Az az igazság, hogy kicsit még képlékeny a történet. Az előző két képregényemmel (Az erdő fekete méhe, A démonok bolygója – A szerk.) ellentétben ezt úgy kezdtem el, hogy még nem találtam ki pontosan a forgatókönyvet. Ez az alkotásmód eléggé furcsának tűnhet, de több szempontból sem rossz stratégia. Egyrészt eléggé nagy szabadságot ad az alkotónak: a munka során azt rajzolok és írok, ami éppen eszembe jut, és amihez éppen kedvem van. Másfelől a történet így szeszélyessé, csapongóvá válhat, hasonlóan azokhoz a szerkezet és történetvezetés szempontjából kiszámíthatatlan művekhez, amiket annyira szeretek az irodalomban, hogy nem tudok betelni az olvasásukkal. Ilyen például Az ezeregyéjszaka meséi, amely csupa betéttörténetből és a betéttörténetek betéttörténeteiből áll (Karinthy remekül parodizálta is ezt a jellegzetes elbeszélésmódot); Hoffmann lezárt-lezáratlan történetei a rengeteg variációval, hasonmással; a kortárs irodalomból pedig A könnymutatványosok legendája, amely szinte kimeríthetetlennek tűnik. Ez utóbbit egyébként annyiszor olvastam, hogy egyes részeit szinte már fejből tudom.

 

 

Valószínű mindenesetre, hogy a központi szál az új képregényben a Nomyna nevű nő és a király vezérének a szerelme lesz, akik meghalnak, aztán visszatérnek a halálból, és egymásé lesznek a ragyogó/világló tisztáson, amiről a második oldalon a szellemgyerek mesél. Ez így egy kicsit giccsesnek tűnik, de majd meglátjuk, hogyan alakul. A központi motívumok mindenesetre egységesíteni fogják valamennyire a művet – ilyen motívum maga a ragyogó tisztás, a lét ragyogó tisztása, amely motívummal Heidegger valamelyik szövegében találkoztam. A másik ilyen központi motívum a szépség, amelyről az esztétikai gondolkodás történetében olyan sok mindent leírtak, Kanttól Rilkéig, Baudelaire-en át.

 

 

 

A démonok bolygója a Műút folyóiratban lesz olvasható, legkorábban februárban. A történet az időről és annak anyagi vetületéről, a mozgásról szól. A démonok bolygóján minden mozgásban van. Él itt egy herceg, aki nem bírja elviselni, hogy minden mozog, hogy nincs állandóság, és megpróbál küzdeni ellene. Gyönyörű táncosnőket raboltat el, és megfosztja őket a mozgás képességétől, aztán pedig szobrokként állítja ki őket a múzeumában. A főszereplő feladata, hogy kiszabadítsa a nőket, és meggyőzze a herceget, hogy az idővel, a mulandósággal nem lehet dacolni (a mozgó táncosnők itt metaforikusan önmagukon kívül a gondolatok, emlékek időbeliségére, múlandóságára is utalnak). Ez sikerül is a főszereplőnek, a herceg elengedi a nőket, de kiderül, hogy valójában a bolygó irányítóját, a mozdulatlan mozgatót, egy hatalmas kígyót (a démonok mozdulatlan mozgatója nem lehet más, mint a kígyó) kell legyőzni, mert ő felel minden démonért.

 

 

 

A képregények mindig is érdekeltek, középiskolás koromban inkább szerettem volna képregényrajzoló lenni, mint irodalmár. Az egyetemi évek vége felé újra elővettem a képregénnyel kapcsolatos tervemeimet, és hobbiból autodidakta módon elkezdtem rajzolni tanulni, illetve megtervezni a karaktereket, a történeteket. Izgalmas dolog a cselekményt kitalálni, és úgy gondolom, az én figuráim, történeteim valamiért jobban működnek képregényben, mint ahogy pl. egy novella formájában működnének (illetve inkább nem is működnének). Talán azért, mert meseszerű, fantasztikus elbeszélések, és ezért jobb, ha félig vizuálisan, félig szövegesen jelenítem meg azokat.

 

 

 

Úgy értem, jól alkalmazható a képregények sajátos elbeszélésmódja, a kifejezés lehetőségeinek sajátos variációi. Érdekes, ahogy a rajz és a szöveg együttműködik, ahogy ingadozik az arányuk; a panelek mérete szintén nagymértékben változtatható, így játszani lehet az elbeszélés terével és idejével, illetve játékba hozni a médiumnak azt a jellemzőjét, hogy egy időben összefüggő, folyamatos eseménysort megszakított elemekkel, állóképekkel mesél el. Egy nagyobb, részletgazdag, tablószerű panelnek amellett, hogy az elbeszélés idejének egy pillanatát jeleníti meg, megvan a saját időbelisége is: a néző-olvasó megtorpan, és a kép részleteit veszi szemügyre egymás után, vagyis az adott kép terében bolyong, így egy bizonyos kimerevített pillanat tere válik idővé. Más, redukáltabb, erőteljes mozgást ábrázoló panelek viszont dinamikusan sodorják tovább az olvasót.

 

 

Hasonló a helyzet az erőteljes stilizációval: szeretem az olyan műveket, amelyek egy-egy kifejező folttal, vonallal, árnyékkal képesek valami nagyon fontosat érzékeltetni. Ezért kedvelem például Frank Miller Sin Cityjét: drasztikus fekete-fehér foltokkal dolgozik, látható, hogyan folyik meg a festék, hogyan fröccsen a tinta, hol használ ecsetet, hol tollat. Világosan észleljük, hogy a lapon durva tintapacák, ecsetnyomok sötétlenek, de mégis beleborzongunk abba, ahogy a szereplők vére fröcsög (a festékfoltok a vért ábrázolják). Egyszerre érzékelünk valamit hús-vér szereplőnek és festékfoltnak; nem feledkezünk meg róla, hogy valójában rajzokat, vonalakat, foltokat látunk, és mégis magába szippant a mű világa.

 

Az „elrajzolás” szintén kifejező: a figurák jellegzetes vonalai mindig eltúlzottak, pl. a nők darázsdereka és a férfiak hatalmas izmai nem annyira a valóságot tükrözik, hanem inkább az emberi alakról a fejünkben élő egyszerűsített mentális reprezentációt, illetve vágyképet jelenítik meg. A túlzás nem csupán a figurák formájára, hanem a mozgásra is vonatkozik: meg lehet figyelni, hogy a realisztikusan megrajzolt szereplők is sokkal erőteljesebb, dinamikusabb mozdulatokat tesznek, mint a valóságban. Asterix és Obelix például a valóságban nemhogy nem szaladgálhatna és verekedhetne úgy, mint a képregényben, de meg sem mozdulhatnának, hiszen olyan az alkatuk, hogy nem bírnák el a saját fejüket, krumpliorrukat. Erről nyilván hosszan lehetne beszélni.