"Bárkiben, aki elég hosszú ideig volt szerencsétlenségben, él bizonyos cinkosság tulajdon szerencsétlensége iránt. Ez a cinkosság megakadályozhatja őt bármi erőfeszítésben, amivel sorsán javíthatna, s olykor oly messzire vezet, hogy a szerencsétlen már nem is kívánja szabadulását."
Ez a Simone Weil-idézet áll Borbély Szilárd: A Testhez (Ódák és Legendák) című kötetének bevezetőjeként. A verseskötet a Kalligram Kiadó gondozásában jelent meg a 81. Ünnepi Könyvhétre. A kötetet a Kalligram Könyvkiadó bemiutatóján, június 2-án este a Cseh Centrumban mutatják be.
Néhény verset adunk közre a kötetből.

9. A Névelőhöz

Te semmiség, te pár betű,
a név előtti lét vagy.
A gondolat előtt vagy az
a nem tudom, csak sejtem.
A tér előtt alakja
vagy, a mindig elfelejtem.

A vagy vagy te: a létező,
a név előtti sejtés.
A valaminek jele.
Hogy biztos vagy talányos
a név maga. Egy neve
vagy annak, mi általános?

Mint a beszéd, egy puszta hang,
a grammatika ott van
a név előtt. Egy a vagyok
vagy az egy vagyok, a hangzat?
Egy névelő, ahogy ragyog,
mint a lét előtti magzat,

úgy mondja ki a Semmiség,
hogy ott a van dadog csak?
Egy nyelvbe tartó jel vagy,
a puszta névelőtlen ottlét,
amelyet léte elhagy,
hisz a magzati lét konkrét?

10. A kanárisárga

1
Tizennyolc éves voltam, amikor a Hitler Magyarországot
megszállta. Hideg volt március 19. a fűtetlen szobába.
Édesapám munkaszolgálatba, édesanyám az ablak előtt
várta, a Kontrássy utcába. A háztetők fölött német
bombázók alakzatba szállva. A Somogyi Naplót rendeletek
töltötték meg hamarjába. Három héttel később reggeliztünk,
mellettünk cserépkályha. „Egyél valamit, anyu.”
„Nincsen étvágyam.” „Fűtsem be a kályhát?” „Inkább
takarékoskodjunk a tüzelővel. Kellhet talán még jövőre.

2
Láttad ezt?” És a Somogyi Napló főcímét mutatja: „Dávid
csillagának első napja” Olvasom. Az újság ezt írta: „Ma,
1944. április 6−án új korszakra virradtunk. Ma reggeltől
kezdve minden 6 évesnél idősebb zsidó, valamint
a zsidótörvény szerint zsidónak minősülő kanárisárga
csillagot köteles viselni, békében és háborús időben
egyaránt. A csillagot, amelynek átmérője 9 cm, és amely
élénksárga színű bársonyból, gyapjú− vagy kartonszövetből
készült, feltűnő helyre, a ruha vagy kabát bal mellére
kell felerősíteni.” El kell mennem munkába. Az egykor
barátságos házak helyén a lehúzott redőny sunyisága.

3
A Zárda utcába gyerekek mutogatnak csillagomra. Apáca
pártáját szél cibálja. Megpillantva keresztet vet, befordul
egy imába. A Kossuth téren egy toprongyos gyerek
leköp, és arcomba kiáltja. „Büdös zsidólány!” Letörlöm, de
rajtam a nyála. És befordulok a Fő utcába. Ezen a korzón én
már nem leszek dáma. Napról napra tőlünk újabb dolgokat
követelnek: zsírt, cukrot, lisztet, rizst, babot. Majd államilag
felszólítanak az arany− és ezüsttárgyak beszolgáltatására.
Május 1−jén újabb rendelet: „A zsidóknak a háború céljaira
be kell szolgáltatniuk rádiókészülékeiket, írógépeiket és
kerékpárjaikat.” A kijárási tilalom ellenére sétáltam az
Esterházy utcába. Május 25−én történt a gettó felállítása.

4
Ekkor nagyszüleimhez költöztünk, a Berzsenyi utcába,
a 45−ös számba. Bútorokat viszik bombakárosultak javára.
Valójában a nyilasok osztozkodására. Július 2−án jött parancs.
Négy órát adtak csomagolásra: vonuljunk a zsinagógába.
És senki sem adta jelét, hogy megismerne. Mintha minket
a kanárisárga csillag láthatatlanná tett volna. A zsinagóga előtt
elszedtek mindent, csokoládét, szappant, kötött pulóvert…
Egy külön helyiségben női alkalmazott a nőket vizsgálta.
A hüvelyben aranyt kerestek. Az éjjel beállta előtt át−
szállítottak a városi lóistállókba. Hat ember került egy
lóállásba. Somogy megye zsidósága, ötezer ember volt itt
összezsúfolva. A gazdagabbakat a függöny mögé vitték,
módszeresen verték. A nyilasok értékeik rejtekhelyét
követelték. Közben az iparvágányon már a marhavagont
szerelték. Hetvenöt ember volt a mi vagonunkba. Egy résen
kiláttam, amikor indult. Az állomáson senki. Emlékszem,
ahogy elsuhan a KAPOSVÁR tábla. Dühöt éreztem. Soha

5
nem jövök vissza! Oxigénhiány a vagonba. Harmadnap
megérkeztünk. A nappal már váltott éjszakába. A szerelvény
lassított, csikorgás, fütty, villanyfények. „Városba értünk!” –
mondták aggódó remények. A résen át olvastam: AUSCHWITZ.
A vonat váltókon gördült át. Egy mellékvágányára. Egy
újabb táblán olvastam: AUSCHWITZ−BIRKENAU. Kinyílt az
ajtó. Reflektorfények. A nyáresti szellő furcsa szagot hozott.
„Uram Isten. Égett bőrszagot érzek. Mint amikor csirkét
perzselnek.” Két egyforma kopasz, csíkos ruhás az öregeket
meglendítve kupacba dobálta. Odakerültek az őrültek is.
Rángatózott a lába és habzott a szája. Gyorsan a földre
szálltunk. „A tusolóba!” – szólt egy katona. Kettévált a férfiak
és nők sora. A vasúti pálya mögött ismét szelekció következett:
balra a 16 év alatti és 40 fölöttiek. Nekik nem kell dolgozni. A
többiek jobbra. A B/III−as lágerbe kerültünk. Nem volt másutt
hely. Ez volt a Vernichtungslager. A szelekció utolsó stációja.
Innen út vezetett a gázba. Kapuját Isten türelme felvigyázza.

13. A bizalomhoz

Agathon három éven át követ tartott
a szájában, amíg a hallgatást meg nem
tanulta. Amikor már tudott hallgatni,

úgy döntött, hogy a türelmet is meg−
tanulja. De nem volt hozzá türelme. Valaki
mindig felbosszantotta. Ha egyedül

élhetnék! – mondta. Kivonult hát
a pusztába. Messziről hordta a vizet.
Egy nap, miután a kancsót megtöltötte,

az kiborult. Ismét megtöltötte. De ismét
kiborult. Majd harmadszor fáradt
hiába. Ekkor türelme hirtelen elfogyott,

és ő is kiborult. A cserépedényt meg
összetörte. Később magába szállt és
bocsánatot kért tőle. És a kancsó meg−

bocsátott neki. És így oktatta: „Senkiben
se bízz! Nincs kártékonyabb érzés
a bizalomnál. Szülője minden indulatnak!” –

mondta a cserép. Ekkor visszatért az emberek
közé. És íme, ettől fogva bölcs volt
a megértésben, fáradhatatlan a munkában,

takarékos az ételben. „A kutyához légy
hasonló, aki ha zaklatják, kimegy.” És távozott
az életből miután elunta a világ zaklatásait.

14. A Dunába

1
Az anyaságra mindig én készültem. Azt mondtam én,
hogy lesz majd sok gyermekem. Első férjemmel HÉV−en
ismerkedtem. Épp csak tizenöt lettem. A közelembe ült,
ha utazni együtt sikerült. Két éven keresztül csak egymás felé
tekintgettünk. Olyan fiatalok voltunk, mikor házasodtunk
össze. Hamarosan várandós lettem. Hatodik hónapban
voltam. Hiába vártam egy este. Kilencig lehetett benzin−
kúton gázolajat venni. Egyedül indultam el. És elkezdett
az eső cseperészni. A kannát félig töltve. Mire hazaértem,
a cipelés nem jót tett, azt éreztem. Éjszaka a fájások kezdődtek.
A kisbabánk másfél kilóval született… Egy hétig élt. Le−
jártam hozzá folyton intenzívre, mígnem agyvérzés elvitte.
Hosszú és mély volt gyászom, sorsomba merültem, és
mentem végig mindenen stációján. Aztán elhagyott a férjem,
ettől egy másik gyászba estem. Azt mondta, ő még fiatal,
alighogy csak élte. Nem vádaskodtunk. A tárgyaláson mégis
megjegyezte, nem vigyáztam magamra. Vagyis a gyerekre.
Ez lelkem mélyen megsebezte. Három évig tartott gyógyulás.
Míg lassan újra kinyíltam. Ekkor ismertem meg második
férjem. Egy évvel házasságkötés után megszületett Marci.
Nagyon hamar én rádöbbentem, hogy nincs valami rendbe.
Az orvosok biztattak, hogy lesz majd semmi baj. Aztán
megtudtuk, úgy rá majd két évre: halmozottan hátrányos
szegényke. Sose lesz szobatiszta, nem fog se járni, beszélni
se. Elszomorodom néha emiatt. A helyzetet a férjem
nehezen fogadta. Válásunk ennek lett következménye.

2
Amint magamhoz én tértem, elfoglalt Marci fejlesztése. Nem
adtam fel, hogy az adott lehetőségek között a maximumot
elérje. És ma már tud járni és a dolgát egyedül végezni. Igaz, nem
tanult meg beszélni, és nem képes az önálló életre. Amikor mindezt
megtudtuk, várandós voltam éppen. Az utolsó hónapoknak
volt reménye, hogy lesz testvére, aki nem hagyja magára, ha
mellette majd nem leszünk… Nem így történt. A következő
években négy gyermekünk született, de az első hétbe a születést
négy halál követte. Pontosabban egyikük holtan feküdt már a
méhbe, amikor szörnyű fájdalmak közepette harmadnapra
orvos megszülette. Terhességeimet gond nélkül kihordtam, mint a
termékeny, másra gondoló anyák, és a babák egészségeseknek
tűntek. Virgonckodtak, rugdostak a hasba. Mindig úgy tűnt, nincs
is gond semmi. Majd meghaltak szépen sorba. Mind kisfiú
volt. Így merült fel gyanú, hogy olyan betegség lehet, amelyet
a fiúk örökölnek. De fény derült az okra, hogy a nyitott méhszáj
miatt halálukat vírusfertőzés okozta. A negyediknél az
orvos még akkor is biztatott, amikor férjem már a hírt megmondta.
Zokogtam. De az első kisbabám miatt érzett gyász nem tért
vissza. Férjem magába zárkózott. Én a barátokkal beszéltem. Nem
akartam többé átélni azt az elsőt. Csak azt ne! Sok év után el−
végeztem egy rítust halott gyermekeim emlékére. Egy hídról öt
szál rózsát dobtam a Dunába. Egyet mindegyik emlékére. Tudod,
kórházban maradtak. Nincs sírjuk. Méltó búcsúztatásuk sem
volt. Nincs az emlékezésnek helye. Enyém a múlt és övék
a jelen. Férjem személyes kudarcnak tekintette, hogy sérült lett
gyereke. Nem tudta elfogadni. Marcit mégis megszerette. A sok
kudarc után feladtuk. Örökbefogadási kérelmet nyújtottunk be. Egy
két és fél évest ajánlottak, aki mindössze nyolc kiló volt. Nem
beszélt, nem járt. Az ismerkedés időszakában én csak látogattam. A
férjem egyszer nézte. És ahogy megkaptuk, elhagyott azonnal.

3
Hárman maradtunk. Gáborka olyan kiéhezett volt szeretetre, hogy
fél évig nem lehetett letenni se. Úgy végeztem mindent, hordozó−
kendővel magamra kötve. Csak így volt biztonságba. Közben Marcit
is elláttam, akit megviselt a testvér betolakodása. Mártonnal közben
elváltunk. Tízévesen adtam Marcit fejlesztőbe. A hétvégéket itthon
töltötte. Gáborka magát lassan összeszedte. Behozta szellemi le−
maradását. Okos srác, nagyon szoros kapcsolat köztünk volt. Apja
unszolására mégis elköltözött. Egyszer talán majd vissza. Marci révén
megismertem sérültek szülői aggodalmát, hogy mi lesz, ha majd nem
leszünk? Ezt az intézményt létrehozni volt évtizedes munka. Különböző
műhelyekben, kerámia, szövő, gyertyaöntő, intenzív a munka. Tizenhat
órákat dolgozom évek óta. Én úgy vagyok, hogy súlyos betegségekkel
küzdök. Aggódhatnék az életért. De Marci nélkül nem lenne kitartásom
erre. Nem beszél ő, de mégis. Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Mindez kettőnk alkotása. És öt rózsaszálé, amely úszik a Dunába.

*******

Jegyzet

Különösen két gyűjteménynek vagyok hálás: Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák, születés és gyász (Jaffa Kiadó, Bp., 2006.), illetve az Eszter Könyvek sorozatban megjelent, Pécsi Katalin által szerkesztett Sós kávé (Novella Kiadó, 2007.) antológiának. Valamint a Legenda Aurae gyűjteményét forgattam még haszonnal.

59. A Testhez
A vers Joel−Peter Witkin Woman once a bird című fotójához kapcsolódik. Külön köszönet a fotó szerzőjének, hogy a kép közléséhez, illetve a borítón való felhasználáshoz személyesen hozzájárult.