„És látom magam, ahogy ülök a Kálvin téri református templomban, és tapogatom a szemgödrömet, körbe-körbe, hogy megnézzem, milyen leszek csontvázkoromban.
Az Isten házában az első, ami eszembe jut az a halál.”
Borsi Éva Kálvin téren című írását adjuk közre.
Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy - a hagyományosnál - nyitottabb irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.
Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatOT Bódis Kriszta válogatja.
„Borsi Évát három évvel ezelőtt a Szigligeten vezetett JAK írókurzuson ismertem meg. Határozottan emlékszem, ahogy már akkor formát, hangot keresett azokhoz a tapasztalatokhoz, nehéz élményekhez, melyekről, meggyőződésem, hogy kell és fontos írni. Borsi Éva az élmények távolításához, transzformálásához bátor, ironikus, hasított nyelvet kreált. Szövegei játszanak a tünetszerűséggel, becsapósak. Kiderül azonban, hogy kísérletekről van szó, a megszólalás és a felmutatás lehetőségeiről, nem krízisről vagy terápiáról. A fragmentumokból aztán önálló alkotás születik. Akadozó mondatokból, éles fényben, kegyetlenül láttató beszédfolyam. Rajta múlik, hogy valóban megszületik-e. Az írói identitás, az irodalom, az írói munka iránti elkötelezettség és eltökéltség döntés kérdése. A mű sikerének nem titka, hanem ára van.” Bódis Kriszta
BORSI ÉVA: KÁLVIN TÉREN
Énekeljük együtt, testvéreim, Jézus születésére készülve a 312. zsoltárt.
A testvérek vontatottan énekelni kezdik a 312. zsoltárt.
Várj ember szíve készen, ha jő a hős, az úr/ ki üdvösséged lészen /Szent győztes harcosul.
Látom a hívek arcát, hallom, ahogy énekelnek, de a hangjuk nem az örömé.
Hát miért ilyen keserves, ilyen nem - élet ez a hitélet.
Mert hinni a templomban kell, mulatni meg a mulatóban, azért.
Hallom anyám hangját a Kálvin téri református templomban, az Isten által elhívott papnövendék anyám hangját, ahogyan énekli.
Várj ember szíve készen, ha jő a Hős, az úr / ki üdvösséged lészen Szent győztes harcosúl.
És mindig ugyanaz a forgatókönyv, hogy úgy mondjam, liturgia, hogy két sor után nem bírja a magas hangot, és átvált két oktávval lejjebbre.
Kezdi áhítatos hangon, fiatalon, Isten leendő szolgája, és befejezi áhítat nélkül, öregen, Isten nem lett szolgájaként.
Jól készítsétek útját/ a Vendég már közel! / Mi néki gyűlölt, útált, Azt mind vessétek el.
És hallom nagyanyám hangját, ahogy üvölti az anyám arcába, bele, hogy csak kurva ne legyél, fiam, mert ha kurva leszel, az egyik lábadra rálépek, a másikat meg megfogom, és felszakítom.
Mi néki, gyűlölt, útált, azt mind kövessétek el.
És hallom anyám hangját, ahogy átkozódik, ne átkozódj, egy papnő nem átkoz, csak áld, áldás békesség, áldásom rátok.
Hallom anyámat, ahogy azt mondja, hogy egyetlen csúnya dolog van rajtad kislányom, az a vastag kálvinista nyakad, az, apádtól örökölted, aki eljött a kálvinista Rómából, hogy két gyereket csináljon nekem.
És látom magam, ahogy ülök a Kálvin téri református templomban, és tapogatom a szemgödrömet, körbe-körbe, hogy megnézzem, milyen leszek csontvázkoromban.
Az Isten házában az első, ami eszembe jut az a halál.
Isten, haza, halál.
És látom magunkat, anyát és lányát, ahogy sétálunk a Ráday utcán, kísérem anyámat a re fegyházba, be, akkor boldog mamát, akkor fiatal mamát. Aki akkor még tudott áldani.
És rohanok végig a Ráday utcán, egy marcipán őszibarackkal a zsebemben,
a marcipán barackból éjjeli pillangó lesz egy Ráday utcai kapualjban.
*****
Önéletrajz:
Borsi Éva vagyok, 1975. május huszadikán születtem, nagy viharban, ami anyám szerint jót jelent.
Elvégeztem a pszichológia szakot, hét év alatt, mert mindig jobbat vártam, és tőlem is jobbat vártak.
Végül az eredmény is jó lett, konzulensemet idézve. Az egyetem után nem nagyon dolgoztam, mert nem tudtam, hogy mihez értek.
Sajnos azt tudtam, hogy a pszichológussághoz például semmiképpen nem. A "legyek akkor inkább..." című kérdéssel azóta is naponta foglalkozom. Egy tízéves fiam és egy nyolcéves lányom van. Őket figyelem, jegyzetelem, és nevelgetem. Ők ugyanezt teszik velem.
Bódis Krisztához két félévet jártam írószemináriumra. Az első félév végén azt gondoltam, hogy enyém a világ, ezen kívül azt is, hogy a világ én vagyok, meg azt, hogy megy ez, mint a karikacsapás. A második félév végén azt, hogy nem az enyém, nem én vagyok, és nem megy úgy.
