Aláírásgyűjtés folyik annak érdekében, hogy az Országgyűlés vegye napirendre a családon belüli erőszakra vonatkozó önálló büntetőjogi tényállás megalkotását. Erről az ún. „Szocszakma listán” (a szociális szakma levelezőlistáján) vita bontakozott ki (a lista itt követhető, időrendben visszafelé). Az alábbiakban Betlen Anna nyílt levelét közöljük.
Tisztelt Szociálisok!
Szeretnék a lista olvasói – és persze ezen keresztül a hazai szociális szakma, s így áttételesen a szélesebb közönség – eszébe idézni egy fontos tudnivalót:
Van egy átfogó, egész társadalmunkat átható, igen hátrányos következményeket hordozó, és nálunk sajnos kezeletlen társadalmi jelenség, neve:
nők elleni erőszak.
Tisztelt Szocszakma, szeretnélek felrázni Benneteket. Ideje végre szembenézni saját személyes és közös felelősségetekkel.
Különben pedig: itt a nyár. Utazzatok 200 kilométert nyugat felé és nézzetek szét. Sétáljatok Grazban, Bécsben és számláljátok meg, hány nőknek tanácsot, szolgáltatást nyújtó iroda van 500 méteres körzetben. Jeges „citron pressé” szopogatás közben böngészgessetek a francia elektronikus telefonkönyvben, és nézzétek meg, milyen számról hívható (22 év óta, állami támogatással) a nemi erőszakot elszenvedett nők országos telefonos segélyszolgálata. Vagy maradjatok itthon, és kattintgassatok az interneten. Keresgéljetek mondjuk az ENSZ lapjain (ajánlom keresőszónak: „violence UN”), hadd lássátok, mi mindenért is vállalt szeretett hazátok felelősséget a Ti nevetekben (is). Keresgéljetek azokon a nyelveken, amelyeken olvastok, hátha rábukkantok, mely országokban tiltja már törvény a nők elleni erőszak verbális formáit is, hátha kiderül, hány és hány féle intézmény kínál elhelyezéssel vagy anélkül ellátást kifejezetten a nők elleni erőszak áldozatainak, s ezek milyen feltételekkel milyen szolgáltatásokat nyújtanak nekik.
A nők elleni erőszak – nem én találom ki, ez a definíció különféle változatokban csak úgy dől ki a legkülönbözőbb nemzetközi szervezetek, intézmények (ENSZ, EU, ET és az összes többi) minden lehetséges dokumentumából – a nők és a férfiak közötti jelentékeny hatalmi különbség terméke és egyben fenntartója. A nők elleni erőszak a társadalomban mindenütt jelen van: ott van a közösség és az egyén életében, megnyilvánulhat közterületeken és a magánszféra színterein – nos, ezt az utóbbi esetet nevezi az angol nyelvű szakirodalom „domestic violence”-nek: sajnos ezt fordították le magyarra „családon belüli erőszaknak” (pedig az a „family violence” lett volna). Amikor tehát családon belüli erőszakot mondunk, a nők elleni erőszak magánkapcsolati változatait kell értenünk.
Aki szociális, jogi, egészségügyi szakember létére nem így érti, aki más értelemben használja, az műveletlen, tudatlan, szakszerűtlen vagy gonosz. Akkor is igaz ez a sajnálatos megállapítás, ha sokan vannak ilyenek. Akkor is, ha ők ülnek az egyetemi, tudományos, államigazgatási pozíciókban és mindenütt.
*
Jó. Hát miért húzom fel magam annyira egy nyavalyás megnevezés miatt?
Mert a nem-néven-nevezés: hallgatás.
Miért, szólni kéne? Netán tiltakozni?
A könnyítés kedvéért idézzétek fel, mit gondoltatok, amikor a tavalyi cigány-ellenes erőszakhullám kapcsán sokan (köztük szakemberek is) azt mondogatták, hogy ugyan, hát mindenkit ér erőszak, sajnos ez egy ilyen erőszakos társadalom, és időnként mindenféle embereket, még gyerekeket is meg szoktak ölni stb., és hogy vizsgáljuk felül az erőszakos tévéműsorokat meg a fegyvertartási engedélyeket … És hogy bizony ők (mármint a romák) is ölnek ám!
A nők elleni erőszak igen sok vonatkozásban ápol (nem túl dicső) rokonságot a faji (illetve etnikai, vallási stb.) erőszak-fajtákkal. Mindegyikük közös elemei: kicsinyítés, összemosás, elhallgatás.
A kicsinyítés alkalmazására – mutatis mutandis – szerintem igen jó példákkal szolgál a holokauszt-tagadás parttalan irodalma (az interneten nehézség nélkül hozzáférhető – de csak nagykorú történelmi tudattal rendelkező személy felügyelete alatt szabad olvasni!).
Hogy mennyi az annyi, hogy nem is annyi, hogy tulajdonképp miért tűrték/ik, maguk akarták/ják, kiprovokálták/ják, megérdemelték, ők (vagy a nevükben mások) is ugyanezt csinálták/ják, hogy nem is erőszak, csak a normál (háborús/gazdasági/kulturális) körülmények stb. miatt…
Az összemosás, azaz az erőszak specifikumának tagadása ugyancsak számos történelmi-politikai példát szolgáltat („nem csak a nácik, hanem a szovjetek is, és mindez semmiség Pol Pothoz képest” stb.) – ez utóbbi külön hatékony eszköz az erőszak áldozatainak újratraumatizálására: ráadásképp meg kell élniük azt is, hogy iszonyatos bajuk, gyalázatuk elmosódik a különféle gonosztettek tengerében, még csak jelentősége sincs.
A leghatékonyabb eszköz persze a hallgatás. A hallgatás cinkosság az egyik oldalon, reményvesztés a másikon. „Hatan feküdtünk a kórház állkapocssebészetén nők – mondta egy barátnőm, aki azóta már meghalt –. Mind a hatan leestünk a létráról.”
A nők elleni erőszak éppen úgy, mint a többi társadalmi csoport elleni erőszak az egyik társaság előnyeit hivatott biztosítani a másik (vagy a többi) rovására: több hatalmat, hozzáférést, jogosultságot, kompetenciát, szabadságot, pénzt…
Van ezzel valami bajunk?
Hát, ha a zsidók, romák, határon túli magyarok esetében van, akkor legyen a nők esetében is. A probléma ugyanaz: a társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenség, amit nem is lehet másképp, mint erőszakkal fenntartani: egyrészt embertelen, másrészt igazságtalan, és harmadrészt hatékonytalan. (Ráadásul az utóbbi évtizedekben fokozatosan ki is ment a divatból.)
Szeretném külön kiemelni a harmadik elemet: hatékonytalan. Nem érdekel, hogy a mélyen tisztelt szociális szakma szerint a nőknek „otthun a hele” vagy sem, hogy verve jók-e, hogy szerintük a nők nem alkalmasak politikusnak/vezetőnek/direkt szeretnek alárendelt helyzetben lenni/élvezik, ha kicsit keményebb kézzel nyúlnak hozzájuk/érzelmi-gyakorlati intelligenciájuk van ugyan, de politikai-természettudományos nincs… stb. Nem érdekel. Hogy mit gondolnak, az a magánügyük.
De a nők elleni erőszak úgy, ahogyan minálunk van: kimondatlanul, elismeretlenül, feltáratlanul, ellátatlanul: drámai nemzetközi versenyhátrány.
Azt minden írástudónak át kell látnia, hogy egy társadalmi csoport erőszakos kiszorítása a javakból (hatalom, hozzáférés, pénz, kompetencia, szabadidő… stb.) óriási társadalmi és pénzbeli árat követel: nem a legjobbak, hanem a nem-cigányok, a nem-zsidók, a nem-magyarok, a nem-nők nyerik el a jobb lehetőségeket. Mi több, az ehhez a kontraszelekcióhoz feltétlenül szükséges erőszak alkalmazása pótlólagos költségekkel is jár: egészségügyi és munkából kimaradási károk, otthoni feladatok elmaradása, gyermekek, idősek károsodása… (etnikai és rasszista erőszak esetében még politikai kockázatokkal is számolni kell) satöbbi. Nem is beszélve a mégiscsak valahogy előrejutó egyenjogúsodás következtében fellépő további pénzkidobásról: például a már ma is magasabban képzett nőkbe fektetett oktatási többlet-beruházás jobbára csak a konyhakertben értékesül.
*
Nem érdekel tehát, hogy a szociális szakma magyarországi művelői egyenként mit gondolnak a nőkről, mit a nők és a férfiak közötti egyenlőség kérdéséről – legyen ez a magánügyük.
Szakemberként viszont kötelességük lenne a társadalmi egyenlőséget képviselni.
Hogy Magyarországon a nők elleni erőszakot a maga társadalmi (gender-) perspektívájában nem tanítják az orvosi egyetemeken, a pszichológus szakokon, a rendőrtiszti főiskolákon, a szociális munkás képzésben, a pedagógusképzésben, hogy nincs olyan jogszabály, amely ezt a jelenséget – mint büntetőjogi tárgyat, illetve mint a szociális ellátás tárgyát – a maga egészében és különösségében megragadná, hogy nincs olyan kutatás, adatgyűjtés és elemzés, amely a fent felsorolt hiányok kiküszöbölésének alapját képezné (hányan milyen erőszak áldozatai, milyen ellátást igényelnek, milyent kapnak, s hogy mindez miképp ássa alá az állampolgári egyenlőséget) – mindez a többiek mellett a szociális szakma felelőssége.
Tisztelt Szociális Szakma! Ha nem értitek, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlésében elért 8,5%-os nőarány, a hiányzó törvények, szakképzés és ellátás, valamint a Nyugat-Európa számos országát ellepő magyar prostituált-tömegek között szoros összefüggés van, akkor vehetitek a kalapotokat: nem értetek a szakmátokhoz.
Megkérdezem a szociális, egészségügyi és rendészeti területen dolgozó szakemberektől: ügyfeleikről, az általuk behozott problémákról vezetnek-e nemek szerint bontott és elemezhető statisztikát? (Nemzetközi előírások köteleznek rá.) A gyermek- és idősvédelem terén oly elkötelezetten kiálló kollégák vajon elemzik-e az ellátottak adatait – az esetleges bántalmazottságuk vagy nélkülözéseik fajtáin belül – koruk és nemük szerint is?
Fölteszem, hogy nem, vagy csak nagyon kevesen. Ha ugyanis lennének (hozzáférhető) nemek szerint bontott és elemzett statisztikák, akkor nem volna kérdés, hogy szükség van-e a nők elleni erőszak büntetőjogi tényállásának megalkotására. Na és az, hogy a nők elleni erőszak áldozatait saját jogukon (tehát nem csak anyaként, a gyermekvédelmi törvény égisze alatt) megilleti-e szociális ellátás, ingyenes jogsegély, specializált pszichológiai támogatás, már csak azért sem volna kérdés, mert az erre vonatkozó törvényt már réges-rég meghozták és alkalmazták volna. Ja és már ki tudja, mióta futószalagon nyomnák ki magukból az egyetemek a gender-tudósokat, a médiumok csak úgy füstölnének a nemek egyenlőségét propagáló anyagoktól, az óvodákban felelős szexuális magatartást okítanának, a 14 éves fiúk csecsemőgondozási tanulmányi versenyeken izgulnának…
Kedves Szocszakma, megkérlek Benneteket, hogy kalibráljátok át Társadalmi Érzékenység műszereteket úgy, hogy a mutató ne csak akkor lengjen ki, ha valaki cigányozik, zsidózik, ha négerezik vagy buzizik, vagy ha karfát szerel a parkbéli padok közepére, hanem akkor is, ha feministázik, ha „a nők éppen olyan erőszakosak, mint a férfiak, ha nem még jobban!”-ozik, ha szinglizik, ha a „karriert választja a család helyett”-ezik… Egyszóval, ha a nők elleni (akár csak verbális) erőszak jeleit tapasztaljátok. És, kérlek, úgy állítsátok be, mégpedig igen finoman azt a műszert, hogy amikor kilengett, mert „nőzést” (ha mégoly szalon-nőzést is, mint pl.: „mai erőszakos társadalmunkban mindenkit érhet erőszak, ne szűkítsük le a problémát csak a nőkre”) észlelt, akkor ne ugorjon át automatikusan a „Gyermek”- vagy „Idős”-üzemmódba. Nem azért, mert gyermekek vagy idősek elleni erőszak nincs vagy nem fontos, hanem azért, mert a nők elleni erőszak önálló, óriási horderejű társadalmi probléma, amit nem – mindig más témákra átugorva, másról beszélve – lesöpörni, hanem kezelni kellene. (Már csak azért is, mert a gyermekek és idősek elleni – a családon belül (!) elkövetett – erőszak szervesen összefügg a nők elleni erőszakkal, a nélkül teljes egészében meg sem érthető, s hogy mást ne mondjak, többé-kevésbé a részét képezi.)
Megkérlek továbbá, hogy miután gondosan kipróbáltátok, hogy akkor is jelez-e a műszer, ha leerőszakosozzák az erőszak nevén nevezőjét, még állítsátok hangosabbra is a jelzőt. Hadd berregjen! A nők (és más társadalmi csoportok) elleni erőszak ugyanis nem csupán esztétikai vagy viselkedési kérdés. Hanem kőkemény politikai gazdaságtani probléma.
Üdvözlettel,
B.A.
Találomra néhány könnyed nyári olvasnivaló:
http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT+TA+P7-TA-2009-0098+0+DOC+XML+V0//HU
http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC2588066/#ref38
http://stopauxviolences.blogspot.com/2010/06/les-violences-psychologiques-au-sein-du.html
http://ec.europa.eu/public_opinion/archives/ebs/ebs_127_en.pdf
http://ec.europa.eu/delegations/kazakhstan/press_corner/all_news/news/2010/20100325_en.htm
Betlen Anna (1953): közgazdász, gender szakértő, a Magyarországi Női Alapítvány (MONA) munkatársa.
