Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy – a hagyományosnál nyitottabb – irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek.

Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatot Bódis Kriszta válogatja. 

 

Solti Gyöngyiben két világ, két élet, két szerep feszül egymásnak. Amikor megismertem egy író- olvasó találkozón Dunaújvárosban – ahol a dedikálást követően, kissé zavarban, de dicsérendő céltudatossággal az írásait adta a kezembe – ,még sokkal inkább a gimnáziumi matematika-fizika tanár hagyományos szerepkövetelményeinek való megfelelés uralta énjét. Nem kis (közös) munkánkba került, amíg a bohém ego is fölszabadult, és legalább bevállal egy kis identitási krízist az íróvá válás kedvéért. Solti előtte, közben, és azóta is egyre csak ír. Szenvedés, boldogság, kín és gyönyör a jutalma, mint minden alkotó embernek. Vívódás, nem csak a szerepekkel és identitással, hanem a nyelvvel, a szerkezettel, a nyersanyaggal. Küzdelem és munka, a meglevő tehetséget és akaratot a mesterségbeli tudás szolgálatába állítani. Két szabályrendszernek is megfelelni akaró, írogató tanítványból Solti Gyöngyi, miközben léha, lázadó gimnazistáknak matematikát és fizikát tanít, publikálni kezdett, és egyre jobban ír, vagyis fokozatosan íróvá érik. (Bódis Kriszta) 

 

 

 

 

Biztatásul barátomnak: π (pí)-nek. 

 

Senki sem akarta, hogy megszülessek, legkevésbé én. Anyám szegény volt, apámat nem ismertem, testvéreim nem voltak. Egy lepusztult intervallumba költöztünk be titokban, a bonyolult és hiányos nyilvántartás miatt anyámnak akkoriban nem volt hivatalos lakása. Még a saját nevét sem tudta, a hozzá hasonlók nem tudták megfizetni a számítás borsos árát. Márpedig név nélkül egy senki volt, és hiába volt éppen annyi lakás, mint polgár, megnevezetlenül földönfutó maradt. 

Hogy megértsd, a messzi múlttal kell kezdenem. 

A történelem kezdetén őseink nem voltak túl sokan. Békésen éltek, a műveletek alig zavarták napjaikat. Talán az osztással, és az oszthatósággal kezdődött. A hat volt az első, aki kijelentette, hogy különb a többieknél, ha felírjuk az osztóit, majd összeadjuk, megkapjuk őt magát. Ő ettől tökéletes, állította, vezetőnek kiáltotta ki magát és dühétől hangos volt a vidék, amikor a huszonnyolc odavetette, hogy ezt a trükköt ő is tudja. A kevély egészek hatalomért folyó harca végigkísérte történelmünket, de a nyomorból nézve ez többnyire lényegtelen volt, ugyanolyan száműzöttként éltem a hatosok uralma, vagy a legnagyobb ismert prím diktatúrája alatt is. Pedig a történelemkönyvek szerint a minduntalan felbukkanó, addig nem ismert számhalmazok elfogadása eleinte gond nélkül ment. A negatívok megjelenésekor rövid fejetlenség után maga a nép talált megoldást a lakások ügyére. Igaz is, kedves barátom, te nem tanulhattad, amit a közoktatásban legelőször a fejünkbe vernek, elmesélem hát a nagy költözést. Minden pozitív egésznek volt lakása, pontosan egy, összesen tehát végtelen. Amikor a negatívok megjelentek, ők is végtelen sokan, hamar megtalálták a megoldást. Csupán annyi feladata volt mindenkinek, hogy kiszámolja a kétszeresénél eggyel kisebb számot, és annak a lakásába költözzön át. Így aztán minden negatív szám beköltözhetett a szabadon maradott lakások egyikébe, pontosan a saját értéke mínusz kétszeresének régebbi otthonába. A megszámlálhatóan végtelen lakhely elég volt az új polgárok befogadása után is. Jöttek aztán a törtek, mindenféle közönséges, és tizedes, a népesség kezdett átláthatatlanná válni. Nyilvántartás hiányában nem tudták az addig jól működő támogatásokat kiterjeszteni rájuk is. Elméletek születtek az elhelyezésükre, támogatásukra, minden kormány fontos feladatául tűzte ki a körülményeik javítását, de igazán nem volt sürgős senkinek, csak lassan, komótosan dolgozták ki az úgynevezett racionalizációs tervet. Talán most már kimondhatom: az alapos, és több lépcsőben elvégzett munka sok vezetőnknek igencsak jól jövedelmezett. Ennek a késlekedésnek volt az áldozata anyám is, aki később a 353/150 számként került be a rendszerbe. De amíg állami pénzen ezt ki nem számolták, csak 2,35-ként élt pontatlanul és hontalanul, mint annyi mindenki a környéken, és a családban. Máig előttem van büszke tartása, ahogy átveszi a racionalizációs kártyát, amellyel belépett a nyilvántartottak táborába. Az így legalizált törteknek is jutott a végtelen lakásból, igaz ez már egy kicsit bonyolultabb eljárás volt, de megoldották ezt is, és éppen kényelmesen hátradőlni készült az egész birodalom, amikor kiderült, hogy vagyunk mi is, a fajtám, az eddig láthatatlan sokaság. 

 

 

A nevem körül nekem is problémák voltak, anyámmal együtt ugyan besoroltak engem is, de a 17/12-t a jelként kapott számot nem éreztem teljesen magaménak. Anyám mesélte, hogy születésem előtt álmot látott, hogy kivételes gyermeke lesz, nagyon nehezen jegyezte meg, de ébredés után sokszor elismételte: ez a gyermek az, aki négyzetre emelve kettő. Sokáig próbált úgy nevelni, mint a többi környékbeli kölyköt, de én hamar rájöttem, hogy különleges vagyok. Te ezt megérted, kedves barátom, másnak lenni egyszerre áldás és átok, nem tudhatod, hogy különb, vagy kevesebb vagy a többinél, vagy egyszerűen csak más. Sejtésem beigazolódott, az igazi 17/12 jelentkezett, felvette a neki járó juttatásokat, és én kereshettem újból azt a két számot, amellyel én is racionalizálható leszek. Talán szerencse, talán nem, hogy éppen az én példámat találta meg egy Hippassus nevű, és jutott arra az eredményre, hogy hiába minden, nem vagyok racionalizálható. Nem racionális. Ésszerűtlen, ez lett a stigma, melyet viselni rám méretett. Mikor Hippassus meggyilkolására fény derült, elhatároztam, hogy jogaimért, és a hozzám hasonlóak jogaiért harcolni fogok. Gyökértelen kicsikém – mondta sokszor anyám, s talán ezért, dacból vettem fel a gyökkettő nevet. Testvéreimmel utcára vonultunk, a parlament előtt egy síknegyedet el is foglaltunk, követeltük ügyünk vizsgálatát. Hippassus nevét lobogtatva próbáltam meggyőzni a világot, hogy igenis létezünk, és ugyanolyan valóságosak vagyunk, mint ők, a nagy urak, az egészek, csak éppen az eddigi szokások nem alkalmazhatóak ránk. A hatalom azonban nem viselte el az igazságot, börtönbe kerültem, a halmazom elemei elkeseredtek, minden reményüket elvesztették. Ebben az időben a szélsőséges vélemények is felerősödtek, kiderült ugyanis, hogy mi, az ésszerűtlenek, vagy ahogy már mindenki emlegetett: az irracionálisak, túl sokan vagyunk. A megszámlálhatóan végtelen lakás semmiképpen nem lesz elég, és megfelelő eljárást sem talált senki a megoldásra. A continuum.hu szélsőséges honlapon egyenesen a fejlődés és a normális élet akadályaként emlegettek minket, gazdaságilag és szociálisan haszontalannak neveztek, elsőszámú népellenségként száműzésünket követelték. 

Egy Euklidész nevű volt, akinek szabadságomat köszönhetem. A lehetetlenre vezette vissza az ügyemet (reductio ad absurdum) a hatalmasságok nyeltek nagyokat, de kénytelenek voltak meghajolni a tiszta logika előtt. Bebizonyosodott tehát, hogy mi, akiket nem lehet meghatározni a megszokott módon két egész hányadosaként, mi is vagyunk, sőt többen vagyunk, mi több, szükségesek vagyunk. Jómagam az egységnyi oldalú négyzet átlójaként kaptam jól fizető munkát, s hamar bebizonyítottam, hogy mindenkinél alkalmasabb vagyok e posztra (Elődöm, a 1,41421355 sokáig tökéletesnek tűnt, de a tudomány fejlődésével nagyobb pontosságra volt szükség.) Lassan a lakáskérdésre is megoldást fogunk találni, ha sikerült végtelen számú lakást építeni elődeinknek, a kontínuum számosság nem okozhat gondot. 

Mindezt bátorításként írtam neked, kedves barátom. Csak futólag találkoztunk (és nem is fogunk többet, hiszen szerencsére már nem akarják a kört négyszögesíteni), de mindig is éreztem, hogy te rendelkezel valami túlvilági, mondhatni transzcendens kisugárzással; hogy ugyanolyan kirekesztett vagy, mint én és társaim voltunk, sőt a te dolgod még nehezebb, hiszen létezésedről senki sem tud biztosat. Hívtak már 256/81-nek, 377/120-nak, de igazi lényedet talán sosem ismerjük meg pontosan. Hiszem, hogy eljön az idő, amikor téged sem akarnak belegyömöszölni egy olyan halmazba, amelybe nem vagy való, és elfoglalod méltó helyed a világban! Ludolph legyen veled, kedves barátom!

Üdvözlettel:

 

√2 

 

 

 

 

Racionális számok: azok a számok, amelyek felírhatóak két egész szám hányadosaként.

 

Irracionális számok: amelyek nem. 

 

Valós számok: a racionális és irracionális számok együtt.

 

Megszámlálhatóan végtelen: olyan halmaz számossága, amelynek elemei kölcsönösen egyértelműen hozzárendelhetőek a természetes számokhoz (1, 2, 3….)

 

Kontínuum számosság: nem megszámlálhatóan végtelen – a halmaz elemei a valós számokhoz rendelhetőek kölcsönösen egyértelműen (ez több mint az előző végtelen).

 

Hippassus Pithagorasz tanítványa volt, azt állította, hogy az egységnyi oldalú négyzet átlója (√2) nem írható fel két egész szám hányadosaként. Nézetei eretnekségnek számítottak, ezért a legenda szerint a pitagoreusok a tengerbe vetették, az irracionális számok létezését titokban tartották.

 

Euklidész indirekt bizonyítási módszerrel bebizonyította, hogy  semmiképpen nem létezhet két olyan egész szám, amelyek hányadosaként a  √2 felírható lenne.