Hatékonyabbak vagyunk egy közösség, vagy csoport részeként, de ez ellentétes az egyéni sikervágyunkkal, ezért közös érdekpontokat kell létrehozni ennek feloldásaként - mondta C. Molnár Emma pszichoterapeuta, az MTA pszichológiatudomány kandidátusa, aktív-analitikus, „A nő ezer arca” (ANEA) klinika vezetője. (www.anoezerarca.hu) Hozzátette: nem fektetünk elég energiát abba, hogy a munkahelyeinken, a családban, vagy a párkapcsolatainkban harmonizáljuk az érdekeinket a közösségével, vagy a társunkkal, pedig ennek a hiánya sokszor lehet a boldogtalanságunk oka. Általános jelenség lett, hogy az egyéni sikereinket, csak a vagyon felhalmozásában tudjuk mérni, míg a szellemi értékek visszaszorulóban vannak.   C. Molnár Emmát erről a jelenségről, az általa vezetett iskola oktatási módszerkülönbségeiről, az aktív-analízisről és hatékony tréningjeiről Láng Judit kérdezte. 

Sikertelenségeink lehetséges okairól

ICA: Megváltoztak a munkahelyi követelmények, egyre nagyobbak a munkahelyi elvárások. Az emberek nem tudják, merre változtassanak, általános a sikertelenség. Mit gondol, miért van ez?

- Szívesen idézem Popper Pétert, (író-pszichológus) aki egy rádió-riportban, nem szó szerint, de ezt mondta:„…nem volt olyan régen az 1848-as Szabadságharc, vagy a II. világháború után az ország újraépítése. Akkor, ha a vezetők, azt mondták, hogy a hazának szüksége van rád, akkor a férfiak derék hada, a nőkkel együtt odament, ahova kellett, mert tudták, hogy az ő tartásuk, helytállásuk nélkül veszély van. Ezek a férfiak és nők, akkor odatették magukat... Ha elkiáltaná magát: veszélyben a haza! Milyen választ kapna rá?”  Hova tünt az a fajta emberi erő, helytállás, tisztesség, elköteleződni tudás, amelyeket, mint erkölcsöt kérjük számon, és amely érvényes a mai napig is?

Ha megnézzük a világvallásokat, láthatjuk, hogy ezek az értékek elég régóta nem változtak. Ugyan, más szokásokat írnak elő az étkezéssel, vagy az ünnepekkel kapcsolatban, tehát más-más rítusok vannak kultúránként, de ha megkérdezzük, milyen egy rendes ember, akkor mindenki ugyanazt fogja válaszolni. Ez tény. Viszont, az idők során, az „ember” énképe változott. A kollektív „én”-t, nagyon jól mutatják még bizonyos régi kultúrák. Az orosz, vagy a spanyol nevek megjelenítik, hogy kinek a lánya, vagy fia az, akiről szó van. A magyar keresztnevek vezetéknévvé vált módosulásai is jelzik a geneológiai hovatartozást, mint például a Péterfi, vagy az Andrásfi nevek. Azaz, mutatják, hogy kinek a fia. Tehát, valahova-tartozást jelentenek. Ma már minden arról szól, hogy individuum, vagyis egyén, és egyediségedben, autonóm lény legyél, annak ellenére, hogy a „valahova-tartozás” igénye ezzel nem szűnik meg. Érthetőbben: a közösségre szocializált, egységes ember („atomizált ember”) egyéniségként jelenik meg a szabad piaci versenyben, és a munkaerőpiacon. Ez, az egyidejű kettősség, dilemmát hoz létre lélektanilag, és most nem akarok szociálpszichológiai kérdésekbe belemenni, de a tartozni valahova, valakihez, igénye, nem szűnik meg attól, hogy manapság individumként kell helytállni.

Az a törekvés, hogy tartozzunk valaki máshoz, asszonyhoz, hazához, munkahelyhez, gyakorlatilag korlátozzák az individuumot. Emiatt akar az ember, inkább áttételesen, tárgyakhoz tartozni. Én vagyok az, akinek ilyen autója van, én annak a klubnak a tagja vagyok, tehát birtokosi viszonyban jelenik meg a „valahova-tartozás” vágy úgy, hogy mit birtokol. Ez a vágy, ott él az emberben, mint általános motivációs erő. Ezt akkor lehet jól látni, hogyha az egyik munkahelyedről elmész, mert megszűnt, vagy kirúgtak, vagy nem ízlett, mindegy, akkor nem remete leszel, hanem keresel egy másikat, abban a reményben, hogy ott, hátha jobb lesz. Az egyik kapcsolatból kilépsz, átmész egy másikba, mert az ember úgy van megalkotva, hiába van az individuális „én –igény” föltámasztva benne, hogy egyedül kiszolgáltatott és törékeny nádszál, aki csak másokkal együtt képes magát hatékonynak érezni. Ez az emberben a másik mérhetetlenül nagy motivációs erő: az, hogy hatékony lehessen.

A szövetségi viszonyaink, (a kapcsolati mintázatokról: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=213517) ugyanakkor korlátozzák az individuum szabadságát, de az ember, ezzel a mindig jelenlévő, ellentétes irányba ható kettősséggel tudja magát meghatározni.  Például: két gyerekem van, vagy én, ehhez a klubhoz tartozom. Ha a szabadság öncélú, akkor az individuum atomizáltabb lesz, és birtokokban méri magát. Az „ember” szabadsága arra való, hogy meghatározza magát, a lehetőleg önmaga által létrehozott korlátai között. Az egyidejű kettős törekvésben az ember, egy másik vonatkozásban, „röghöz-kötött” lesz, vagyis rendkívül nehéz azt mondani valakinek például, hogy ma ugyan még itt voltál, holnap pedig elmész EU-s régióvezetőnek Szlovákiába. Ugye, ez igaz? Tehát, az egyénben az utóbbi idők változásaira jelenik meg az individuális „én”, mert akkor lesz sokkal jobban használható a munkaerőpiacon, ha nincsenek szerves kötődései.  Ezzel egyidejűleg, a fájdalmát is átérzi, ha elvállalja a külföldi munkát, mert a haza iránti nosztalgia és hiányérzete a régi kapcsolatai iránt is, jelen van benne.

Általános, hogy idegesebbek, feszültebbek vagyunk napjainkban. Az emberek kielégítetlen a „valahova-tartozás” vágya (kathexis-szükséglet), mely egyre inkább a birtokfelhalmozás szintjén jelenik meg. Ezen gondolkodjunk el. Szerintem, a különböző élet-elakadások is abból fakadnak, hogy ma mindenki sikeresen szeretne élni. A siker pedig nem megcélozható, csak az a munka, amelyben az egyén objektíválni tudja saját magát, vagyis hatékony tud lenni. Egyedül nem tud az lenni, csak mintázatban. Ha a sikert célozza meg, akkor a közösségi lét csökkenti az egyéni sikerélményét. Ez egy dilemma. 

ICA: A munkahelyeken nem jellemző a feletteseinkhez, illetve a kollegáinkhoz való bizalom, pedig ez feltétele a jó hangulatnak egy olyan helyen, ahol az életünk egyharmadát töltjük. Hogyan lehet ezt szervezeti szinten kezelni?

-Ezt meg kéne tanulni, és meg kéne tanítani valakinek! Ha, a mintázatalkotást, vagyis az együttműködést nézzük, akkor társadalmi, kisebb körben a munkahelyi, vagy a privátkapcsolati szintjén, fontos üzenetet veszünk észre: mindenki ugyanazt csinálja, csak másképpen. Nézzünk egy egyszerű példát. Például a pedagógus tanít. Nem tud másképp tanítani, csak akkor, hogyha van tudása, és a gyerek is tudni akar. Tehát van közös céljuk, közös, folyamatosan elérendő pontjuk. Az egyik tud, a másik tudni akar, és ezt egymásról kölcsönösen feltételezik. Ez egy mintázat. Ha egy cégfejlesztésről van szó, akkor óhatatlanul kell lennie egy közös célnak, vagyis az egyik fejleszteni akarja, a másik hozzá akarja rakni az erejét, hogy fejlődjön, vagyis objektívizálják magukat mindketten, közös érdekpontok mentén. Az érdekpontok megtalálása a közös cél érdekében, munkát igényel. Erre energiát kell fordítani, mert a munkahelyi visszásságokat például, ki kell tudni mondani, hogy megegyezések jöhessenek létre. Ehelyett evidensnek tartjuk, sőt vágyunk arra, hogy egyéni sikereink legyenek, mintha ez helyettesíthetné a harmonizációs folyamatot. Tehát, sem a munkaadó sem a dolgozó, nem fordít elég gondot, tisztelet a kevés kivételnek, hogy a motivációs erőt megmozgassák az érdekpontok kimunkálása mentén. Ehelyett ezt egy önmagától értendő evidenciának gondolják. Holott fontos, hogy kimondásra, kimunkálásra kerüljön a hatékonyság érdekében, ami pedig az egyéni siker alapja is.

Az egyéni és közös motiváció megtalálásában, tudunk segíteni az ANEA – ban, (www.anea.hu) akár munkahelyi, vagy bármilyen közösségnek, pároknak, családoknak is. Az idő, a figyelem és a gondolkodási forma a kialakításában megpróbáljuk felismertetni a közös célrendszer és motivációs erő érdekében, hogy mindannyian ugyanazt tesszük, csak másképp. Ha ezt sikerül elemi szinten is megérteni, akkor abban a pillanatban létrejöhet egy olyan együttműködési mintázat, melyben a felek jól, és sikeresnek érzik magukat. 

ICA: Hogyan tanít? Hogyan lesznek hatékonyabbak az itt tanulók? A segítő szférában dolgozók, például orvosok, tanárok, pszichológusok, szociális munkások is kapnak segítséget a munkájukhoz, akár csoportosan is?

- Olyan szakembereket is képzek, képzünk, akik a munkájuk kapcsán használni tudják az aktív-analitikus módszert, és kiviszik ezt a pszichológiai kultúrát a saját világukba. Fontosnak tartom, mert ez a módszer nagyon hatékony: a gyakorlatban láttatja meg az élethelyzeti elakadásainkat, és annak átdolgozásának folyamatát. Ettől működik.
Szerintem a szakmánknak nincs egységes emberképe. A pszichoterápia húz egy középátlagot, és aki ettől eltér az nem normális. Az egyént nem abból a szempontból nézi, hogyan tud működni a környezetében, pedig ez lenne a lényeg. Példaként: egy párkapcsolatot nem ítélhetünk meg kívülről, hogy az szerintünk, jó-e, vagy sem. Egy párkapcsolat attól jó, vagy sem, hogy működik-e. Azaz, fejlődnek-e benne, mert fejlődni, szintén általános emberi motiváció.

Engem ez az emberkép foglalkoztat, amely szerintem eléggé hézagos a pszichoterápiában. Ezen az emberképen való munkálkodás és az ehhez kapcsolódó oktatás zajlik tulajdonképpen az ANEA-ban, egyrészt tantárgyakon keresztül oktatással, másrészt csoportos és egyéni foglalkozásokkal is. A tudatformálódással változnak az élethelyzeti elakadások, ráadásul mindenki tudja alkalmazni a nálam tanultakat a magánéletében és a munkahelyén egyaránt. Ez járható út. Nagyon röviden elmondom az alapjait és a lényegét: a pszichoterápiás irányzatok, filozófiai irányzatokhoz kötődnek, azokból nőnek ki. A freudi pszichoterápia és az egész pszichoanalitikus gondolkodás, nézetét tekintve, alapvetően a hegeliánus, darwinista, materialista koncepcióra épül, mégpedig a „mennyiségi fejlődés - minőségi ugrás” teóriájára.  Az aktív-analízis, melynek az oszlopos tagja vagyok, Stekel, Szinetár, Farkasházi nevével fémjelzett iskola. Freud összeveszett azokkal, akik más gondolatot képviseltek, a Stekel is ugyanúgy. (Wilhelm Stekel, bécsi analitikus, 1868-1940) Stekelt olvasva, egyre inkább kiderült számomra, hogy filozófiailag Kantiánus. (Immanuel Kant, német filozófus 1724 – 1804) Kant, az etikát helyezi középpontba, vagyis azt mondja, hogy egy etikai mag minden emberben eredendően megvan. Ez nem azonos a morális törvényekkel, rendeletekkel, szabályokkal, vagy az érintkezési normákkal, hanem az emberben ott él egy oldhatatlan etikai iránytű, egy kis etikai mag a születésünkkel, amely „bejelez, szót kér”. Figyeljük csak meg egy pár éves gyereknél is, megjelenik a szégyenérzet. A nem családban felnövők is tisztában vannak a jó és a rossz fogalmával. Tehát az egyéniségünkkel születünk, (etikai mag) ami alapjában véve jó. Kicsit sarkítva, mindenkiben ott feszül a jó. A személyiségünk, az egyéniségünk megvédése érdekében alakul a környezeti hatások, tükrözések és traumák szerint. Tehát a szocializáció és a környezeti hatások ezt az etikai magot, olyan irányba befolyásolhatják, amitől az őt védő személyiség, védekezésképp az ellenpontra billenhet át.

Figyeljék meg a konfliktusaikat! Hogyan vannak benne? Sokan hiszik, hogy ami velük történik az életben ilyen, vagy olyan körülmények hatására, vagy valaki más miatt alakult úgy. Higgye el nekem, minden velünk kapcsolatos történetben, legalább felerészt benne vagyunk, még ha tudattalanul, akkor is. Sokan élnek vádaskodással, elégedetlenséggel környezetük felé, azt okolva bármiért is. Egy ilyen helyzetben tulajdonképpen jó akarsz lenni, csak ahhoz viszonyítva, amiben élsz, nem te vagy jó, hanem a környezetedet korrigálod. (azt érzed védekezésképp, hogy te vagy a jó, és a többiek rosszak)  A korrekció, vagy más néven manipulálás pedig, nem a jóság, mint tudjuk. Ennek a példának is, azért számtalan vetülete van. Az egész oktatás erről szól: ismerd meg, mi rejlik a személyiséged mögött. Az egyéniségünk (jellemünk) a sorsunk, ezt már többen is elmondták, talán nem újdonság, viszont az aktív-analízis módszerével ezt a megismerési folyamat felgyorsul. Szerintem az általam képviselt módszer sokkal nagyobb szerepet ad, az egyén önrálátásának, ami az önrendeződéshez vezet.

Nem hiszek az önismeretben, az önrátásban hiszek. Abban, hogy rálátok a működésemre a viszonylatokban.  Saját példa: miközben beszélek, figyelek, tehát megélem én is, hogyan vagyunk együtt. Ugye, amikor beszélek, akkor arra tudok figyelni, amit én mondok. De muszáj, hogy belsőleg legyen egy elhatárolt, számodra szabad valamim, amivel figyelem a történéseidet. Tehát van egy passzív szerepbetöltésem is. A passzív szerepbetöltéssel fokuszálok rá a történetre. Az oktatások alatt ilyesmivel is foglalkozunk. Azt gondolom, beigazolódott: a mindennapi családi, vagy magánélethez egy alkalmazott pszichológiai és pszichoterápiás módszerekkel szemben, az aktív-analitikus szemlélet jóval hatékonyabb, mert a társadalmi mozgástérben érvényesül, mert nem idegen tőle. Az ANEA-ban, ennek a segítségével kialakul egy reális kép a valódi „én”-ről, az egyéniségről, ezzel leszünk tudatosabbak az életben. Magunk irányíthatjuk, mi történjen velünk, nem leszünk kiszolgáltatva a sorsunknak, ahogy eddig hittük. 

Láng Judit