Az alábbiakban Szőnyi Emeséről ill. Szőnyi Emesétől olvashat az "ICAista".

" Az Irodalmi Centrifuga Műhelyében minden héten csütörtökön egy olyan felfedezett szerző, tanítvány, hátrányokból induló író tehetség szépirodalmi szövegét közöljük, akikre szerintünk érdemes odafigyelni. A válogatás egy - a hagyományosnál - nyitottabb irodalmi kódrendszer szempontjait tükrözi. A sorozat elsősorban tanulási, fejlődési fázisok eredményeivel ismerteti meg a közönséget. A megjelenő szövegeket és/ vagy szerzőket a közléssel párhuzamosan ajánljuk a velünk együttműködő neves irodalmi, közéleti lapok szerkesztőinek, így a Holmi, a Kalligram, a Műút, az Élet és Irodalom, a Nők Lapja, az ELLE magazin munkatársainak. Az együttműködők körét folyamatosan bővítjük, a szövegeket havonta összegyűjtve küldjük a szerkesztőknek. Célunk, hogy felpörgessük és felfrissítsük az irodalmi életet, esélyt adva olyan tehetségeknek, akik helyzetüknél fogva nem feltétlenül férnek hozzá a közlés, megjelenés és a kritikai visszajelzések lehetőségéhez. A rovatot Bódis Kriszta válogatja."

 
Szeretem Szőnyi Emese történeteit, azt is, ahogy mesél. Mélyről és mélyen szól, olykor olyan sűrűn és erővel, hogy csak lassan, nagyon lassan érdemes olvasni, pedig magával ragadnak a sorai.  Hangjában, írásaiban a vértezetlenek vakmerősége. Dac nélkül bátor, frusztráció nélkül erős, magamutogatás nélkül különleges. Úgy vélem mindez idáig senki nem bátorította, hogy írjon, hogy ilyen illegális tevékenységgel múlassa a hasznos időt, és talán magának sem vallja be, hogy (velem együtt) kicsit sajnáljuk azokat, akik nem ezt teszik, és mindenféle más dolgokkal foglalkoznak: sok, hasznosnak tűnő, legális haszontalannal. Teljes, termékeny életet élni, ez alaptémája és tétje Szőnyi Emese írásainak, teszem hozzá:  ebben az alkotás, a teremtés nem pusztán művészi tevékenység. (Bódis Kriszta)

Most pedig következzen "az írás" Szőnyi Emesétől.

Szagok mentén

Reggel arra gondoltam, ha szarba kellene lépnem, és választhatnék, milyenbe lépnék. A lószart gondolnám erre alkalmasnak. Nagyapámra emlékeztet. A málna nagyanyámra. A frisságynemű szaga a fiatal anyámra. A hegedű a fiatal apámra.

De jó lenne, ha most azzal folytathatnám, hogy azért, mert vasárnap délutánonként elkápráztatta a családot a játékával. De nem: egyszer egyik éjszakai tivornyázásából hazaérve hozott nekem egy játékhegedűt. Mindig hozott ajándékot, csak nekem. Akkor természetes volt, most már csodálom őt, hogy az alkoholba fojtott fájdalmas férfikor kellős közepén mindig gondolt rám. Imádtam a szagát, ha nem volt otthon, elkértem a pizsamáját és szagolgattam.

A friss kenyér illata apám anyjáé, akinek a szomszédja szemmel vert. Apám szerint ez csacsiság volt, de megkért ne menjek Mári néni közelébe, mert az olyan babonás fajta.

A dohszag, a falusi templomé, ahová a babonás öregek jártak az enyémek is, megkönnyebbülni, elnéztük nekik, mert el voltak maradva. Engem senki nem tanított megkönnyebbülni. Sütnék kenyeret egy falunak egy éven át kemencében apa, ha tudhatnám, ki voltál?

A macskák szaga az öreg anyám szaga is. Egyik Karácsonyon, önző módon megkértem öreg anyámat, menjen el a templomba és békéljen meg az Istennel, értem. Megtette.

Anyám aztán egyik reggel gyorsan kiiktatta az elméjének egy darabját, elfáradt tartani magát. Így megismerhettem őt gátak nélkül. Nagyon szellemes lett. Kiosztotta a papot, mert az elkergette a macskákat, Isten teremtményeit, a parókiáról. „Az ilyen milyen ember, még ha olyan gyönyörű bogárfekete szemeket adott is neki az Ég.” Anyám imádta a sötét színű embereket. Apámnak gyönyörű dús, vörös haja volt.  

A reggelre megdermedt sperma szaga örökre Csilláé. Irigyeltem tőle, nagyon.

A friss spermaszag Gyurié. Emlékszem milyen kedvesen kutatott a nyílásokon át valami után, ami a baszásból egyszerre csak szeretkezéssé változtathatja két idegen (test) találkozását. A nőstény élvezettel megadta magát bennem és drukkolt az erős hímnek, miközben valójában rettegtem, hogy ez az ember olyan mélyre dugja majd a nyelvét, hogy elér hozzám. Ma is látom, ahogy frissen mosott, hosszú haját hátra csapja.

A Balaton szaga Kornélé. Hihetetlenül tetszett a göndör haja, a barna bőre, az erős teste, csak épp egy merülés után kilógott a takony az orrából. Nem vette észre, sokáig. Ez életem egyik nehéz pillanata volt. Az utolsó osztálytalálkozón már nem volt ott, fejbe lőtte magát. Sokat álmodom vele, szeretem.

Tudnék írni még a cseresznyeszagról, csak hogy feledjem az Éva szagát, a fiatal halálszagot. Csak álltam, eltakartam a szemem, a látványt, a tudást, mert emlékeztem milyen jó itt csak úgy a tudás nélkül, bosszankodni, ölelkezni, dolgozni, hajtani, új ruhát venni.



Szubjektív önéletrajz

Akkoriban születtem, amikor a gyerek neme csak születés után vált ismertté a szülők számára. Így nagy csalódást okoztam, főleg anyámnak, aki ragaszkodott a László névhez hiába mondták: asszonyom ez kislány. A múlt századbeli kisváros szülőotthonának egyetlen szülésze így lett az én névadóm.  

(Később anyám ebben a szülőotthonban halt meg, nem szülés közben, nyolcvanegy évesen. Soha nem lett fia, bár az utolsó időben néha kerestünk egy kisfiút a szobában, akit állítólag Ő szült. De ez most nem az anyám életrajza.)

Szerettem a gyerekkoromat, a családomat, a barátaimat, néhány tanáromat és óvodáskoromtól kezdve állandóan szerelmes voltam.

Tizenöt évesen megtaláltam az igazit. Mikor két év után elváltunk, mert egy éjszakára beleszerettem kicsit egy lánglelkű költőbe, mindketten zokogtunk.  

Hátra volt még egy év gimi, érettségi és elhatároztam, színésznő leszek. Felmentem a nagy Budapestre, eltaláltam a felvételire, nem sikerült, de a város már nem eresztett.

Gyerekkorom óta vágytam a nagy valamibe, csak és csak Budapesten tudtam elképzelni az életemet. Nem dolgoztam, csak színházba jártam és csodáltam a várost. Ő volt a szerelmem. Csak egyszer engedte, hogy kiraboljanak a 6-os villamoson. Nagyon fájt, az összes színházjegyem a pénztárcámban volt.   

A szülők második léhának tűnő fővárosi évem megkezdése előtt köteleztek, hogy jelentkezzem valami „normális” helyre is. Az álmom, ahová valónak éreztem magam és, ahol szánalmasan nem bírtam megmutatkozni, elillant.

Felvettek egy főiskolára, amit jeles eredménnyel elvégeztem, de a négy év alatt számomra is hihetetlenül megváltozott az életem. Közben ugyanis egy különös protekcióval bekerültem a filmgyárba vágóasszisztens gyakornoknak. Imádtam. Film, film, filmesek – aranyos vitézek megérkeztem itt vagyok! Ezt éreztem akkor. Halmoztam az élvezeteket és egy újságírói tanfolyamra is jártam esténként, ahol beleszerettem (természetesen halálosan) az osztályfőnökömbe. Nehezen sikerült meghódítani a szívét és bevallom először, csak a testére pályáztam, eszembe se jutott a korkülönbség miatt ennél több. Ám, amikor egy váratlan fordulattal megkérte a kezemet, amolyan polgári eleganciával, hát … nagyon megijedtem. És akkor most? De a halálos fázisban egy nőtől bármit kérhetsz, még azt is, hogy legyen a feleséged. 20 évesen, félve, óriási boldogsággal és hittel a szívemben mondtam ki az igent. Még diploma előtt megszületett első fiam. Három évig otthon voltunk, az összes kisfiús játékot megtanultam. Azonban egyszer csak azt éreztem, hogy Nóra vagyok az Ibsen drámában, s a magam számára is váratlanul dúltam fel a nyugodt babaszobát.

Közben meghalt az apám, hirtelen, de mégsem váratlanul. Gyerekkoromban azt gondoltam és ígértem, hogy itt megáll majd a világ, de nem. Sőt, bírtam utána boldog is lenni, nevetni. Ezen nagyon csodálkoztam. A válásom legalább olyan csodálatos volt, mint az esküvőm. Kiderült, elszakíthatatlan barátok maradtunk.

Ám azt hittem enyém a világ és hihetetlen erővel és hittel bírtam karcolni az élet felszínét, gondolván magamat a sűrűjében.

Aztán egy karizmatikus mester, filmrendező felfedezett (végre), és ő lett életem egyik meghatározó férfi alakja, bár szexuális kapcsolat soha nem kötött hozzá és taszított el tőle. Ő hozott össze életem meghatározó női alakjával is, akivel épp száz éve forgatjuk közösen életünk filmjét. Pénz, sikerélmény, haverok, bulik és munka, munka, munka – de élvezettel. Aztán látszott már, hogy nem minden úgy, ahogy, és sok az üres járat, az én fejem is ürül – hol a szerelem, Budapest? Elvégeztem egy egyetemet. Közben egy műhelyben megtanultam a dokumentumfilm-készítés „titkait” és igen megint csak azt mondhatom: szerelem és ezek a szerelmek végre megférnek egymással bennem, nem kell választanom. Mind ezek alatt pedig egy szép testű táncossal éltem, és megéltem milyen az, amikor két test kompatibilis. Ez röhejes, de nem bírok tíz év távlatából jobban összefoglalni egy furcsa szerelemnek indult kínszenvedést, amelyben ostobán megakadályoz az őrült vágy abban, hogy időben olvasd el a Száz év magányt.

Aztán egyszer csak mégis megrázod magad, hééééé – élni akarok, levegőt akarok, annyiképp fuldokoltam már, de ez ez nagyon különös.

Életemben eddig összesen négy hónapot töltöttem férfi nélkül – az maga a csoda volt – persze nagyon szeretem a férfiakat és kellenek is az életembe csak ez a négy hónap valóban jó volt.

Kivételesen nem is vágytam a szerelmet, sőt kerültem, de megtalált. Jött egy férfi, és én megint „elvesztem”. Ám megint szültem egy fiút.

Most újra a munka felé tartok, tele a zsákom.

Szőnyi Emese