tesz, ha minél többször meg kell fogalmaznunk a céljainkat, vagy el kell mesélnünk a mindennapi tevékenységünket. Ezzel együtt előfordult, hogy kétségeim támadtak: valóban így kell ezt az intézményt menedzselni? Nem generálom-e vajon azt az egyébként mindig megszülető, destruktív nézetet, miszerint a Dzsumbujban dolgozni felesleges, sziszifuszi küzdelem? Hiszen senki nem kényszeríti ránk ezt a sok ellátási formát, ha vállaltuk, ne panaszkodjunk.
Úgy vélem, van hozadéka a rengeteg – látszólag felesleges – energiabefektetésnek. Az ilyen, távlati célokat kitűző tevékenységnek nyilván később lesz látható, esetleg mérhető haszna. Ezzel nyilván nem mondtam semmi újdonságot, de az utánunk jövő friss szociális munkásoknak mindig egy picit könnyebb lesz – és a mindenkori főnöknek is. Már ez is valami, nem igaz?

Az önkormányzat és mi

Erőfeszítéseink nem váltottak ki különösebb visszhangot a Családsegítőben. Mint ahogyan az sem, hogy egyesületet alapítottunk, hogy szélesebb körű pályázási lehetőségeink legyenek. Vezetőnk tudomásul vette, a mindenkori gazdaságis pedig még talán örült is, hiszen kevesebb teendője maradt a „dzsumbujos pénzek” kezelése kapcsán.
Mindazonáltal a Dzsumbuj Help, ez a kicsit „szegény rokon”, kicsit avantgard felhőjáró mégis a Ferencvárosi Családsegítő Szolgálat része. Az egyik, szerintem fontos eleme.

Nem úgy a tényleges fenntartó, a Ferencvárosi Önkormányzat, melynek meglehetősen rapszodikus a viszonya az általa létrehozott intézményhez. Létezik egy hivatalos álláspont nálunk, miszerint a Dzsumbuj olyan „fekély a kerület testén” (ezek a polgármester szavai), ahol a halmozódó szociális problémák indokolják egy speciális intézmény létrehozását és fenntartását. Kezdetben, amikor dolgozni kezdtem a Dzsumbuj Helpben, úgy éreztem, ezzel a megállapítással nagyjából ki is merült a telep – és a Help – felé irányuló figyelmük. Csak lassan alakult árnyaltabbá a kép, amint az egyes ügyintézőkkel, bizottsági tagokkal, a döntéseket befolyásolókkal személyes kapcsolatba kerültünk.
Találkoztunk végtelenül kedves, jó szándékú ügyintézőkkel, különösen a Gyámügyön. A Gyámhivatal (melynek akkoriban változott a struktúrája) elég magas toleranciaszintet képviselt a dzsumbujos ügyek kapcsán.
A jóindulat soha nem hiányzott a gyámügyes eljárások során. Az eljárások zöménél kellemesen csalódtam a hivatal mentalitását illetően. Kezdeti nehézségeink után lassacskán elfogadtak bennünket kvázi partner-intézménynek, de ahhoz még sok időnek kellett eltelni, hogy a véleményünk is számítson a döntéshozatal során. Hab a tortán, hogy a Gyámügyi Csoport új vezetőnője felajánlotta: havonta egyszer kijön a telepre, és nálunk tart félfogadást. Igaz, ténylegesen elég kevés alkalommal sikerült kiérkeznie, vagy éppen akkor nem jött senki a problémáival, amikor nálunk ügyfelezett – mégis egyértelműen baráti gesztus volt. Amikor azonban kihozta a csoportját „Dzsumbuj-nézőbe”, az már korántsem volt ilyen idilli helyzet. A sok ügyintézőnő, akiknek a túlnyomó többsége soha nem járt a telepen így együtt, elvesztette az íróasztal mögötti higgadtságát. A tapasztalatszerző kirándulás szörnyülködő, és a legkevésbé sem ízléses kíváncsiskodássá alacsonyodott. Kár. Ettől függetlenül: soha rosszabb gyámhatóságot! A lényeges különbség a 70-es- 80-as évekhez képest az, hogy azok a hivatali kollégák, akik a legkeményebb döntéseket hozzák (például a gyermekelhelyezéssel kapcsolatban) alapos tájékozódás, az érintettek és körülményeik ismerete nélkül nem járnak el. Tisztában vannak döntéseik súlyával.
A Lakásosztály ügyintézése ehhez képest könyörtelenül szabálykövetőnek, rigidnek tűnt, a közvetlen feletteseként működő Lakás – és Vagyongazdálkodási Bizottsággal együtt. Ráadásul a kérelmeket általában még első lépésben a Bizottságra hivatkozva tudták visszautasítani, oly módon, hogy azt sugallták, benyújtani is teljesen felesleges a lakásra vonatkozó kérvényt, a jogszabályok értelmében első körben visszadobják. Dzsumbujban élő ember lakásigénylést csak a fehér hollóra jellemző sűrűséggel tudott beadni úgy, hogy regisztrált, elfogadott legyen az igénylése. 2002-ig tartotta magát az a helyi rendelet, miszerint a IX. kerületben csak az az állampolgár adhat be igénylést szociális bérlakásra, aki öt éve ferencvárosi, és tíz éve budapesti állandó lakos. Ezt a rendeletet egyébként azóta az Alkotmánybíróság megsemmisítette, egy kerületi magánszemély bejelentése nyomán. Azután érdekes történeteket kezdtek mesélni lakók és kollégák egyaránt arról, hogy a szigorú lakásrendelet, pályázati rendszer sem faktum. Mit ad Isten: a 2-3 éve a Dzsumbujban élők is bérlakáshoz jutottak. Holmi grammokban mért arany tarifákról meséltek. Igaz, nem igaz – ez volt a szóbeszéd. Alighanem az ízléstelenségnek a legalsó szintje, amikor olyan emberektől fogadnak el bármilyen paraszolvenciát, akiknek semmijük sincs, már önbecsülésük se nagyon, egy 28 m2-es lepusztult, önkormányzati bérlakásért.
 

Ec-pec, kimehetsz, holnapután bejöhetsz

Első komoly konfliktusunk a hatalommal – egyszersmind a team szakítópróbája – az 1999-es bérleményellenőrzés volt.

A fenti esemény előzménye az úgynevezett kislakás pályázat volt, amit mi találtunk ki. Körülbelül egy évi munka és szemlélődés után arra a következtetésre jutottunk, hogy a Dzsumbujban a lakáshoz jutás aránytalanul nehéz, és alapvetően problémás. Nagyon sok az üres lakás, ennek következtében sok az önkényes beköltöző. Sokan várnak lakásra a telepen – gyakran lakásigényléssel –, nagy a zsúfoltság, olykor többgenerációs vagy sokgyerekes családok laknak a szoba-konyhás lakásokban. Az volt a véleményünk, hogy ezek a problémák, vagy legalább egy részük megoldhatóak lennének, ráadásul különösebb anyagi ráfordítás nélkül. Ezért a következő levéllel fordultunk az önkormányzat illetékeseihez és közvetlen főnökünkhöz, amelyben javaslatot tettünk a dzsumbujbeliek lakáshelyzetének javítására:

A Dzsumbuj település-földrajzilag és szociális tekintetben is szegregálódott telep, „sziget” voltát az itt élők és a szűkebb-tágabb környezet is elismeri. A köztudatban hírhedt, rossz, sőt félelmetes környéknek számít, a megítélése szempontjából teljesen mindegy, hogy mennyire megalapozott ez a félelem.
Mindezt tudomásul véve, valamint látva az üresen álló önkormányzati lakások rohamos pusztulását, ezzel együtt annak tudatában, hogy sokan várnak a telepen lakásra – szülőknél, rokonoknál, ismerősöknél, illetve önkényesen elfoglalt lakásban meghúzva magukat – az alábbi javaslatot tesszük.
A telep – elsősorban üres – lakásállományának alapos felmérése után mindenek előtt ajánlják fel csatolásra az ilyen szempontból számításba vehető lakásokat!
Ezen túlmenően utalják ki a telepen lakó, lakásigényléssel rendelkező családoknak, ha ez után is maradnak üres lakások, azokat kínálják fel az itt lakó, de lakásigényléssel valamilyen feltétel hiánya miatt nem rendelkezőknek.
Ez a sorrend a közvéleménnyel elfogadtatható, és a lakások folyamatos megürülése esetén is követhető lenne. A részletek sem elhanyagolhatók, a feltételeket lehetne finomítani, lehetőleg normatív – minél kevésbé diszkrecionális – alapon, például: gyerekek száma, várakozási idő, öntevékenység mértéke a felújításban, stb. lehetnének a szempontok.
Az önkényesen elfoglalt lakásokban a lakókat meg kellene hagyni, elkerülve a kilakoltatást, az azzal járó anyagi és emberi veszteségeket. (Az üres lakások betelepítésével a továbbiakban úgyis elfogynának az elfoglalható helyek…)
Ha a Dzsumbujt sikerül ilyen módon feltölteni, az a lakásállomány további leromlását is megakadályozza, sokak számára óriási segítséget jelent, csökkenti a telep zsúfoltságát, így a könnyen gerjedő feszültséget is a lakók között. Amennyiben valamelyest stabilizálódna a Dzsumbuj lakossága remélhetőleg a nagymértékű agresszivitás is valamilyen „önfenntartó rendbe” kanalizálódhatna. A másik várható nyeresége a dolognak, hogy a bérleti illetve a közüzemi díjak óriási mértékű elmaradása is csökkenhet.
Javaslatunk az Önkormányzat rugalmasságát és bizonyos fokú nagyvonalúságát igényli, de meggyőződésünk, hogy ez a fajta „befektetés” több előnyt, mint hátrányt jelentene, jól kidolgozott modellként mintával szolgálhatna más önkormányzatok számára is.

Budapest, 1999. 10. 24.

Kecskés Éva          Szombath Tibor
Központvezető        Családgondozó

Az önkormányzat örömmel fogadta a kezdeményezést, amely amúgy is egybeesett szándékaival, ugyanis bérleményellenőrzést tervezett a Dzsumbujban. Szerintünk is szükség lett volna korrekt és napra kész adatokra, ezért a Dzsumbuj Help minden munkatársa felajánlotta segítségét egyrészt az adatlap elkészítésében, amely alkalmas lehet a telep lakóinak szociológiai felmérésére is, másrészt a lekérdezésben és az adatok feldolgozásában is.
Érdemi vitát folytathattunk a Vagyonkezelési Bizottság elnökével, a szociális ügyeket felügyelő alpolgármesterrel és a Családsegítő Központ vezetőjével. Szóbeli megállapodás született a következőkre vonatkozóan:

– A Dzsumbuj Help munkatársai részt vehetnek a bérleményellenőrzésen, az annak során kitöltendő kérdőív kidolgozásában, amely tartalmazhat számunkra fontos társadalmi-demográfiai adatokat is.
–  A felmérés adatait megkapjuk és felhasználhatjuk további munkánk tervezésében.
– A Dzsumbuj Help kidolgozza a saját javaslatait, a „kislakás pályázat” elbírálási szempontjaihoz.

Ezután semmi sem úgy történt, ahogyan a kezdeti megbeszéléseken megállapodtunk. Az önkormányzat tisztviselői a szokásos módon készítették elő a bérleményellenőrzési procedúrát, mi csupán kósza híreket hallottunk róla. Amikor arról értesültünk, hogy a karhatalom is jelen lesz az ellenőrzésen, valamint a szociális munkások szerepe is egyfolytában kérdéses volt számunkra, ismét levelet írtunk. Íme:  

Szociális és Vagyonkezelési Bizottság részére

Tisztelt Bizottság!

1999. október 19-én a Dzsumbuj Help Közösségfejlesztő Központ két munkatársa (Szombath Tibor és Kecskés Éva) részt vett a Ferencvárosi Önkormányzat Vagyonkezelési Bizottságának ülésén. A Dzsumbujban élők rendezetlen lakásviszonyainak tisztázására tettünk javaslatot, különös tekintettel az önkényes lakásfoglalókra. Örvendetes módon pozitív hozzáállást tapasztaltunk mind az alpolgármester úr, Pál Tibor, mind a Vagyonkezelési Bizottság vezetője, Tímár Gábor úr részéről, első körben ugyanis nekik vázoltuk elképzeléseinket. Ezt a megbeszélést követően került napirendre a téma a Vagyonkezelési Bizottság ülésén.
A Bizottság megszavazta a Dzsumbujra vonatkozó belső pályázat lehetőségét a kerületi lakáspályázaton belül, mely előre mutató, kreatív megoldásnak tűnik az önkényes lakásfoglalás kérdésében. A rendeletmódosítást a tervek szerint meg kell előznie egy bérlemény-ellenőrzésnek, amelyet szükségesnek tartunk, de annak módjával fenntartásaink vannak.
A Dzsumbuj Help munkatársai korábban felajánlották részvételüket a vizsgálódásban, amíg ki nem derült, hogy a karhatalom is jelen lesz. Az adatlapra szerettünk volna a lakások adatain túl egyéb, társadalmi-demográfiai adatokra vonatkozó kérdéseket is felvenni, amelyek meggyőződésünk szerint nemcsak nekünk nyújtottak volna értékelhető és a valósághoz jobban közelítő információkat, hanem hasznosak lehettek volna az Önkormányzat számára is a Dzsumbujra vonatkozó távlati tervek kialakításában, de ezt a Bizottság elutasította.
A bizottsági ülésen értesültünk róla, hogy egy napra tervezik az egész procedúra lebonyolítását, a rendőrség, a Bohus Őrző-védő Kft. és az Önkormányzat munkatársai részvételével. A kettős védelem - rendőr és őrző-védő egyidejű jelenléte – célját nem értjük.
A telep lakóinak mentalitását ismerve ilyen fellépés esetén az első reakció a menekülés, illetve a valótlan adatok közlése lesz.
A lakások állagának felmérése is szerepel a tervben, értelemszerűen az adatgyűjtőknek a lakásokba be kell menniük, körül kell nézniük. A fent említett összetételű csoportok „beözönlése” a lakásokba megalázó, törvénytelen. A megfélemlítés, mint munkamódszer agressziót szül. 
Tisztában vagyunk vele, hogy az Önkormányzat, mint tulajdonos megtehet különböző, akár kellemetlen lépéseket is, ám figyelembe kell vennie a szabadságjogokat, a lakók emberi méltóságát. Még a kirívó esetek alapján sem szabad generális negatív véleményt kialakítani egy egész lakóközösségről, még akkor sem, ha az a Dzsumbuj.
A Dzsumbuj Help munkatársai az évek során megszerzett bizalmat nem szeretnék elveszíteni a telepen. Szeretnénk felhívni az illetékesek figyelmét a várható botrányra. Javasoljuk, hogy az adatfelvétel módját gondolják át, és amennyiben az a szakmai és etikai kritériumoknak megfelel, a Dzsumbuj Help munkatársai továbbra is szívesen részt vennének a felmérésben.

Budapest, 1999. 10. 22.

             Tisztelettel a Dzsumbuj Help munkatársai nevében:

Kecskés Éva
Központvezető

A levél, tehát a telep szociális intézményének véleménye, gyakorlatilag hatástalan volt. A bérleményellenőrzést 1999. november 2-án lebonyolították az önkormányzat alkalmazottai, egy őrző-védő kft tagjai, akik egyébként a kerületben a kilakoltatásokat is végzik, valamint három rendőr. Ez utóbbiak csupán sétálgattak, de jelen voltak. Reggel a Dzsumbuj Help teljes létszámban megjelent, de nem vettünk részt az ellenőrzésben. Az egész eljárás reggel héttől délig tartott.  A részletekről, és a következményekről szól a következő feljegyzés:

FELJEGYZÉS

A Vagyonkezelő Bizottság 1999. október 19-i ülésén szavazott a Dzsumbujra vonatkozó, úgynevezett „kis lakáspályázatról”. A bizottsági ülés jegyzőkönyvében szerepel, hogy a tervezett bérleményellenőrzéshez rendőri és őrző-védői segítséget kívánnak igénybe venni.
A Dzsumbuj Help dolgozói nevében írásban fejeztem ki tiltakozásomat ez ellen az eljárás ellen. A levelet átadtam Tímár Gábornak, a Vagyonkezelő Bizottság elnökének és Várkonyi Imrénének, a Vagyonkezelő Iroda Lakásügyi Csoportja vezetőjének. Ezt követően velük megbeszélést tartottunk, melyen a következőkben állapodtunk meg.
1. A felmérés ideje alatt a Dzsumbujt nem veszi körül rendőrkordon, amennyiben mégis ragaszkodik az Önkormányzat a rendőrök jelenlétéhez, javasoltam, hogy a rendőrök a felmérés ideje alatt ne tartózkodjanak a telep területén, hanem az Illatos úti rendőrőrsön várakozzanak. Ez úgy tűnt, kivitelezhető.
2. A Bohus Kft. őrző-védő munkatársai nem vesznek részt a felmérésben, nem mennek be lakásokba, hanem a telep udvarán tartózkodnak a felmérés ideje alatt.
3. A felmérés időpontjáról tájékoztató jellegű információt adhatunk a lakóknak, publikus, hogy november első hetében lesz az adatfelvétel, „puhán kezelendő a kérdés” - mondta Tímár Gábor.

1999. novembe. 1-jén, délután a mellékelt papírt kitettük a telepen és az irodánk ajtajára. Várkonyiné telefonon tájékoztatott, hogy a felmérés másnap reggel 7 órakor kezdődik.

November 2-án reggel 7 órakor megjelentek a telep udvarán az önkormányzat dolgozói és a Bohus KFT emberei és három rendőr.

Szombath Tiborral csatlakozni szándékoztunk a csoporthoz, de azonnal kiderült, hogy nem tartanak igényt a közreműködésünkre, „ha akarunk, mehetünk velük, de nem kérdezhetünk”, és a Bohus KFT alkalmazottai is részt vesznek a felmérésben, a korábbi megállapodásunkkal ellentétben bemennek a lakásokba, és adatlapot töltenek ki. A felmérés dokumentumaiba nem tekinthettünk bele, mert az „belső anyag” - mondta Soósné (lakásosztály).
Ezek után a kollegákkal megállapodtunk abban, hogy ilyen feltételek mellett nem kívánunk részt venni az akcióban.
Németh Józsefné (önkormányzati képviselő) kora délelőtt érkezett a telepre, neki is elmondtuk a módszerekkel kapcsolatos fenntartásainkat.
Ezután megpróbáltam telefonon elérni azokat, akikkel korábban megállapodtunk a felmérés lebonyolításának körülményeiről. Kiderült, hogy Tímár Gábor nem tud a megváltozott helyzetről semmit, meggyőződése volt, hogy minden úgy zajlik, ahogyan elterveztük. „Sajnos ezt már nem lehet leállítani.” – mondta Tímár Gábor, aki tervezte, hogy kilátogat a telepre a felmérés idején, de munkahelyi elfoglaltsága miatt ezt sajnos nem tudta megtenni.
A Várkonyi Imrénével folytatott telefonbeszélgetésben nem kaptam érdemi választ kérdéseimre.
Pál Tibor (szociális ügyekért felelős alpolgármester) sajnálkozását fejezte ki, hogy ilyen „szerencsétlenül sikerült” ez a dolog. „Most már nem lehet mit csinálni” – mondta. Hosszasan beszélgettünk a felmérés etikai vonatkozásiról. Az alpolgármesterrel folytatott beszélgetés során felvetődött azt a kérdés, hogy az ilyen módon megszerzett adatok mennyiben fognak valós információkat tartalmazni, és biztosított bennünket arról, hogy a feldolgozás során feltétlenül számítanak közreműködésünkre. 

A munkatársaimmal arra jutottunk, hogy csak az önkormányzat részéről a megállapodásunkban érintettek tájékoztatása után fordulunk a nyilvánossághoz.
Időnként kinéztünk a telepre, és dél körül meglepődve tapasztaltuk, hogy a felmérés véget ért, a felmérők elmentek. Közben a telefonbeszélgetésekből kiderült, hogy aznap délután kettőkor lesz a Vagyonkezelő Bizottság soron következő ülése.  Fontosnak tartottam, hogy a bizottságot tájékoztassam a történtekről, Tímár Gábor helyt adott kérésemnek, hogy a bizottság napirend előtt meghallgassa a tájékoztatómat. (A bizottsági ülés jegyzőkönyvében megtalálhatók az elhangzottak.)
Az ülésen Németh Józsefné, a Dzsumbuj önkormányzati képviselője is elmondta a jelenlévőknek saját benyomásait a felmérésről, kiemelte, hogy az események csendben, rendben zajlottak le, atrocitások nélkül. Másfelől nem értette, hogy miért nem vettünk részt a felmérésben, és pozitívumként említette, hogy rendőrkordon helyett csak három rendőr volt a telepen. Ezt követően heves vita alakult ki, a felszólalók semmi kivetnivalót nem találtak a felmérés módjában, korábban hasonló módszerrel végzett adatfelvételek sikerességére hivatkoztak, igazolandó az eljárás jogosságát. (Lásd jegyzőkönyv.)
„Ha már bántani akarjuk egymást, akkor…” kezdte Puskás László hozzászólását az általunk kitett plakáttal kapcsolatban, melyben tájékoztattuk a lakókat, hogy az adott héten keddtől lesz a bérleményellenőrzés. A szöveget pontatlanul idézve a felmérés részleges sikertelenségének okaként a lakók tájékoztatását jelölte meg. Az ülésen óriási felzúdulást váltott ki a hozzászólása, a résztvevők egy emberként helyeselték a megállapítását. Puskás László véleménye szerint pont az a 20-40% nem volt otthon, akiket kerestek, akik rombolják a telep életét. Pontosítottam a plakát szövegét, és elmondtam, hogy a már fent említett megállapodás szellemében jártunk el. Ezt Tímár Gábor is megerősítette, kiegészítve azzal, hogy nem szerencsés a „kedd” szó szerepeltetése a szövegben. Ez utóbbit én is elismertem, de annak a felelősségét elutasítottam, hogy a Dzsumbuj Help munkatársai által hétfő délután, tehát a felmérés előtti napon kiragasztott plakát miatt hiúsult volna meg a telep teljes felmérése. Ez semmilyen hatással nem volt a jelenlévők már kialakult véleményére.
Szerintünk a rendőrök, illetve a Bohus Kft. embereinek jelenléte sokkal inkább elriasztotta az embereket. 
„Ha így ki volt írva az időpont, nem csoda, hogy nem voltak otthon. Pedig mennyi pénzt kidobtunk… Hát már nem is tudom, ezek után hogyan álljak hozzá ehhez a lakáspályázathoz.” Fogalmazta meg dr. Melly Flávia (Szociális Bizottság) markáns véleményét.
Többször kifejezésre juttattam azt a reményemet, hogy a bérleményellenőrzéstől függetlenül a Dzsumbuj lakáspályázatra vonatkozó ígéretet az önkormányzat továbbra is napirenden tartja.

Életképek a telepen a felmérés idején

Kora reggel az ablakunkból kinézve egy négytagú családot láttunk az épületek mögé szaladni, a szülők egy-egy félig alvó, pizsamás gyereket cipeltek.
Az óvodában aznap kétszer annyi gyerek volt, mint más napokon szokott, az egyik gyerek elmesélte, hogy „a rendőr bácsi ébresztette őket fél nyolckor.”
Két gyerek, akik hozzánk járnak klubra beköszönt az irodánk ablakán iskolatáskával a hátán, és megkérdezte, hogy „miért vannak itt a rendőr bácsik?”
Az egyik lakó mondta a felmérés után: „…nem vagyunk mi bűnözők, hogy rendőrt küldjenek ránk.”

Egy másik lakó sírással küszködve mondta: „arrogáns hangon fenyegettek”, „feljelentenek, hogy lopom az áramot”, „elvágják a vezetéket”, „elintézik, hogy a csatolásomból ne legyen semmi.”
A történethez hozzátartozik, hogy amikor a kérdezők számára világossá vált a család helyzete, elnézést kértek az asszonytól.
Puskás László délelőtt, a telepen arra a kérdésünkre, hogy mi az önkormányzat célja a bérleményfelméréssel, azt válaszolta: „megtudni, ki önkényes, ki nem az.” Amikor az ily módon megszerzett információval kapcsolatos további célokra kérdeztünk rá, pontosított: „kitakarítani innen azt, aki nem idevaló.”

A Dzsumbuj Help munkatársai nevében
Kecskés Éva
Központvezető

Budapest, 1999. november 4.

A bérleményellenőrzés leglényegesebb következménye az volt, hogy sajnos a kislakás-pályázat ettől a perctől meghalt, kimúlt, soha többet nem vette senki komolyan az illetékesek közül. A telep gyorsan kiheverte a félnapos inváziót, nem ez volt az első ilyen eset. Az eredményekről soha nem tudtunk meg semmi lényegeset, viszonyunk a fenntartónkkal kissé hűvösebb, egyszersmind óvatosabb lett. A team azonban ennél az eseménynél csiszolódott össze igazán. Azonos értékrendet képviselve, abszolút egységesen lépett fel a társaság.
Szükségszerű, hogy a  Szociális és Egészségügyi Bizottsággal volt a leggyakoribb és legintenzívebb az együttműködésünk. A kerületi családsegítő részéről a szolgálatvezetőt szokták meghívni, de nem sokkal a munkába állásom után a telep önkormányzati képviselőnője, Németh Józsefné (Erika) elintézte, hogy a Bizottság állandó meghívottja legyek. Alapvetően jó volt a kapcsolat a Bizottság és a Dzsumbuj Help között, ami nem kis részben az elnökasszonynak, Huber Bélánénak volt köszönhető, mellette pedig az akkori szociális, oktatási, és egészségügyi területen dolgozó alpolgármesternek, Pál Tibornak. Huberné, Bea végtelen tapintattal és humánusan kezelte a felmerülő konfliktusokat, ahogyan a Bizottság elé kerülő ügyeket is. Azért persze itt is mindig lehetett tudni, hogy „ki fújja a passzát szelet”.