„…genetikailag jóval több a közös bennünk, férfiakban és nőkben, mint a különbség. Érdekes módon a meglehetősen icuri-picuri genetikai, illetve kicsivel látványosabban megjelenő biológiai különbség hatványozottan jelentkezik a társadalmi helyzetbeli különbözőségünkben. Ami a genetikai fronton még csak 0.01%-nyi, az a politikai hatalmi szférában, például a parlamentben már 90%-os különbséggé dagad…” – Láng Judit interjúja Forgács Zsuzsa Bruriával.
Forgács Zsuzsa Bruria történelem-filozófia és szociológia szakon végzett Budapesten és New Yorkban. Egyetemi évei alatt, 1973-1980 között, underground lakásszínházat tartott fenn Budapesten (forgacszsuzsaszinhaz.blog.hu). Első kötete, a Talált nő (1995) nagy port kavart. A Kitakart Psyché sorozat - az Éjszakai állatkert (2005); és a Szomjas oázis (2007) -, melynek ötletgazdája és anyaszerkesztője, szintén úttörőnek tekinthető. A sorozat kortárs nőírókat vonultat fel, válaszul az irodalmi életben eddig szinte kizárólagosan megjelent férfi antológiákra.
1980-ban színházának belgrádi előadása miatt 13 évei emigrációba kényszerült az USA-ba, ahonnan rendszerváltáskor települt haza. Ma is kiáll a hátrányos helyzetű kisebbségek, elsősorban a nők jogaiért (többek között lásd: prostitucio.hu). Irodalomszervező, könyvszerkesztő, forgatókönyv író, dokumentumfilm-készítő, folyamatosan publikál. Jelenleg a Kitakart Psyché sorozat harmadik és negyedik kötetét szerkeszti. Minderről Láng Judit kérdezte.
ICA: Egyik novellájában (A merkúri sárga – Szomjas oázis) férfi és nő is felváltva. Hogyan tud férfiként gondolkodni?
Forgács Zsuzsa: Húszas éveim elején szerelmes voltam egy meleg srácba, akivel egy évig még egy ágyban is laktunk. Sokat tanultam tőle a színházról és a férfiakról. Kettős érzelmeim voltak vele kapcsolatban: bár szenvedtem meglehetősen zűrös szerelmi kalandjaitól, melyeket rendre elmesélt, mindenáron vele akartam maradni - eszeveszett plátói szenvedéllyel kötődtem hozzá. Akkori beszélgetéseinkből került néhány mondat a novellába, de később más férfiakkal is tudtam azonosulni és erőteljesen átélni szempontjaikat.
ICA: Miben más a női gondolkodás?
Forgács Zsuzsa: A nőket eleve a mindenkori másikkal való empátiára szocializálják, és elsősorban a férfiak kiszolgálására nevelik, trenírozzák. Szeretek utalni ezzel kapcsolatban arra, amit Hegel ír az úr-szolga viszonyról. A szolgáló mindent tud az uráról, mert ez túlélésének a kulcsa, az úr viszont nem tud semmit, vagy mindenesetre nagyon keveset a szolgálójáról. Az empátia képessége a másikról való tudás, a szolgáló kezében van. Az úrnak viszont nem szükséges, illetve nem létkérdés, hogy átélje a másik helyzetét, szempontjait és együttérezzen vele. Társadalmunk férfi-nő viszonylatában eléggé analóg a helyzet. Sajnos rendkívül alacsony a nők reprezentációja a pénzügyi, ipari és a politikai döntéshozói szféra fontosabb pozícióiban, magyarul a hatalmi szférában, így kevesebb beleszólásuk van az ország sorsába, illetve a saját életük alakulásába. A magyar parlamentben, számuk általában 8-10 % között ingadozik, ami a legalacsonyabb a régióban. Rengeteg olyan probléma van társadalmunkban, amelyet csak a nő alárendelt pozíciójából lehet egyáltalán meglátni, felismerni fontosságát, és éppen a nők empatikus képességének segítségével lehetne megtalálni a legjobb megoldásokat ezen problémák orvoslására. Az egész társadalom sínyli meg, hogy Magyarországon még nagyon szűken értelmezik a demokráciát, mindenesetre a női esélyegyenlőség, és a kreatív mozgástér szélesre tárása a nők előtt sajnos még nem tartozik bele.
ICA: Feminista?
Forgács Zsuzsa: Elsősorban művész vagyok, feminista meg azért, mert rendszeresen lefeministáznak. Egy kis történet, hogy értse. 1973-tól 1980-ig volt egy lakásszínházam, melyben többnyire saját, egyszemélyes darabokat adtam elő. Azokban az években még egyáltalán nem tekintettem magam feministának. Azért hoztam létre a szobaszínházat, mert fontos volt számomra a szabad önkifejezés, viszont kiderült, hogy a hatalom ezt abszurd módon veszélyesnek érzi. Nem lehetett csak úgy, egyszerűen színházat csinálni. Amikor a rendszerváltás után kikértem a titkosrendőrségi jelentéseket, kiderült, hogy az egyik spicli személyes bosszúból azt állította, hogy egy rendszerellenes, feminista nyilatkozatot írtam. A szóban forgó szöveget azonban más, magukat valóban már akkor feministának valló személyek írták. Az államvédelmi iratokból az is kiderült, hogy akik direkt módon politikai ellenállásban voltak, azok rólunk, művészekről vettek példát, mi adtuk nekik az ötleteket arra, hogyan teremthetik meg a saját autonóm mozgásterüket, és hogy nem a korlátokkal, akadályokkal kell foglalkozni, hanem mindazzal, amit viszont a résekben, repedésekben mégiscsak meg lehet valósítani. A szamizdat is így indult. Az első megjelenési formája egy sokak által írt napló volt, amely heti váltásban vándorolt állomásról állomásra, azaz lakásról lakásra, előre kijelölt időpontokban, négy indigóval legépelt példányban. (Azért négy példány, mert öt példányt készíteni már tilos volt, és automatikusan államellenes izgatásnak számított.) Az én lakásom is egy ilyen állomás volt, bárki feljöhetett hozzám naplót olvasni, és írhatott is bele. Számomra a naplóban való részvétel nem volt politikai cselekvés, hanem egyszerűen csak a szabad önkifejezésnek egy másik módozata. A naplókat aztán persze szép sorjában ellopdosta a titkosrendőrség. Mikor épp nem volt otthon senki, egyszerűen behatoltak azokba a lakásokba, ahol a naplók voltak, és elvitték. Egyik barátom egyszer leugrott egy kiló kenyérért és tejért a szomszéd közértbe, és mire visszaért, a naplónak már se híre se hamva nem volt. De csavar is van a történetben: mikor a rendszerváltás után előkerült a Napló és kiadták, mint az első szamizdatot, a férfiszerkesztők kihagyták belőle az írásaimat, mondván, nem valók bele a szövegeim. Pedig arról írtam, amiről mindig: az életemről, a világlátásomról, és ez egybevágott a Napló eredeti célkitűzéseivel, hogy a mindennapjainkat rögzítsük, vagyis azt, ami nem jelenhetett meg az újságokban, mert nem volt szólás- és sajtószabadság Magyarországon. Ironikus, hogy számomra többek között ez köti össze az előző rendszert a mostanival: az akkori ellenzék sajnos ugyanúgy szexista volt, mint a jelenlegi politikai szereplők döntő többsége.
Feminista végül azért lettem, mert elkezdtek rossz értelemben lefeministázni. Ezt képtelenség visszautasítani, nem mondhatom például azt, hogy nem vagyok feminista, de azt szeretném mondani a férfi-női egyenlőtlenségekről, hogy… Mint ahogy rendkívül kínos volt anno, amikor a Tölgyessy Péter felállt a parlamentben és azt mondta, hogy nem vagyok zsidó, de az a véleményem, hogy… Én azt sem utasítanám vissza, ha valakik engem lenégereznének. Nekem elképzelhetetlen, hogy azt mondjam: nem vagyok néger, de azt szeretném mondani, hogy… Nem kérek elnézést, amiért mások szitkokat szórnak rám, és ezzel megpróbálják hitelteleníteni a szavaimat, nem dobom le magamról a feminista szitokszót, mikor elmondom ugyanazt, amit egyébként egy jó feminista el is mond a női-férfi egyenlőtlenségekről. Annyit feministáztak, hogy a végén elfogadtam: egye fene, akkor az vagyok, pedig nem szeretem, ha bélyeget ragasztanak rám, vagy bármilyen más módon kalitkába zárnak, egyszóval, ha bedobozolnak. Író vagyok, filmes, színész, és könyveket és színházat csinálok. Úgy lettem feminista, hogy egy idő után egyszerűen bevállaltam, ugyanúgy, mintha lecigányoztak volna. Különben azt is bevállalnám. Most mondjam azt, hogy Te figyelj, én nem vagyok cigány, de erről és erről az a véleményem, hogy... Ugyan már! Ez abszurd, van véleményem, van álláspontom, nem fogok megfutamodni ezek képviseletétől csak azért, mert valakik el akarják terelni a lényegről a szót az előítéleteikkel és a megbélyegzésemmel.
ICA: Az antológiák megjelenésével kapcsolatban egyszer azt nyilatkozta: szeretné megmutatni, hogy van nőszempontú irodalom is. Miért?
Forgács Zsuzsa: Igen, fontos, hogy ne női irodalomról, hanem nőszempontú irodalomról beszéljünk. A ”női irodalom” kifejezés esszencializmust feltételez, mely szerint a nő lényege és működése eleve és örökkévalóan adott és változatlan, és ez a női lényeg alapvetően különbözik a férfi lényegtől. Ez az esszencialista megközelítés történelmietlen. Ráadásul genetikailag jóval több a közös bennünk, férfiakban és nőkben, mint a különbség. Érdekes módon a meglehetősen icuri-picuri genetikai, illetve kicsivel látványosabban megjelenő biológiai különbség hatványozottan jelentkezik a társadalmi helyzetbeli különbözőségünkben. Ami a genetikai fronton még csak 0.01%-nyi, az a politikai hatalmi szférában, például a parlamentben már 90%-os különbséggé dagad. Azért hangsúlyozom ezt, mert amikor a férfiak a nembeliségről beszélnek (az emberi lényegről), akkor ezt úgy használják, mintha nem lennének különbségeink. A férfiak többsége számára az ”ember” alapjáraton, magától értetődően (a „természet rendjének megfelelően”) férfi értékeket képvisel, és férfiszemszögből lát mindent. Amikor érdekük úgy kívánja, például az irodalom esetében, vagy a képviseleti demokrácia esetében, farkasvakok lesznek az általuk máskor nagyon is ápolt különbségekre, és a nőt is férfinak tekintik, a különbségeket meg elfedik, lekicsinylik.
Az egyik legkedvesebb barátommal, Szilágyi Ákossal gyakran vitatkozunk erről, meglehetősen hevesen. Szerinte amikor én különbséget teszek férfilátószög és női látószög között, akkor az pont ugyanolyan, mintha azt állítanám, hogy van proletár irodalom és az lényege szerint más, mint a maradék emberiségé. Csakhogy én nem beszélek nőirodalomról (mert mint feljebb említettem ez esszencialista és történelmietlen megközelítés lenne). Arról nem is beszélve, hogy a ”proletár” véleményem szerint elsősorban egy ideológiai képződmény, a ”nő” viszont nem. A nők nem csak biológiai, hanem az erre épülő társadalmi helyzetüknél fogva is a férfiakétól sokban különböző, történelmileg folyton változó, alakuló látásmóddal rendelkeznek, a minden emberben közös látásmódokon túl. Amikor a két kört, a férfit és nőit egymásra helyezzük, maradnak lefedetlen részek az egyik és a másik oldalon is. A női oldalon fennmaradó keskeny sarló az, amit a könyveinkben meg szeretnénk mutatni. A férfi oldalon is marad egy a közöstől különböző sarló, ez a férfi partikularitást képviseli, csakhogy szemben a női sarlóval ez ma társadalmilag domináns és meghatározó.
Az általam anyaszerkesztett, már megjelent két antológiában - Éjszakai Állatkert, 2005 és a Szomjas oázis, 2007 - 56-56 történetet olvashatnak azok, akiket érdekel a női test és szexualitás témája. A történeteket a szerzők igyekeztek női szempontból megírni. A remélhetőleg hat részből álló Kitakart Psyché sorozat célja a női szempont irodalmi feldolgozása, bemutatása. A világ, ahogy nők látják, egyrészt a maguk individuális sokféleségében/gükben, másrészt mégis sok tekintetben közös biológiai, történelmi, társadalmi szempontjából/jukból. (az antológiákból részletek itt)
ICA: Forradalmi a könyvkiadásban, hogy női antológiát jelentetett meg?
Forgács Zsuzsa: Amikor Weöres Sándor beválogatott 27 nőt a 160 férfi mellé az 1982-ben megjelent Három veréb hat szemmel című antológiájába, az irodalmi köztudatban ez már női antológiaként csapódott le, mintha az antológiát zömmel nők írták volna. Amint azt Selyem Zsuzsa írta erről: „A nem egészen 15 százaléknyi nő már túllépi a nőérzékelő általános ingerküszöböt”. Kiadtak már olyan versantológiát is, amelybe élő és holt költőnőket raktak ábécé sorrendbe, egy-egy verssel. Tehát, ilyenek léteztek már az Éjszakai állatkert megjelenése előtt is, de körülbelül csak pont ennyiről beszélhetünk. Nagyon régi tervem, hogy megvalósuljon egy nőszempontú antológia sorozat. Engem nem hatott meg, mikor beválogattak egy-két írónő társammal „dísznőként” egy-egy férfi antológiába. Ebből látszott csak igazán, hogy ezek valójában férfi antológiák, hiszen a kivétel a szabályt erősítette. Azon is jót nevettem, hogy amikor megjelent az Éjszakai állatkert, és férfi írótársaim dacosan azt mondták, hogy ők akkor viszont most férfi antológiát fognak csinálni! Mire fel kellett őket világosítanom, hogy „de azt már csináltatok, nem is egyet, több száz éven át csak férfi antológiák születtek”. Nemrég viszont megjelent egy férfi antológia, mely a katonaságnál szerzett tapasztalatokról szólt a szocializmusban, tehát kifejezetten férfi témáról, férfiszempontból. Próbáltam rámutatni, hogy ez az első felvállalt férfi antológia, amely mind témájában, mind látószögében felvállalja a férfi partikularitást. Mulatságos volt, mikor a könyv kiadója és szerkesztője öntudatosan tagadta, hogy ez lenne a helyzet!
ICA: Hol lehet kapni a könyveit és mi lesz a „Kitakart psyché" antológiasorozat folytatása?
Forgács Zsuzsa: Az Éjszakai állatkertet nagyjából csak az Alexandra könyvesbolthálózatnál lehet még kapni, a Szomjas oázis viszont mindenütt beszerezhető. A harmadik és negyedik rész olyan ikerkötet lesz, amely a gyerek-szülő témát járja körül. Ebben legalább húsz új szerzőt is bemutatunk a régiek mellett.
ICA: Merészen ír, tabuk nélkül. Nem tart attól, hogy negatívan ítélik meg?
Forgács Zsuzsa: Az első szövegem 1980-ban jelent meg, a Mozgó világban. Akkor még óvatosabban írtam. Azt hiszem, a bátorságot az is segítette, hogy sokáig az USA-ban éltem, távol Magyarországtól. Amikor messze vagy a hazádtól, azaz nem a saját összefüggéseidben, akkor bátrabban mersz elmondani dolgokat, vagyis egy idegen környezetben, nyíltabban tudsz írni olyasmikről, amikről nem mernél a saját közegedben.
ICA: Első könyvének a Talált nő-nek (1995) nagy sikere lett. Mit gondol, miért?
Forgács Zsuzsa: Még manapság is mondják, hogy ez a könyv alap, vagyis kultkönyv. Akkor ez tényleg egy nagyon erős, különös, bátor hangú könyv volt, de a társadalom mára már hozzászokott ehhez a nyitottsághoz. Lehet tabutémákat érinteni, beszélhetünk róluk, mert sokkal keményebben nézünk szembe a dolgokkal. Az általam szerkesztett antológiák a bizonyíték rá: ma már sokan mernek bátrak és nyíltak lenni.
Láng Judit
